41. fejezet

A hűség oszlopa

Digivilág, valahol a Hegység szint mélyén

Simi nagyot nyújtózva roppantotta meg a gerincét, ami még mindig sajgott. Ez a vacak a hegyvidéki kempingezésben! Tuti találsz egy jókora, kemény követ, amikor álmodban átfordulsz a másik oldaladra. Kidörzsölte a nem túl kényelmes éjszaka halvány álmait a szeméből. Kinézet a méreteit tekintve inkább üregnek számító barlangból. Csak néhány kósza felhő takarta a reggeli napfényben digitálisan meg-meg csillanó eget. Ha lejjebb nézett, szinte az egész Digivilágot látta elterülni. Jó, nem az egészet, de a negyedét biztosan. De ne rohanjunk ennyire előre. Lássuk, hogy is keveredtek ide, a sziklazugba, az Olümposz tetejére félúton.
Miután Laura megszerezte a Sötétségfényét és sikksakk királyék közölték velük, hogy a Mocsár szinten csata készülődik… hát rendesen megállt bennük az ütő. Pár percig még ő sem jutott szóhoz a kezdeti közös meghökkenésük után. Persze, KingChessmont kábé eddig a pontig érdekelte a sorsuk, elkezdett nyafogni, mint egy óvodás, hogy ő fáradt és haza akar menni. QueenChessmon helyében Simi már rég agyon – párdon, agyhelyen vágta volna a jogarával. A szerelem tényleg vakká teszi az embereket és a digimonokat imádatuk tárgyának jellemhibáira. Noha a sakk király és királynő esete biztos, hogy szélsőséges példa. Ugye?
Miután a királyi pár elment, elkezdtek töprengeni, hogy mit is kellene tenniük. Monzaemon próbálta őket lebeszélni arról, hogy ostoba módon keresztül vágjanak a hamarosan csatatérré váló szinten, de ők négyen hajthatatlanok voltak. Tudták, hogy Gerzson, Ria és Finbu ott van a Fény szinten, egy másik, számukra ismeretlen kék digivice-os személlyel együtt. A szétszakadt csapatuknak a lehető leghamarabb újra egyesülnie kell. Ez a legfontosabb.
Ha gyorsan indulnak, még átérhetnek, még mielőtt elkezdődik a harc. Ha pedig újra együtt lesznek, majdcsak kitalálnak valamit, hogy megoldják a dolgokat. Legalábbis Simi így okoskodott, mély meggyőződéssel, noha még fogalma sem volt róla mit is tehetnek majd. De ha Finbu, Gerzson és ő összedugják a fejüket, csak kisül valami értelmes is a burájukból a kongó ürességen kívül. Ha már egyszer ők a „nagyfőnökök” vagy mi a csuda.
Durván egy óra vita után újdonsült barátaik kénytelenek voltak megadni magukat a Simi-meggyőző-szövegének nevezett elszánt faltörő kosnak. Laura, Hawkmon és Gabumon csak lemondó mosollyal rázták a fejüket, a fekete hajú lány diadalmas arckifejezését látva. Meglepetésükre megjelent Orochimon és felajánlotta, hogy ő majd átviszi őket a veszélyes ingoványon. Simi gyanakodva méregette a kígyó digimont. Nem bocsátott meg olyan könnyen a végső szintűnek, aki alig néhány órája próbálta kinyírni őt és a digitársát. Laura mentette meg a helyzetet, még mielőtt a heves természetű barátnője orrba rúgja Orochimon mindahány fejét. Igazából vicces volt, ahogy a böhőmnagy digimon meghajlik a rózsaszínruhás lány kérlelő akarata előtt.
Miután elbúcsúztak Kamemontól és Betamontól felültek Orochimon fekete fejének a tetejének és neki vágtak a kockázatos útnak. A szinthatár nem olyan szép átmenetes volt, mint ami az Erdő és a Mező, illetve a Mező és a Hegység között. A csatornákkal összekötött tórendszer csillogó felszínét fokozatosan vették át a fiatal, világoszöld nádfoltok. A magasból jól ráláthattak az előttük lévő szintre, amely csakhamar összefüggő nádassá vált. Jó néhány kilométerrel előttük egy keskeny sávban ősöreg fűzfák sora futott végig az egész szinten. Ez a földsáv volt az egyetlen szilárd talaj egészen a nyugaton magasodó, az ég felé törő Végtelen Lépcsőig, aminek az aljában volt a Mocsár szint másik szilárd csücske.
A szint határán jókora tömegbe futottak. A Mocsár apraja-nagyja a biztonságos Tavakra sietett, szegényes holmijával és családjával együtt. Megannyi csónak, tutaj, úszó ház és úszó digimon állta útjukat. A Sakksereg Pandamonnal az élen próbálta a lehető legszervezettebben megoldani szintek közötti átjutást, de a fegyelem megtartásában akadtak némi gondjaik, mikor a tömeg észrevette Orochimont. A sokfejű házigiliszta nem tartozott a környék népszerű figurái közé. Laura azonban a kezébe vette az irányítást és kidumálta magukat. Mitagadás, a vörösesbarna lány ma az elemében volt. Elvégre még Simit is eltudta tántorítani attól, hogy megölje a mostani fuvarúkat, szóval… Laura mindenképp tapsot érdemel, de minimum egy „Megcsináltad a lehetetlent!” bulit.
