36. fejezet

Az öldöklés mocsara

Fény szint, Darcmon kórháza előtti park, napnyugta után

- Gyerünk, rajta. Törjétek össze, vagy gyújtsátok fel. Mindegy melyiket csináljátok, ha a kő megsérül, a barátotok meghal! 
Finbuék tétovázták. Emma blöffölhetett, de ha igazat mond, akkor megölhetik Gerzsont, miközben megpróbálják kiszabadítani. 
- Most mi legyen, Finbu? – fordult a partneréhez Coronamon.
- Lövésem sincs, de dolgozom az ügyön. – válaszolta a srác, miközben hideg veríték csorgott le a halántékán.
- Nos? Mit tesztek? – kérdezte vigyorogva Emma, aki kezdte összeszedni magát most, hogy a helyzet ismét az ő javára kezdett alakulni.
- Srácok, visszavonulunk.
- Mi?!
- Ugye csak viccelsz?
- Nem tehetünk mást. Náluk van a digivice-om és Gerzson se kattant vissza a rendes kerékvágásba, szóval nem tudtok digiváltozni. Újoncként pedig nincs esélyünk az átlátszóvá váló fazon ellen. Vissza kell vonulnunk, hogy rendezzük a sorainkat és előálljunk egy tervvel.
- Nem! Addig nem megyek el, míg nem viszem el az egész Gerzson! Testestől, lelkestől! – toppantott a lábával Agumon.
A férfi Emmára pillantott, mintha csak az engedélyét kérné.
- Végez velük nyugodtan. Ha nem tudom őket irányítani, semmi hasznunk nincs belőlük. Csak ne játszadozz velük túl sokat. Bosszantó lenne, ha jönne egy vakarék angyal és látná, mi folyik itt. Akkor szólni kéne Lineának, hogy módosítsa az emlékeit. Nekem pedig semmi kedvem egy levegőt szívni azzal az ostoba libával.
Rajmund hátra hagyta Emmát és az eltökélt digimonhoz közeledett. A köpenye alól egy gyilkosan fénylő tört húzott elő.
- Baby Flame!
Rajmund kitért a tűzgolyó elől, de rögtön rájött, hogy csapdába csalták. Míg ő Agumonra figyelt, Coronamon a közelébe került és lesújtani készült.
- Coro Knuckle!  - a lángoló újonc minden erejét belevitte lángoló ütésébe, de a fénytörések mestere fél kézzel megállította a csapását, majd a másik kezében lévő tőrrel előre döfött.
- Coronamon!
A fiatal digimon elterült a harmatos füvön, a vállából pedig vékony adatcsík szállt fel. Finbu a társához szaladt. Coronamon halkan nyüszített a fájdalomtól, teste pedig megremegett a kíntól. Finbu érezte, hogy valami meleg, ragacsos anyag folyik le a saját vállán. Vér! Eszmélt rá döbbenten a fiú.
Hogy lehet ez? Volt már eddig is jó néhány kemény csatánk és mindig éreztem Coronamon fájdalmát, de még sose fordult elő, hogy én is annyira megsérülök, hogy a seb vérezni kezdjen. A pasas és a fegyvere veszélyes! Nem csak láthatatlanná tudja tenni magát, de vagy neki, vagy a tőrének az a képessége, hogy közvetleníti a csapás erejét digimon és ember között.
- Coronamon, egyben maradsz haver?
- Igen. A seb nem olyan vészes, mint amilyennek tűnik. De pokolian fáj, és nem tudom mozgatni rendesen a sérült karom. Nem túl rózsás a helyzetünk, ugye?
- Nem, egyáltalán nem az. El kell látnunk a sebed és lelépni innen. Talán Cherubimon ajándéka most is segít.
Finbu elővette a fénnyel telt üvegcsét és kinyitotta. Lefelé fordította az üveg száját, amiből kifolyt néhány fénycsepp Coronamon vállára. A seb rögtön bezárult és a fájdalom is enyhült.
- Ez működött! Máris sokkal jobban vagyok!
- Igen. De ez az izé elég fura. Önthető, mintha folyadék lenne, de nem olyan, mint a víz, sokkal sűrűbb annál. Ráadásul már az én vállam se sajog. Akárhogy is, ez a lötyi nagyon hatékony.
- Finbu! A gyémánt belsejében eddig is ilyen nagy volt az a fehér folt?
- Hogy?
Valóban, a fekete kő belseje fehéren izzott, mintha csak kiakarna törni kemény börtönéből. A fény egyre terjedt, míg végül már csak egy vékony sötét réteg maradt meg a drágakő körvonalainál. Gyönyörűen nézett ki. A belső izzás és a külső burok együttesen sötétlila fényt bocsájtott ki. Végül a fehér fény megrepesztette a burkot és a gyémánt ezer darabra tört.
- NEE!!! GERZSON! – kiáltották egyszerre.
Eközben Agumon tovább folytatta a harcot Rajmunddal. Éles karmait használta a tőrrel szemben. A penge többször is súrolta őt és hasonló, bár kisebb sebeket szerzett, mint Coronamonon. De nem adta fel. Hevesen és kiszámíthatatlanul támadott, még Rajmund díszes egyenruháját is sikerült felhasítania a karmaival, bár ettől a férfi csak dühösebb lett. A dulakodás közepette Rajmund ismét bevetette az láthatatlanná válós trükköt és kicselezve ellenfelét a tőr markolatával tarkón vágta a digimont. Agumon a földre rogyott, de szimplán az akaraterejével sikerült az eszméleténél maradnia. Kényszerítette sajgó testét, hogy talpra álljon. Fekve túl könnyű célpontot nyújtana Rajmundnak. Dallamos csilingelés ütötte meg a fülét, mintha valami apró darabokra tört volna. Miközben a zaj irányába fordult hallotta Coronamon és Finbu kétségbeesett kiáltását.
- NEE!!! GERZSON!
Ezt rögtön Emma gonosz kacagása követte.
- Hahahahahahaha! Milyen kegyetlenek vagytok! Hahahaha! Összetört! De ne szomorkodjatok. A barátotok amúgy se bírta volna néhány napnál tovább a kőbe zárva. Azonban van két jó hírem is! A testét még mindig én irányítom és ti hamarosan találkozni fogtok vele: a túlvilágon! Hahaha…….Öhhhmmm……..- Emma görcsösen összegörnyedt és még a lélegzete is elakadt, csak fájdalmas hörgés tellett tőle. Váratlan reakciójának oka egy, a gyomorszájába nagy erővel becsapódó, jobbhorgos ívével érkező ököl volt.
- Azt tanították nekem, hogy nőket nem illik megütni. De szerintem az öregem is egyetértene velem, hogy a magadfajtákra ez a szabály nem vonatkozik. – mondta egy nyugodt, ám elfojtott haragtól vibráló hang. A hang és az ököl egy tiszta, lángoló tekintetű Gerzsonhoz tartozott.