A hömpölygő szembeforgalom miatt nem tudtak tovább menni. Hawkmon a sérült szárnyával nem tudta elvinni őket, így hát türelmetlenül várták, hogy végre mindenki elhagyja a Mocsarat és ők tovább mehessenek. De az idő nem az ő oldalukon állt. A nap egyre alacsonyabbra bukott az égen. Lemenő fényében látták, ahogy a Végtelen Lépcsőn megannyi hangyaként menetelnek lefelé az angyalok.
- Felesleges tovább várnotok. Elkezdődött. Most már nem jutnátok el a Lépcsőig, még ha most rögtön is indulnátok. – szólalt meg közömbösen egy ismeretlen hang. Ők négyen és Orochimon valamennyi feje a beszélő felé fordult. Egy fekete köpenyes, maszkos és lehetetlenül kék szemű digimon ácsorgott a kígyó legoldalsó fején, miközben nyugatra kémlelt.
- Te meg ki a fene vagy?!
- Simi, barátságosabb is lehetnél. – feddte meg Gabumon gyengéden az emberét. A nap eseményei már rég túllépték Simi tűréshatárát és most az idegességtől és a fejgyülemlett feszültségtől „rögtön-robban” állapotban volt minden apróság miatt.
- Hogy érted ezt?
- Kit tisztelhetünk a hölgyben?
- Mysterymon vagyok, a Rémálom hadseregből, szolgálatotokra. – hajolt meg előttük a bajnok.
- Szóval te is a szarkavarókkal vagy, akik miatt kialakult ez az egész gubancos helyzet?!
- Simi!
- Mysterymon? Várjatok! Nem róla mesélt Gerzson és Agumon?
Mielőtt a zavarodott társaság némileg összeszedhette volna a gondolatait Mysterymon egy kecses szaltó kíséretében átugrott arra a fejre amelyen ők is voltak.
- Nem kell tartanotok tőlem. Nincs bennem ártó szándék az irányotokba. Segíteni akarok.
- Na persze, hiszi a rosseb!
- Simi!
- Simi!
- Simi!
- Mi van?! Tudjátok, hogy jelenleg hiperagresszív vagyok. Nemhogy inkább hagynátok, hogy levezessem végre a feszültséget!
- Simi. Rád ültetem Aquilamont, ha nem maradsz most már nyugton a fenekeden és legfőképp: CSÖNDBEN. – mondta mosolygó arccal, de vészjóslóan mézesmázos hangon Laura. Simi csöndben maradt. Ennyi tolerancia még belefér. Egyértelmű, hogy Laura is a türelme végén jár. És bár látványos lenne, de jelenleg hasznosabb, ha nem egyszerre gurul el mindkettejük gyógyszere jó messzire.
- Hallgatunk, bár a bizalmunkat még nem adjuk neked, Mysterymon. – vette át a szót Hawkmon, hogy végre haladjanak is valamerre.
- Ennyivel is megelégszem. ………. Nem mehettek a Fény szintre. Nektek máshol van dolgotok. A sorsotok az Istenek Hegyére vezet.
- Az Olümposzra?!  Mi dolgunk lenne nekünk az Istenekkel?- képedt el Gabumon, akinek az emlékeiből rögtön felderengett a hegycsúcsoknál is magasabb, felhők fölé emelkedő, oszlopszerű, függőleges falú, megmászhatatlan hegyoldal, melynek tetején az istenek laktak.
- Ezt csak akkor tudhatjátok meg, ha odamentek.
- Nem tehetjük. A barátaink az Angyal Szigeten várnak ránk. Hozzájuk kell mennünk.
- Kedves a szíved Laura. Határozott vagy, ha kell félelmetes, és érzékeny lelkű, aki nem kívánja mások halálát. Pont, ahogy annak idején megjósolták.
- Őő, parancsolsz? – pislogott meglepetten és némileg elpirulva Laura. Mysterymon a lányhoz lépett és megérintette a rózsaszín Sötétségfényét.
- Az ősi próféciák megjövendölték, hogy először a Könyörület fénye fog felragyogni. Nem sokára a többi is fel fog bukkanni, de addig még sokfelé fog tekeredni a sors fonalgombolyaga. Jelenleg, nektek, embereknek a másik világból más-más út felé vezet ez a fonál. De ne aggódjatok. Előbb utóbb az útjaitok megint keresztezni fogja egymást, de előtte még vannak dolgok, melyeket csak ti tudtok megtenni.