 Mocsárszint, éjfél után pár órával

Ria elnyomott egy ásítást miközben a szemeit dörzsölte. Az elmúlt órákban egyre gyakrabban tört rá az ásítás. A szemhéjait mind nehezebbnek és nehezebbnek érezte.
- Ölni tudnék egy kis kávéért. De akár egy bögre teával vagy egy szelet csokival is beérném. – jegyezte meg fáradt hangon. Liamon érdes nyelvével képen nyalta embertársát. Ria kissé kámpicsor arccal törölte le magáról az oroszlán nyálát.
- Köszi, ez hatott. De a kávénak akkor is jobban örülnék.
Liamon Riának nyomta nagy, sörényes fejét és halk, doromboláshoz hasonló mormogást hallatott. A lány mosolyogva ölelte át és elkezdte vakargatni a fülét.
Az igazat megvallva már kezdett elege lenni a várakozásból. Délután, mikor az ajtót bevágva faképnél hagyták a többieket, egyből az egyik toborzó állomásra mentek. Örömmel fogadták őket és rögtön neki láttak őt és az átdigiváltozott Liamont páncélokkal felvértezni. Az oroszlán testét apró, fémlemezekből összekapcsolt páncélzat fedte a hátán, egy nagyobb lemez pedig a mellkasát és a hasát védte. A fejét lapos, egyszerű díszítésű sisak fedte.
Riára már nehezebben találtak megfelelő páncélt. De hosszas keresés után az egyik MarineAngemon talált a raktár hátuljában néhány poros, kopott és rozsda mart darabot, ami illett a lányra. Lelkes kis Patamonok fényesítették ki a sisakot és a kissé nagy (Riának térdig érő) láncinget, valamint a kar- és lábvérteket. Végezetül még egy durván két méter hosszú lándzsát is kapott fegyverként. Ria örült a páncéljának, de a hosszú láncing akadályozta a mozgásban, a sisak pedig folyton a szemére csúszott. Még se panaszkodott.
Miközben készülődtek Finbu minduntalan nyakaskodott és hiábavalóan győzködte, hogy lemondjon az „ostoba tervéről”. Szerencsére egy idő után a fiú felhagyott a próbálkozással és dohogva elment.
Ezután Riát és Liamont átirányították a lépcsők közelében várakozó „sereghez”. Itt igazi digimon kavalkádot találtak. Angemonok, Piddomonok, Darcmonok, MagnaAngemonok, Angewomonok, Seasarsmonok, néhány MarineAngemon, egy-két a korábbi csatákban megsérült Pegazusmon és a vezér, SlashAngemon.  A páncélba öltözött lány furcsállta, hogy egy Királyi Lovag se tart velük. Megkérdezett egy közelben álló Piddomont, hogy miért nem. Az angyal digimon azt felelte, hogy ők a Fény szintet védik, ha ők esetleg nem tudnák feltartani az ellenséget. Ria most először bizonytalanodott el abban, hogy neki valóban itt-e a helye. A durván 200 fős, szedett-vetett sereg próbált higgadtnak és bátornak tűnni, ám mikor elindultak a Végtelen lépcsőn lefelé, sokak térde reszketett.
Liamon a hátára vette Riát miközben lementek. A lány kihasználta az alkalmat és analizálta a számára ismeretlen digimonokat.

Seasarmon
Szint: Bajnok
Tulajdonság: Szérum
Típus: Szent Bestia
Támadások: Sekkantou, Tee Dia
Ez a szent szörnyeteg rendkívül tanulékony és végtelenül hűséges. Hősies megjelenése ellenére szeret komótosan sütkérezni a napon. Seasarmon különleges kapcsolatban van a nappal, ezért a napfény képes feltölteni az életerejét és begyógyítani a sebeit.

MagnaAngemon(Harcos Mód/Pap Mód)
Szint: Végső
Tulajdonság: Szérum
Típus: Arkangyal digimon
Támadások: Gate of Destiny, Excalibur, Magna Antidone, Soul Vanisher
MagnaAngemon küldetése, hogy harcoljon a gonosz ellen és feladata, hogy vigyázzon a többi angyal digimonra. Általában a Pap Módban van, ilyenkor szelíd és kedves, ám ha a Sötétség fenyegeti a Digivilágot Harcos Módba vált. Ebben az alakban a személyisége sokkal zordabb.
 

Angewomon
Szint: Végső
Tulajdonság: Szérum
Típus: Arkangyal digimon
Támadások: Celestial Arrow, Heaven’s Charm, Holy Air
A képességei kiemelik az átlagos angyalok közül, ő már egy arkangyal, amit a négy pár szárnya is bizonyít. Természete nagyon angyali, de a gonoszoknak és a köpönyegforgatóknak nem tud megbocsájtani. Rájuk lesújt szent erejével.

MarineAngemon
Szint: Mega
Tulajdonság: Szérum
Típus: Tündér digimon
Támadások: Ocean Love
Ez az apró digimon általában a Net-óceánban lakik, ezért csak ritkán lehet látni. Bár nem szeret harcolni, a speciális támadásának hála szinte mindig övé a győzelem.

SlashAngemon
Szint: Mega
Tulajdonság: Szérum
Típus: Hatalom digimon
Támadások: Holy Sword, Golden Ripper
Mindig a csata sűrűjében harcol. Az igazság eszményéért küzd, és még a haláltól se fél. Borotvaéles pengékből áll az egész teste, hatalmas fémszárnyai egyaránt alkalmasak támadásra, védekezésre és repülésre. Ő a megtestesült Angyali Harcos.