- Valaki dekódolná ezt a nyakatekert, homályos monológok, lécci? – kérte esdekelve Simi, aki már egyszerűen túl fáradt volt ehhez a rejtélyes beszédhez.
- A sorsról szóló handabandát nem igazán értem, de röviden a lényeg, hogy nem mehetünk a többiekhez, hanem erre az Olümposzra kellene eljutnunk, aztán, ha mákunk van, akkor összefutunk valamikor a banda többi tagjával.
- Köszi, Laura! Így egy fokkal már érthetőbb.
- De miért kellene rád hallgatnunk? – meredt gyanakodva a bajnokra Gabumon.
- Mert jobban jártok, mintha a titkos támogatótok parancsolná.
- A ki?
- Ő.
Végszóra egyszerre felcsipogott Simi és Laura digivice-a. Ugyanaz az üzenet érkezett mindkettőre.
Tudom, hogy mára már mind a négyötöknek tele a hócipője, de kérlek, fejezzétek be a kukacoskodást és induljatok meg a Hegység szint felé! Ha nem mentek most, akkor már késő lehet a barátaitok számára! Még ha őrültségnek is tűnik, hallgassatok Mysterymonra! A végén, ígérem, minden értelmet nyer! Siessetek!
- Na, erre most mi mást tehetnénk?
- Nem bízom benned, Mysterymon. Ebben a rejtélyes „segítőben” sem igazán, de eddig még sosem vert át bennünket, szóval teljesítjük a kéréseteket.
- Azt írta, hogy késő lehet a barátaink számára. Mire gondolt? – szegezte a kérdést a csuklyás digimonnak Laura. Mysterymon elhallgatott, a jobbjával a homlokához ért, mintha csak gondolkodna. A szemei egy rövid pillanatra felragyogtak, majd válaszolt.
- Két barátotok, az egyik ember és a digitársa a Fény szintről csatlakozott a sereghez, amely most vonul le a Végtelen Lépcsőn. A dolgok jelenlegi állása szerint az Árny úgy mozgatja a sors szálait, hogy ők ketten meghalnak még a napkelte előtt.
- Mi?!
- Ha ez igaz, semmiképp sem mehetünk el!
- Ácsi…Az Angyal szigeten lévők közül kik lennének olyan ostobák, hogy lemerészkednek ebbe az öngyilkos csatába?
Egy pillanatra mind a négyen elgondolkoztak, majd egyszerre vágták rá.
- Ria és Leormon! Ilyen vakmerő baromság csak az ő fejükből pattanhatott ki!
Simi talpra pattant és megragadta Mysterymon kezét, aki meglepetten nézett a lány barna szemeibe.
- Mentsd meg őket, könyörgöm! Ők a barátaink! Ha mi tényleg nem tehetünk semmit, csak azt, hogy elmegyünk erre az isteni hegyre, kérlek! Ne hagyd, hogy meghalljanak! Azok ketten szeleburdik, olykor félelmetesek, ha feldühödnek, és szinte sosem gondolnak a veszélyekre, de lelkesek, kedvesek, vidámak és mindig azon jár az eszük, hogy másokon segítsenek! Mentsd meg Riát és Leormont! Könyörgöm!
Mysterymon szemébe valami meleg fény költözött. A maszk alatt megjelenő mosoly a szemében is megjelent, teljesen őszintén gondolta a válaszát. Nem, nem válasz volt. Egy ígéret, melyet a digimon teljes lényéből fogadott. Megszorította Simi kezeit.
- Nem engedem, hogy a barátaidnak baja essen! Nem csak annak a kettőnek, semelyiknek sem! Lehet, hogy ez meghaladja a képességeimet, de ígérem, hogy amíg az erőmből telik, megvédem őket! Most pedig menjetek!

Orochimon elvitte őket a legközelebbi Trailmon-állomásra. Mire leszállt az este már fent ültek a Buffalo típusú Trailmon egyik személykocsijában. Szerencséjük volt. Épp időben érték el a Hegység-Hasadék szinthatárhoz tartó járatott, szóval átszállás nélkül sikerült megoldaniuk az utazást. A vonat digimon ütemesen zötykölődve haladt a víz felszínén úszó síneken. Simi, Laura, Gabumon és Hawkmon elfoglalt egy kupét és félórán belül már mindannyian aludtak. Ez a nap egyszerűen túl hosszú volt, teljesen kikészültek, minden értelemben.