A nap már nyugovóra készült az égen, mikor leértek a lépcső aljára. A vörös, narancs és bíbor színekben pompázó ég alatt fenyegető sejtelemként terült el a Mocsár szint veszélyes ingoványa. Ria elsőre csak a magasra nőtt, sárgás öreg sást és az élénkzöldben pompázó friss hajtásokat látta. Liamon sörényébe kapaszkodva, óvatosan feltérdelt az oroszlán hátára, hogy jobban lásson. Közel, s távol itt-ott kis növésű fák, facsoportok látszottak. A sástengeren túl, a fény megcsillant a szabad vízfelületen. Lágyan mozdult a szellő, megtöltve az érkezők orrát a láp nehéz, fojtogató kénes illatával. A talaj a lépcső közelében elég szilárd, ám alig pár méterrel arrébb a víztől felázott talaj már süppedt, a sás között pedig már sárosan cuppant a léptek nyomán. Még beljebb csak a vízben tocsogva lehetett haladni, míg végül a derékig érő víz laza, iszapos alja be nem szippantja a gyanútlan arra tévedőt.
SlashAngemon felállította a sereget, hogy a legjobban tudja védelmezni a lépcsőt. A terv egyszerű volt, de úgy tűnt ez a legjobb és leghatékonyabb.  A szilárd részen, a lépcső mellett közvetlenül volt a sereg főhadereje, hogy védeni lehessen a felfelé vezető utat. Tőlük jobbra és balra pedig az elit MagnaAngemonok alkották a szárnyakat. Kevesen voltak, ezért SlashAngemon hosszú, de vékony, alig egy „ember” mélységű szárnyakat rakott, amelyek ötven méternyire voltak a főseregtől és további ötven métert nyúltak szét. Az acélpengéjű hadvezér enyhe ívben helyezte el a MagnaAngemonokat, így a lépcső előtt egy degradált U alakú területen állt fel a sereg. Miután így felkészültek a harcra, nem volt más dolguk, mint várni. És csak vártak és vártak. Sötétedés után a szint túloldalán pislákoló fénypontok gyúltak. Némelyik rendes, vörös tábortűz volt, amelyet az ellenség gyújtott. Ezek nagyjából egy kupacban voltak. Azonban a fények többsége kísérteties kék fénnyel imbolygott szerte a lápon, mint valami gonosz lidérc. Ria eleinte aggódva figyelte a kísérteties lángokat, mire rájött, hogy azok csak lidércfények.
 A Fény serege nem gyújtott még őrtüzeket sem, harcra készen ácsorogtak, mert SlashAngemon biztosra vette, hogy az éj leple alatt fognak rájuk támadni. De sokáig nem történt semmi. A messzeségben a lángok kihunytak. Mindenki megfeszülten és idegesen meresztgette a szemét a sötétben. A csend kényelmetlenül nagy volt. Még a Gekomonok kórusának dala se csenget a láp felett. Ez egyértelműen jelezte, hogy valami gonosz dolog van készülőben.
Most indítja az ellenség a támadást. Legalábbis ők valamennyien ezt gondolták. Eltelt tíz perc, majd félóra, egy egész óra, végül három is. De semmi sem történt. Riáéktól nem messze valaki komor hangon megszólalt.
- Ezek lefeküdtek.
A mondat futótűzként terjedt végig a seregen. Többen dühösen leültek a földre, hogy pihenjenek, mások a fegyverükre támaszkodva, lapos pillantásokkal bámultak a sötétbe, míg végül fejük le-le hanyatlott, jelezve, hogy pillanatokra elbóbiskoltak.
SlashAngemon parancsolt, ordított, fenyegetőzött, de sehogy se tudta rávenni a katonáit, hogy ismét harci alakzatba álljanak fel. A tény, hogy az ellenség lefeküdt aludni hatalmas megkönnyebbülést váltott ki mindenkiből. Sokan csak a rettegés miatt nem aludtak el eddig, de most, hogy a veszélyt távolabbinak érezték, a testükben lévő adrenalin eltűnt és rájuk tört a fáradtság.
Ria nagyot nyújtózott, a csontjai csak úgy ropogtak. Liamon megborzongott mellette ezt hallva. Egyik mancsával még a füléhez is kapott.
- Nem kellene ezt csinálnod. Nem tesz jót az ízületeidnek. És jegyzem meg, az én fülemnek sem.
- Bocsi, de muszáj volt kinyújtanom magam. Totál elgémberedtem.
- Dőlj csak nekem nyugodtan. Ha gondolod, aludhatsz is. Nem hiszem, hogy hajnal előtt történne még valami. – ajánlotta fel Liamon, aki fektében kissé az oldalára fordult, hogy a puha bundával borított hasát felajánlja rögtönzött ágyként. De megfeledkezett róla, hogy most páncélban van. A fémek halkan csilingelve koccantak össze a mozdulatára.
- Köszi, de majd inkább később. most egyébként is túl sok fém van rajtad. Előbb járok egy kicsit.
- Vigyázz magadra, ne kóborolj messzire. Ha elcsatangolsz, könnyen elnyel a mocsár.  
- Ne aggódj! Csak itt a lépcső előtt leszek. – nyugtatta meg a társát a lány és egy puszit nyomott Liamon homlokára. Az oroszlán finoman megnyalta partnere arcát, majd sárga szemeivel éberen figyelte a távozását.
Ria elhaladt az egy csoportba leült Darcmon, Piddomon, és Seasarsmon mellett. Tőlük nem messze egy botjára támaszkodó Angemon állt, aki rosszalló pillantást vetett a körülötte ülő, vagy épp szunyókáló társaira. A lányt kirázta tőle a hideg. Nem tudta, hogy a digimonból áradó lenéző gőgös aura, vagy a sisakján lévő mély karcolás miatt, de nagyon ellenszenvesnek találta. Sietve hordta el magát az Angemon közeléből. Pár perc céltalan mászkálás utána a Végtelen lépcső aljánál találta magát.
Talán ha kicsit felmegyek rajta, elég magasan leszek és megszabadulhatok ettől az undorító kénszagtól.
A lépcső tövében az egyik sérült Pegazusmon fejét a szárnya alá hajtva aludt. Ria lábujjhegyen ment el mellette, nehogy felébressze.
- Állj! Nem mehetsz tovább. – szólt utána az aranyszőrű ló halk, mégis határozott hangon.
- Sajnálom, felébresztettelek? Nem akartam. Csak egy kicsit feljebb megyek, mert már nem bírom ezt a mocsárszagot.
- Nem aludtam, de jobban jársz, ha most nem mész fel.
- De miért?
- Psszt! Gyere, búj a szárnyam alá. – tárta fel puhatollas szárnyát Pegazusmon. Ria a digimon oldalához ült, a díszes paripa pedig olyan ügyesen eltakarta, mintha semmi se lenne jókora szárnyai alatt. Pegazusmon a fejét a földre tette és behunyta a szemét, mintha csak aludna.
- Mégis mi……
- Psszt! Hallgasd! – pisszentette le őt a digimon. Ria feszülten figyelt. Ő is meghallotta! Halk volt, de ha nagyon koncentrált tisztán értett minden szót. Valahol felettük a lépcsőn ketten fojtott hangon vitatkoztak.
- …..vagyunk! Menjünk vissza a lépcső tetejére, amíg még lehet!
- És adjuk fel a legfőbb védelmünket? Szó sem lehet róla!
Az előbbi hang egy nőhöz tartozott, a másik egy férfihoz. Ria ráismert SlashAngemon hangjára.
- Mindenkit megöletsz! A lépcső tetején több esélyünk lenne! Az ellenség csak egyesével vagy kettesével tud feljönni rajta, nem tudnak frontálisan lerohanni! Hiába vagyunk sokkal kevesebben, ezzel a módszerrel a túlerejük mit sem érne!
- Utoljára mondom, Angewomon! Nem fogom feladni a Végtelen lépcső alját! Ha megtenném, csapdába esnénk odafent! És nem csak mi, hanem mindenki, aki a Felhők és a Fény szinten élnek. Itt megállítjuk őket!
- És mégis, hogyan? Kevesen vagyunk, az ingovány miatt alig van szilárd talaj a talpunk alatt!
- De vannak szárnyaink! Nincs szükség a talajra!
- Nincs minden katonának szárnya! Ráadásul az elit testőrséget leszámítva mind egyszerű önkéntes polgár, aki még sose volt csatatéren, vagy olyan katona, aki a Mező szinti csatában olyan komolyan megsérült, hogy Valkyrimonnak hátra kellett hagynia! Se erőnk, se tapasztalatunk, se létszámunk! De a fenti részt még így is megtudnánk védeni!
- Ezt a részt is megtudjuk védeni! Elzártuk a felfelé vezető lépcsőt. Se elölről, de oldalról nem tudják bevenni azok a mocsok sötétek.