Mire felébredtek már a Folyók szintjén jártak. A szintet behálózták a legkülönbözőbb irányokba folyó folyók. Minden ismert égtáj felé tartottak, némelyek a föld alá is lebuktak, sőt még az égen is hömpölyögtek a lebegő vízkígyók. A Trailmon útja az egyik földön haladó mellett vezetett, azt követte délkelet felé. Ahogy teltek az órák a folyó egyre keskenyebbé vált, egyenlő ütemben a talaj emelkedésével. Már a Hegység szint előhegyei között jártak. Hegyre föl, völgybe le, ez ismétlődött. Gabumon azt mondta, hogy egészen ennek az Edron nevű folyónak a forrásáig kell utazniuk a vonaton, szóval csak napnyugta felé fognak odaérni. Az előttük álló unalmas órákat mindenki máshogy próbálta elütni. Simi az ablakon bámult kifelé üres tekintettel, miközben monoton módon dörzsölte az ujjait. Gabumon állította le, mikor már kivörösödtek az ízületei. Utána a lábával dobolt. Ha hozzá szóltak nem is figyelt, úgy kellett meglökni, hogy visszatérjen a valóságba. Aggódott a barátnőéért, akiről semmit sem tudott azon túl, hogy elment háborúsdit játszani. Igazán hinni akarta, hogy Mysterymon megtartja a szavát és vigyáz rájuk.
Laura nem hagyta, hogy az aggodalom maga alá temesse. Úgy döntött, hogy inkább hasznosabb elfoglaltsággal tölti el az idejét. Elkezdte gyors vonalakkal felvázolni a velük történt eseményeket a fehér papírokra. Hamar körvonalazódni kezdet néhány ismerős hely és személy a lapokon. Az egyiken feltűnt Betamon és Kamemon háza, a másikban hat alak ücsörgött két cellában, a folyósón pedig egy medve sírdogált. Egy harmadikon felsejlett két mega, a kisebbik a nagyobbik háta mögé bújt és fenyegetően hadonászott egy jelenleg még csak botnak tűnő dologgal. Az utolsó lapra egy nagy madár, egy farkasember, egy nyolcfejű kígyó és két ember volt felskiccelve. A rózsaszín ruhás lány elégedetten nézte meg a vázlatokat, majd félre tette őket és egy régebbi munkáját vette elő. Ez a rajz már sokkal részletesebb, bár még csak félkész állapotban volt. Az elhagyott faluban történt éjszakázásukat ábrázolta.
 A digimonok eleinte alvással próbálták elütni az időt, majd találtak egy pakli kártyát. Eleinte még kártyáztak, majd mikor megunták kártyavárat kezdtek építeni, de az rendszerint nem bírta pár másodpercnél tovább a vonat zötykölődése miatt. Végül a látványos unatkozást és a bizonyos időnként ismétlődő, párszavas beszélgetést választották, mint elfoglaltságot. Az utazás alatt az egyedüli érdekesség talán csak az volt, mikor azon töprengtek, hogy mi lehet a többiekkel, mert beszélgetés közben Gabumon nagyot sóhajtva jelentette ki, mennyire aggódik Palmonért. Kell ennél magasabb labda egy csapat unatkozónak? Hát persze, hogy nem. Rögtön téma lett, hogy látszólag Gabumon és Palmon mennyire közel állnak egymáshoz. A végeredmény egy teljesen elvörösödött Gabumon lett, aki a fejére húzta a bundáját és lekuporodott az egyik sarokba.
Este felé viszont már egyikőjük sem volt valami aktív. Már több, mint egy napja nem ettek egy falatot se, és inni is csak annyit tudtak, amennyi Laura félliteres üvegében volt, szóval fejenként csak néhány kortyot. Az össznépi gyengeségen, levertségen és fejfájáson a Trailmon zakatoló haladása se segítet, sőt, inkább rontott mindenki állapotán.
Hasogató fejfájással, és szédelgő tekintettel imbolyogtak le a vagonról, mikor végre valahára elértek a végállomásra. Az első útjuk a forráshoz vezetett. A víz egy kisebb szikla alól buggyant fel a felszínre, és egy mélyedésben apró tavacskává gyűlt össze, még mielőtt vékony csermelyként elkezdte a hosszú útját lefelé. Belenyomták a fejüket a jéghideg vízbe és annyit ittak, amennyi csak beléjük fért. Ez mindenkinek segített egy kicsit helyre rázódni.
- Szóval? Mi a terv Gabumon? Mondhatni te vagy itthon, szóval merre tovább? – érdeklődött Simi, miközben a pólójával megtörölte az arcát.
- Engem nem a merre érdekel, hanem hogy milyen messze van még? A „segítőnk” azt írta, hogy sietnünk kell, vagy a többieknek baja esik. Eddig nem igazán teljesítettük a sietség részt.
- Már majdnem a lábánál vagyunk. Ha elnéztek jobbra, láthatjátok is. Bár, igazából már órák óta látszik.
Mindhárman a mondott irányba néztek. Meresztgették a szemüket a sötétben, de a körülöttük magasodó hegyek árnyain és a sötét égbolton kívül semmit sem láttak. Körbe forgatták a fejüket, de úgy sem akadtak rá.
- Meg van! Az ott, ugye? – mutatott Laura a legmagasabbnak látszó hegy felé.
- Nem, az már annyira jobbra van, hogy a hátad mögé néztél. Itt van. Pont rá mutatok.
- Lehet, hogy velem van a baj, de tényleg nem látom.