- Elzárjuk? Felfogtad te, hogy mennyi katonája van az ellenségnek? A Mezőn csak egyetlen légió volt ott, vagyis 4800 digimon! És a Rémálomnak harminc ilyen légiója van! Mi pedig alig vagyunk kétszázan! Még ha csak egy légiót is küldenek ellenünk, - amit egyébként kizártnak tartok- akkor is 24 ellenség jut egy emberünkre! Az is lehetetlen, hogy itt egyáltalán életben maradjunk! Tedd félre a büszkeséged és a dicsvágyad és gondolkozz ésszerűen! Csak azért öletnél meg mindenkit, hogy egy kurta sor erejéig megemlítsék a neved a történelemkönyvekben?
- Túl nagyra tartod magad Angewomon, csak mert hercegnő vagy. Azt hiszed, mindent jobban tudsz nálam, de hiába vagy végső szintű, még mindig gyerek vagy! Egyébként is, ha te jobb vezér lennél, mint én, nem neked kellene irányítani a csapatokat? Annyi köztünk a különbség, hogy te csupán egy naiv kis lény vagy, aki még csak nyolc nyarat ért meg. Még az életet sem ismered. Én viszont már több, mint húsz éve vagyok az elit egységek vezetője. A tapasztalatunkban van a különbség.
- Tapasztalat? Azt hittem a becsvágyban és az engedetlenségben. Valkyrimon világosan elmondta neked, hogy csak portyákat vezess, de te semmit se tettél. Azt is mondta, hogy bármit is tégy, semmi esetre ne szállj szembe az ellenséggel egy nyílt harcban! És te mit teszel? Nyílt összecsapást kezdeményezel! Ha nem ismernélek, azt kellene feltételeznem, hogy az ellenség beépített embere vagy!
- Árulással mersz vádolni engem?!
- Te mondtad, nem én.
- Ha nem az lennél, aki vagy, ezért hadbíróság elé kellene állnod és aztán valószínűleg kivégeznének. Túl sokat engedsz meg magadnak!......*sóhaj*…… A félelmedet próbálod leplezni, azért állsz elő ezzel a rengeteg ostobasággal. Nincs mitől tartanod. Reggelig ezek nem fognak támadni. Akkorra pedig a fősereg is visszaér. Mi csak a csali vagyunk, hogy lekössük a sötétek figyelmét. Az a vén pökhendi aggastyán majd hátba kapja őket és szétveri a bandát. A terv tökéletes. És ha megbocsájtasz, nincs több kedvem veled vitatkozni.
- Attól hogy holnapra érnek vissza, az nem azt jelenti, hogy az első napsugarakkal együtt visszatérnek! Lehet, hogy csak este jönnek! Ha pedig ragaszkodunk ehhez a légből kapott tervhez, akkorra mi mind halottak leszünk! És talán az egész Fény szint is!
- Mint már mondtam: nem fogok veled értelmetlen dolgokról vitatkozni.  
Léptek zaja hallatszott, majd SlashAngemon bukkant fel a lépcsőkanyarban. Pillantásra se méltatta a lépcsőnél „alvó” Pegazsumont. Hamar eltűnt a tömegben. Ria kilesett a ló tollai között. Kíváncsi volt arra a digimonra akivel SlashAngemon vitatkozott. Alapvetően ugyanolyan volt, mint bármelyik másik Angewomon. Mégis, valami megragadhatatlan aura lengte körül. Elegancia, báj, és egy csipetnyi nemességgel fűszerezet határozottság. Ria úgy érezte sokkal jobb hadvezér lenne, mint SlashAngemon, még akkor is, ha az előbbi beszélgetésüket figyelmen kívül hagyja.
Miután Angewomon is távozott, a lány kimászott Pegazusmon szárnya alól.
- Háát ez….érdekes volt. – mondta végül. A ló digimon felállt és kutyamódjára megrázta magát. A mozdulat felfedte a szárnya mögött, a törzsét átfogó vastag kötést.
- Nem a legjobban áll a szénánk. De nincs mit tenni. Amíg lehet, ki kell tartanunk. Talán Isten meghallgatja a fohászainkat és az erősítés időben jön.
- Köszi, hogy megállítottál. Amilyen hevesen vitáztak, tuti lekaptak volna a tíz körmömről, ha összeakadok velük a lépcsőn.
- Nem kell megköszönnöd. Ez a legkevesebb. Sokkal tartozok egy hozzád hasonló embernek. Megmentette az életemet.
- Ez nem egy héttel ezelőtt történt, az Emberek világában?
- De igen. Egy rövid, sötéthajú ember volt, egy Firamonnal. Talán ismered őt?
- Aha, ő az egyik barátom, Finbu. És ha visszajutunk az Angyalok szigetére be is mutathatom neked.
- Ha tényleg élve visszajutunk, örömmel venném a bemutatást. – mondta kissé derűsebben Pegazusmon.
- TÁMADNAK!!! – harsant fel a rémült kiáltás a balszárny felöl. Ez az egyetlen mondat elég volt ahhoz, hogy az egész sereg felbolydult hangyabollyá váljon. A digimonok ügyetlenül és kapkodva próbáltak talpra ugrani. Mindenki kiabált, többen, - főleg az önkéntesek – a lépcső irányába próbált menekülni, de őket az Angemonok elkapták és visszalökték a többiekhez. A nagy tülekedésben Riát a földre lökték és a hatalmas digimon lábak bizonyára össze is taposták volna, ha Pegazusmon nem ragadja meg a fogaival a lány páncélingjét és nem emelkedik a levegőbe. Az összezavarodott tömeg feje fölött az aranysárga ló arra a helyre repült ahol a páncélozott oroszlán idegesen topogott.
Liamon elmondhatatlanul megkönnyebbült, mikor meglátta Riát épen és egészségesen. Mikor a pánik kitört rögtön a keresésére akart indulni, de félt, hogy a tömegben elkerülnék egymást, és biztosra vette, hogy a lány majd megpróbál ide visszajutni. Mikor Pegazusmon letette Riát, Liamon nagy mancsával szorosan magához ölelte. A lány belemarkolt a dús sörénybe és magába szívta az oroszlán jellegzetes, megnyugtató illatát. Mielőtt a társa eleresztette volna, jókora, smirgliszerű, rózsaszín nyelvével még megnyalta őt. Az egymás közelségéből adódó békének ezzel vége szakadt. Ismét a felfordulás közepében találták magukat.
- Vissza! Csatarendbe állj! Aki menekülőre fogja, azzal személyesen végzek! Felejtsétek el a félelmet! Csak az előre létezik! Takarodj vissza a helyedre! Mit keresel itt? Te a túloldalon vagy! Csak keményen fiúk! Nem tudnak titeket megfélelemlíteni!- harsogták túl a káosz hangját SlashAngemon dühös kiáltásai. A mega angyal minden erejével próbálta összeszedni a harcosait.
Pegazusmon egy biccentéssel távozott, még mielőtt a hadvezér kiszúrta volna, hogy rossz helyen van. SlashAngemon ugyanis az elkeveredetteket pengeszárnyainak csapásával lódította a helyes irányba. A sereg lassan kezdett megnyugodni. Bár ez sokkal inkább volt köszönhető Angewomonnak, aki Slashangemon nyomában járva a rettegő digimonok szemébe nézett és szelíd hangon ennyit mondott: Legyetek bátrak.
Mire elhaladtak mellettük Ria már Liamon páncéltól csúszós hátán ült, a kezében görcsösen szorongatva a lándzsáját, amit most teljesen hasznavehetetlennek érzet. Elvégre mit ér egy kihegyezett fadarab egy lézer, egy kard vagy akár egy hatalmas láb ellen? Semmit. Így miközben egyik kezével a fegyverét szorongatta, a másikkal a barátja sörényébe kapaszkodott, nehogy elszakadjanak egymástól.
Liamon finoman mozgatni kezdte a füleit. Majd felnézett az égre.
- Mi a baj? Hallasz valamit?
- Közelednek.
Ria követte a társa tekintetét. A Digivilág holdjai már alacsonyan jártak az égen, alig világítottak át a sötétségen. A kékesfekete égbolton semmit se lehetett látni. Aztán valami ismerős zaj ütötte meg a fülét. Motorzúgás. Már a többi digimon is feszülten figyelte az eget. Az Angewomonok az ég felé lőtték fényes szent nyilaikat, így világítva meg a közeledő ellenséget. A nyilak eleven fénycsíkokként törtek egyre magasabbra. Aztán végül elértek egy hatalmas gépszerűséget, amely zúgó propellerekkel ereszkedett egyre lejjebb. A távolban több ugyanilyen fekete sziluett sejlett fel.
Ria elővette a Digivice-át, hátha azzal rájön, mik is közelednek feléjük.