- Hah, te is fiam, Hawkmon? Akkor így mondom. Emeljétek fel a fejeteket és keressétek meg az égbolt legsötétebb pontját.
A két lány és a digimon hunyorogva pásztázta a sötét eget.
- Na ne!...... Ugye csak szívatsz? – állt döbbenten, leesett állal Simi, mikor az agyának végre sikerült feldolgoznia a látványt, melyet eddig csupán a tájnak és az égnek azonosított. Az Olümposz, egy hatalmas sötét oszlopként magasodott ki szinte a semmiből. A sima, kör alakú, tökéletes 90 fokos „hegy” sötét tömegként takarta ki előlük a világ nagy részét. Egyszerűen akkora volt, hogy az agyuk alig bírta felfogni a nagyságát.
- Annak a tetejére kell felmennünk? Egyáltalán hol a vége? A plutón?!
- Senki sem mondta, hogy könnyű lesz. És különben is, nem véletlenül hívják az istenek hegyének. Csak egy isten képes feljutni rá.
- Simi, kérlek, mond azt, hogy titokban az éjszaka istennője vagy.
- Csak akkor, ha te meg beismered, hogy a művészeteké vagy.
- Egyáltalán van nálunk hegymászó felszerelés?
- Kérlek, lányok. Ne sértegessetek. Mégis minek néztek engem? – szólt közbe Hawkmon, miközben a szárnyaival kissé ügyetlenül verdesve a fejük fölé emelkedett.
- Egy sérült szárnyú digimonnak, szóval csönd és gyógyulgass.
- Várj csak… Tegnap este még csak egy csillag volt a Digivilág egén. Most viszont hármat látok. – szólt közbe Gabumon, mielőtt kitörhetett volna egy vita, melyben Hawkmon a Laura által megcsorbított büszkeségét próbálta volna védeni.
- Tényleg! Ez azt jelentheti, hogy rajtad kívül még kettőnknek sikerült megtalálnia a Sötétségfényét! Áh, a fenébe ezzel a vonatozással! Esélyem se volt elkezdenem a keresést! Már ketten beelőztek!
- Simi, ez nem verseny.
- Dehogy nem! Ha Finbu vagy Terra hamarabb találja meg a sajátját, egy életen át hallgathatnám Impmontól.
- Azt hittem téged békén hagy.
- Kérlek. Egy ilyen magas labdát én se hagynák ki mások cseszegtetésére. Ő sem fogja. Ez a lehetőség egy rakás pofont megér.
- Erre mondják, hogy legalább van egy közös jellemvonásotok.
- Ne viccelj már! Még hogy egy! Azért esünk egymás torkának, mert túlságosan is hasonlítunk egymásra. Ezért kötöttünk inkább idejekorán fegyverszünetet.
GRRRRRR! – morajlott fel több mély, korgó hang.
- Azt hiszem, jobban tennénk, ha keresnénk valami ennivalót. Sőt, amilyen magas ez a hegy az sem árt, ha későbbre is szerzünk valamit. – vetette fel kissé elpirulva Laura. Mindenki neki látott az utazásuk előkészítésének. Nem akarták megismételni azt a szenvedést, ami a Trailmonon történt a nap végére. Laura megtöltötte a palackját a forrásnál, Hawkmon pedig egy fáról jó néhány lopótökszerű termést hozott. Kihúzta a csumájukat, a magokat egy zacskóba öntötte, majd egy kevés adattörmelék segítségével zárható kulaccsá alakította a terméseket.
- Ez nagyon klassz! Mégis, mik ezek?
- Kulacstökök. Mindenféle folyadékot lehet bennük tárolni, ha az érettekből kiöntöd a magokat és egy kis adattörmelékkel megdörzsölöd.
- Megpróbálhatom?
- Persze. Nagyon egyszerű, és magától átalakul, ha dörzsölöd.
- Váá! Ez de király! Azt hiszem, egyet majd haza is viszek. Jobb, mint a pet palack! Simi! Ezt neked is muszáj kipróbálnod! – kiáltott lelkesen a barátnőjének Laura.
- Mindjárt megyünk, nyugi. – jött a válasz a közeli húsalmafa alól, ahol a fekete hajú lány serényen szedegette az almákat a táskájába. Gabumon valamerre eltűnt a fák között, de mire leültek sütögetni a pattogó tűz köré ő is visszatért egy hatalmas halomnyi, nagy tüskéjű, zöld kúszónövény indáival. Szegény Gabumon tele volt szúrásokkal és karcolásokkal, de nagyon büszkének tűnt magára.
- Ez meg mire kell? – kérdezte Simi a társát, mikor a növényt ledobva melléjük telepedett.
- Kötélnek fogjuk használni. Leszedjük a tüskéket, majd összefonjuk őket. Ezt a növényt nagyon nehéz eltépni, és ha valaki óvatlan könnyen belegabalyodhat annyira, hogy ki sem bírjon szabadulni. Nem igazi hegymászó felszerelés, de talán a hasznunkra lesz. – felelte Gabumon, majd elvette az egyik megsült nyársat és habzsolni kezdett. Laura konok elhatározással tömte az ételt Hawkmonba, mert abban reménykedett, hogy ha több energiája lesz, akkor gyorsabban gyógyul a szárnya. Mint utóbb kiderült, ez jó döntés volt.