Blimpmon
Szint: Bajnok
Tulajdonság: Vírus
Típus: Gép digimon
Támadások: Zeppelin Explosion, Helium Bomb
-

- Ez komoly? Egy zeppelin digimon? Ez olyan…olyan húszadik század eleji! Repcsire, vagy helikopira nem tellett?  - morgott cinikusan az orra alatt a lány.
- Ria, te meg miről beszélsz? Egy szavadat se értem.
- Nem fontos. Majd szólj, hogy adjak neked pár töri órát meg modern szleng tanfolyamot.
Liamon egy ideig hallgatott, mielőtt ismét megszólalt volna.
- Nem baj, ha félsz, Ria.
- Én nem félek! Csak kicsi……vagyis….eléggé aggódok.
- Kapaszkodj belém és ígérem, nem lesz baj. – épphogy kimondta ezt Liamon a Blimpmonok támadásba lendültek.
- Helium Bomb!
A levegőt egy tucatnyi, nagy nyomással kilőtt, átlátszó gázrakéta szelte át. A lövedékek becsapódtak a talajba és egy erős robbanás kíséretében mindent a levegőbe repítettek a becsapódás három méteres sugarában. Ennyi elég is volt ahhoz, hogy szétszórja a Fény seregének nagyját. Akik nem tudtak repülni vagy visszazuhantak a szétroncsolt, kráteres talajra, vagy rosszabbik esetben messze beestek a mocsár sűrűjébe. De a röpképes digimonok se jártak jobban.  A becsapódás okozta légnyomás őket is elsodorta. Sokan megsérültek, az amúgy is gyenge hadrend pedig teljesen felbomlott. A zűrzavart tovább fokozta, hogy a Blimpmonok fedélzetéről megindult az ellenség. Az eget ellepték a Pteramonok, a Devimonok, IceDevimonok, NeoDevimonok, SkullSatamonok és Phelesmonok. Akire ráakadtak a pokolfajzatok annak nem volt túl sok esélye a túlélésre.
Liamon azok között volt, akik a mocsárba estek. A bajnok nagymacska prüszkölve igyekezet felmászni egy öreg zsombékra. Ria egy zsák krumpli módjára csüngött az oroszlán hatalmas fogai között, minden tüsszentéskor a vízbe való loccsanás és az erős álkapocs általi összeroppanás között himbálózva. De Liamonnak végül sikerült felmászni a majd egy méter magas növénykupacra. Vizes bundájáról megfeledkezve Liamon jókora mancsainak ölelésébe fektette a robbanás erejétől elkábult lányt. Óvatosan nyalogatni kezdte Ria arcát, hogy magához térítse. A másodpercek csigalassúsággal teltek, tehetetlenségében ide-oda csapkodott két farkával. Végül az emberlány összeszedte magát és remegve ült fel.
- Mi történt?! – kérdezte kiabálva Ria, akinek még mindig úgy csenget a füle, hogy alig hallotta a saját hangját.
Mielőtt azonban Liamon válaszolhatott volna, egy NeoDevimon rájuk talált.