Miután mindennel elkészültek Gabumon átdigiváltozott Garurumonná és a hátán ülő barátait elvitte az Olümposz tövéig. Vagyis, amennyire csak lehetett. Az emberek ekkor jöttek rá, hogy a magasságon kívül miért is megmászhatatlan az istenek hegye. Nem volt alja. Vagyis volt, de az valahol a föld mélyén, még a Barlang szintnél is mélyebben. A szikla oszlop körül pedig tökéletes körben, öt kilométeres távolságban helyezkedett el a Hasadék szint.
Laura kellettlenül elfogadta, hogy most csak a sérült partnerére számíthatlank. Hawkmon átdigiváltozott, Garurumon pedig vissza. Aquilamon egészen jól nézek ki, már ahhoz képest, hogy kevesebb, mint 48 órája egy ultra szintű digimon lecsapta. Felszálltak a vörös madár hátára, majd neki kezdtek a hosszú repülésüknek az Olümposzra.
Amiről egy óra után kiderült, hogy majdnem olyan unalmas, mint egész nap a Trailmonon utazni. Simi valószínűleg el is bóbiskolt, mert arra riadt, hogy Aquilamon leszállt. A szelek és a viharok egy pár méteres kis barlangszerűséget vájtak a sziklába. Aquilamon elnézést kért, amiért megállt, de muszály pár órát pihennie. Hamar bevackolták magukat, és a leszállóban lévő holdak halványuló fényében lefeküdtek.
Így jutottak ide, ahol Simi a sajgó tagjait nyújtóztatta miközben az elé terülő panorámát nézve. Lassan a többiek is mozgolódni kezdtek. Simi elkezdte őket felkelteni, majd a magukkal hozott élelmet és vizet a még bágyadtan pislogó barátai kezébe nyomta.
- Egek, de sok mindent adnék egy bögre kávéért. – motyogta Laura, akinek a szeme alatti táskák alapján szintén nem volt túl pihentető éjszakája.
- Nem vagy ezzel egyedül. Fiúk, mit gondoltok? Ma felérünk ennek a vacak oszlopnak a tetejére?
- Ha szerencsénk van, igen. És persze, ha nem kapunk valamilyen örvénylő légáramlatott, ami megnehezíti a repülést.
- Ezt nem tudjuk befolyásolni. Csak annyit tehetünk, hogy mielőbb elindulunk.

A világ egyre apróbb és apróbb lett, ahogyan felfelé haladtak. Egy idő után az emberek észre vették, hogy kapkodva, kissé nehezen veszik a levegőt. A magasság miatt kevesebb oxigén volt a levegőben, mint odalent. A másik gond, amivel szembe találták magukat az az, hogy a levegő is egyre jobban lehült. Már a leheletük páráját is lehetett látni. Az utazók dideregve összebújtak, és Gabumon lovagiasan átadta meleg bundáját a lányoknak, lenyelve a szégyellős kényelmetlenségét, amiért csupasz.
Délutánra járt már, mire végre történt is valami Aquilamon egyhangú és kitartó szárnycsapásain kívül. A madár digimon egyszer csak megállt, nem emelkedett tovább, hiába csapkodott erősebben a szárnyaival.
- Mi a gond, Aquilamon? – kérdezte aggódva Laura a partnerét.
- Nem tudom. Olyan, mintha egy láthatatlan fal lenne felettünk, amin nem tudok áttörni. Csak tippelek, de talán ez lehet a határ, ami megakadályozza, hogy az átlagos digimonok feljussanak az istenekhez.
- Ha ez így van, mit tegyünk?
- Gabumon, van elég energiád?
- Azt hiszem igen. Miért, Simi?
WereGarurumonként elég nagyok a karmaid, hogy feltudj mászni az oszlopon. Talán a sziklához lapulva kitudjuk cselezni az akadályt.
Így is tettek. A farkasember digimon meglepően stabilan tapadt a sziklás felszínhez. Pár méterrel sikerült feljebb másznia, de aztán az akadály őt is megállította.
- Ez a valami… nagyon kemény! Olyan, mintha valami egyre nagyobb erővel nyomna lefelé, minél tovább akarok mászni.
- Nem lehetne egy támadással megsebezni, vagy valami?