NeoDevimon
Szint: Végső
Tulajdonság: Vírus
Típus: Bukott angyal digimon
Támadások: Guilty Claw, Deep Sorrow, Stun Claw
Devimon átdigiváltozott formája. A testét mesterségesen megerősítették, így olyan nagy hatalomra tett szert, hogy képtelen irányítani. Az arcán látható maszk segítségével folytja el az erejét, hogy ő irányítsa az erejét, ne az erő őt.
 

- Stun Claw!
- Thunder of King!
NeoDevimon sárgászöld színben úszó karmai és a Liamon sörényéből előtörő villámok összecsaptak. A pokolfajzat támadása azonban erősebbnek bizonyult. A bénító karmok eltalálták Liamon combját. A bajnok digimon hátsó fele teljesen megbénult, és a hatás gyorsan terjedni kezdett az egész testében. Újra próbálkozott az előző támadásával, de az most sokkal gyengébbre sikeredett, ráadásul NeoDevimon is könnyedén elkerülte.
- Deep Sorrow! – egy sötét, feketés-lilás sugár csapódott az oroszlán digimonnak. Liamon még nagy nehezen kikerülhette volna a csapást, de akkor a támadás Riát találja el. Így hát nem mozdult, a testét használta pajzsként, hogy megvédje a társát.
A NeoDevimon meg se várta az ellenfele sorsát, máris új ellenfél után nézett. Liamon teste felragyogott, majd összement.
Riát a társa fájdalma visszarántotta a valóságba a már-már sokkos állapotából. Nehéz páncéljában bukdácsolva kúszott az apró, és eléggé bizarr külsejű digimonhoz.

Frimon
Szint: Újonc
Tulajdonság: Adat
Típus: Apró digimon
Támadások: Shippo Binta
Ez a kis digimon a nyakán lévő galléron képes megváltoztatni a szőre keménységét. Veszély esetén acélkeménységűre változtatja és a gallérját páncélként használva védekezik. Hihetetlenül kíváncsi, olyannyira, hogy minden mozgó dologra reagál, még a saját farkára is, amit olykor szédülésig képes üldözni.