- Megpróbálom. Wolf Claw! – a levegő valódi szikrákat hányt, ahogy az akadály elnyelte a csapás erejét. Az ütés hatására valami történt. Érezték, ahogy a fülük belsejében pattogó hangot vált ki a levegő nyomásváltozása. A semmiből már-már hurrikán erejű szelek csaptak le, melyekkel Aquilamon alig tudott megbirkózni, és a szél ide-oda dobálta, akár csak egy megvadult rodeósbika a lovasát. A lányok nem is bírták sokáig ezt az esztelen ide-oda csapódást. Simi ujjai közül kicsúsztak a madár digimon tollai, jó párat még ki is tépet, mikor az örvénylő szelek megforgatták Aquilamont, őt pedig erősen szólongatni kezdte a gravitáció ereje. A derekukra kötött kötél miatt Simi zuhanása Laurát is lerántotta. Hangosan sikoltva zuhantak a mélység felé, miközben Aquilamon tehetetlenül vergődött a semmiből jött szélviharban, és WereGarurumon hiába próbált elég gyorsan ereszkedni lefelé, hogy még időben elkapja őket.
- NE! – kiáltották a tehetetlen digimonok egyszerre, ugyanazon a halálra rémült, pánik szülte hangon.
Az oszlop mellett zuhanva a két lány próbált megragadni bármilyen apró kiszögellést, amiben megkapaszkodhatnak. De a felszín túl sima volt, csak a körmeiket törték véresre a fokozatosan egyre gyorsuló zuhanásukkal. Az egyik próbálkozásnál aztán valami vékony, és jóformán észrevehetetlen hurokba sikerült belemarkolnia Siminek. A fekete hajú lány felkiáltott a fájdalomtól, amely a hírtelen fékezéstől és a kettejük súlyától a karjába nyílalt, kis híján kirántva az ízületet a helyéről. Fekete foltok táncoltak Simi szemei előtt, nem sok hiányzott, hogy elájuljon a fájdalomtól.
- Kapaszkodj meg valamiben! – préselte ki magából nagy nehezen, miközben Laura a derekára kötött indán lógott ernyedten, mozdulatlanul.
- Laura! Laura szólalj meg! Egyben vagy? Laura!
Simi sohasem hitte volna, hogy egy fájdalmas nyögésnek annyira tud örülni, mint annak, amely az éveknek tűnő másodpercekkel később Laura felöl hallatszott. A megkönnyebbülés még a saját kezét is feledtette vele, amely a zsinórféle miatt,- amiben sikerült megkapaszkodnia- megsérült, és lassú cseppekben folyt belőle a vér lefelé a karján.
- Hé! Megmaradsz kislány?
- Öhhhmmm.
- Tartsatok ki! Jövök! – kiáltott le nekik WereGarurumon aki sebesen ereszkedett lefelé.
A digimon gyors volt, de a távolság túl nagy. Simi érezte, hogy a véres kezéből lassan kicsúszik az életüket jelentő zsinór. Kínkeservesen felemelte a másik kezét, hogy azzal is megkapaszkodjon. De a húrok túl kicsi volt, nem lehetett megfogni.
- Simi… - nyögte lentről Laura.
- Tarts ki! Mindjárt összeszedjük magunkat…. valahogy.
Laura kábán, bizonytalan mozdulatokkal elővette a Digiviceát. A kezei reszkettek, a fogása pedig olyan gyenge volt, hogy a rózsaszín szerkezet bármikor kicsúszhatott az ujjai közül.
Laurával szó szerint forgott a világ. A látása széle homályos volt, kerülgette a hányinger és a feje úgy lüktetett, mintha szét akarna hasadni. Érezte, ahogy valami meleg folyik végig az arcán, egészen a nyakáig. A gondolatai kesze-kuszák és zavarosak voltak. A ködön át azonban átsejlett a lényeg. Veszélyben voltak.
Felrémlett neki egy hasonló szituáció. Mikor gúzsba kötötte Airdramon rátekeredett farka, és a kínai negyed fölött lebegett. Emlékezett a minden gondolatot blokkoló félelemre, amely akkor átjárta. Ám azt az egykori félelmet most egyáltalán nem érezte. A testét átjáró fájdalmat leszámítva, - amely a sziklának koccant koponyájából sugárzott ki minden porcikájára – csakis meglepő higgadtságot tapasztalt magában.
Már nem ugyanaz a rémült lány volt, aki pár hete. Túl sok minden történt vele azóta. A csönden kis életéből kiszakadva túl sok új élménnyel és tapasztalattal lett gazdagabb. Sokat nevetett, félt, aggódott, és még a bátorságot is megtalálta, amelyről sosem hitte, hogy benne van.
Érettebb lett az Airdramonos incidens óta, és erre pont egy ahhoz hasonló szituáció ébresztette rá. Nem félt. Tudta, hogy mit kell tennie. Megtalálta magában azt az erőt, amellyel megteheti.
Elővette a Digivice-át. Az ujjai remegtek a gyengeségtől, de az akarata szikla szilárd volt. A lány egész testét beborította a rózsaszín energia. Megnyomta a digiváltozáshoz szükséges pöcköt és a készülék ragyogni kezdett.
- Aquilamon átdigiváltozik….. Garudamonná! 

Garudamon
Szint: Végső
Tulajdonság: Szérum
Típus: Madár digimon
Támadások: Crimson Claw, Fire Hurricane, Wing Blade
Az egyik leghatalmasabb madár digimont a közhiedelem a föld és a szél védőisteneként tiszteli, akinek tiszteli az igazságot és a rendet. Felderítő és harci képességei rendkívül fejlettek, egyesek szerint csak néhány kiválasztott digimon válhat Garudamonná. Hasonló jellemük miatt általában jól kijön a Leomonokkal.

Az orkán erejű szelek, melyek eddig az Olümposz körül örvénylettek olyan hirtelen álltak el, mint ahogy létrejöttek. Lassú, ritmusosan ismétlődő halk puffanások hallatszottak, majd Laura látóterébe egy karmokban végződő, hatalmas, sárga pikkelyes kéz nyúlt be. A tenyér óvatosan megfogta őt és Simit is. Laura felpillantott átalakult társára.
Garudamon egy hatalmas, humanoid-szerű madárra hasonlított. A fején egy ősi szimbólumokkal díszített piros sisakot viselt, és zöld szemeivel aggódva vizsgálta a Laura fején lévő sebet. Garudamon nyakát fehér tollgallér borította, szőke haja pedig lazán összekötve lobogott a szárnycsapásai kelltette szélben. A bordószínű szárnyak narancsszínű tollakban végződtek. A lábai a testarányaihoz mérten nagyok és erőteljesek voltak.
- Jól vagytok? Mindketten megsérültetek. – kérdezte mély bariton-tónusúvá vált hangján a madár digimon.
- Rendben vagytok? Simi? Laura? – kérdezte WereGarurumon, mikor a sziklába hasító karmainak fülsértő hangjával együtt odaért hozzájuk.
- Most már sokkal jobban vagyok, mint egy perccel ezelőtt. Örülök, hogy sikerült átváltoztatnom Garudamon. Nélküled már…. de hagyjuk is. Simi, a te sérülésed mennyire súlyos?
- Fájdalmas, és kellemetlen, de nem olyan vészes. Csak a tenyeremet sértette fel a zsinór. A nagyobb gond, hogy nem tudom kihúzni a kezem a hurokból. – válaszolta Simi, miközben a sziklába ágyazódott, alig látható valamiből próbálta kihúzni a véres kezét. Laura mellé kúszott, hogy segítsen. WereGarurumon visszadigiváltozott Gabumonná és a lányok mellé ugrott. Garudamon pedig szó nélkül tartotta a magasságát, hogy a föl-le süllyedéssel ne okozzon nagyobb fájdalmakat a kövekhez rögzített lánynak.
- Látjátok? Itt van, de nem bírom megfogni és lehúzni a másik kezemmel. Mintha nem is lenne itt, de közben meg mégis.
- Furcsa. Még Digivilágos mércével is. – jegyezte meg Gabumon, miután a karmaival megpróbálta kikaparni a húrok végét, hogy kiszabadítsa Simit, de a sziklában látszólag semmi sem volt.
- Hmmm. Várjatok csak! – Laura előhúzta a ruhája alá csúszott Sötétségfényét. A kő tompa fénnyel izzott. Mikor Simi keze felé mozdította a fényintenzitás nőt, ha eltávolította, akkor a fény is csökkent.
- Azt hiszem, tudom, hogy mi ez a zsinór. Te is tudod. Valószínűleg már régebb óta, mint gondolnád, csak eddig még nem jöttél rá, mit is jelent ez az érzés.
Simi eleinte értetlenül pislogott a barátnőjére és azon gondolkodott, hogy szegény Laura talán erősebben ütötte be a fejét, mint azt eddig gondolta, mikor ráébredt, mire is utal a lány.
- Rájöttél, Simi? – pillantott kérdőn a társára az újonc szintű digimon, felismerve a lány arcán a megértést.
- Igen. Azért mentett meg, mert itt van az én Sötétségfényem. Ez a húrok valószínűleg maga a lánc, amin lóg. De akkor miért nem akar elengedni?
- Ha hasonlít rád, akkor lehet, hogy csak kicsit makacs és azt akarja, hogy mond ki a nevét.
- Ugyan már Gabumon! Miért akarna ilyet? Alapból, hogyan lenne akarata egy nyakláncnak? Az enyém simán megjelent, mikor hozzáértem a tó vízéhez.
- Hülyén hangzik, de van értelme annak, amit Gabumon mond. Ne kérd, hogy elmagyarázzam, de van neki. Hmmmm…………………………
Simi lehunyt szemmel gondolkozott egy ideig.
- Meg van! Te vagy: Hűség!
Az Olümposz egésze ragyogni kezdett, akárcsak korábban az Ezüstgyöngy-tó.  Mikor a fény kihunyt, a Simi kezén lévő húrok meglazult és megjelent rajta az átlátszó, fehér kavics, aminek a belsejében megcsillant a fekete, leginkább egy hangjegyre emlékeztető ábra, a Hűség jelképe.