A karjaiba vette a sérült kis sárga digimont és ringatni kezdte. A szemeiből könnyek törtek fel, melyek eláztatták piszkos, és sebes arcát.
- Ne sírj, Ria. Rendbe jövök. Ennél több kell ahhoz, hogy megszabadulj tőlem. – nyögte bágyatagon Frimon.
- Sajnálom! Miattam sérültél meg!
- Ne sajnáld. Jobb így. Nektek, embereknek túl gyenge a testetek. Te sokkal csúnyábban néznél ki, ha bekapod az a támadást. Nekünk, digimonoknak egy ilyen dolog meg se kottyan. Egy kis evés és pihenés, és már hipp-hopp újra a régi leszek. Ne ostorozd magad.
- De akkor is…. – szipogta Ria, miközben még szorosabban magához ölelte Frimont.
Csöndben kuporogtak a zsombék tetején, a magas nádtól rejtve, miközben körülöttük a földi pokol tombolt. A levegő megtelt az elkiáltott támadások neveivel, a fájdalmas üvöltésekkel, halálsikolyokkal és a suhanó, majd becsapódó támadások vérfagyasztó süvítésével. A lápi lidércfények kékeszöld lángjai a levegőben szállingózó adattörmeléket sejtelmes fénybe burkolta, mintha a foszló törmelékek kísértő lelkek lennének, melyek a harcmezőt járják.
Még évtizedekkel a harc vége után is, pletykák keringtek egy kísértetről, aki a ködös lápot járja éjjelente, mikor a holdak fénye sűrű, fehér fátyollá változtatja a ködöt. A szemtanúk beszámolói szerint mikor a szellem megjelenik, fémek csörgését lehet hallani. Van, aki ezt a hangot az előrántott kard hangjához hasonlítják. Mások súlyos láncok csörgéséhez. Van, hogy a távolban egy világoskék fény gyúl, nagyobb, mint az átlagos lidércfény, és ez a fény tisztán kivehetően halad a mocsárban, majd eltűnik. Egyes beszámolók szerint minden szellem-jelenésnél drasztikusan esik a környéken a hőmérséklet, és olykor még a távoli csatazaj is felmorajlik holdtalan éjszakákon. Néhányan azt is állítják, hogy a kísértet elhaladt mellettük, - egy pillanatra elmosódottan meglátták hajdani alakját - de a túlvilági alak figyelemre sem méltatta őket, csak magában motyogott: Sajnálom. Sajnálom. Bocsássatok meg. Az én hibám. Sajnálom. Sajnálom.
Riának fogalma sem volt, hogy milyen sokáig ölelte Frimont, a világról megfeledkezve. Mikor feleszmélt, még mindig dúlt a harc. Valami nagyot csobbanva zuhant a vízbe tőlük nem túl messze.
- Segítség! Segítség! – kiáltotta egy erőtlen, vékonyka hang. Ria és Frimon erőltette a szemét, hogy meglássák a bajba jutottat. Egy közelben kigyúlt bolygófény megvilágította nekik a sötét vizet. Egy sebesült Nyaromon kapálózott kétségbeesetten, hogy csupán egy fejből álló testét valahogy a víz felszínén tartsa.
- Meg kell mentenünk! – pattant ki a lány karjaiból Frimon.
- Igazad van. Ha eddig csak kolonc voltam mindenki nyakán, most legalább azokat meg kell mentenem, akiket csak lehet. – Ria talpra állt, kézbe vette törött nyelű lándzsája csonkját és a zsombék széléhez araszolva a bűzös víz fölé nyújtotta a hajdani fegyvert. Azt tervezte, hogy a lándzsa segítségével majd a zsombékhoz lökdösi Nyaromont, de a törött csonk túl rövid volt.
A kezdő szintű kis macska digimon egyre erőtlenebbül csapkodott a vízben.
- Segítsetek!
- Tarts ki! Már megyünk! – kiáltotta neki Frimon, hogy a menekülés reménye erőt adjon Nyaromonnak a további küzdelemhez. Eközben Ria lehajigálta magáról a páncél azon részeit, amit gyorsan le tudott venni. Az eldobott sisak fémesen kondult a hozzá vágott kar-és lábvértektől. A lány lemászott a zsombékról a vízbe, - ami a nyár tényének dacára konokul ragaszkodott a maga kb. 10 fokos hőmérsékletéhez. Ria nem törődött a csattogó fogaival, a hasznavehetetlen nyelet a rothadó növénykupacba szúrta, majd - egyik kezét a biztonságot jelentő boton tartva- elrúgta magát a zsombéktól és Nyaromon felé úszott. Noha egész jól tudott úszni, érezte a mocsár erejét, ami próbálta magába szívni. A helyzeten a nehéz és hosszú láncing sem segített. De sikerült eljutnia a bot végéig, majd teljesen kinyújtózott, hogy elérje a félig már elmerült digimont.
- Itt vagyok!
- Segíts!
- Nem érlek el! Nyújtsd ide a farkadat!
Nyaromon mindent megtett és Ria is annyira kinyújtózkodott, amennyire csak tudott. Csak néhány centi hiányzott, hogy elkapja Nyaromon csíkos farkát. Kis távolság, mégis, leküzdhetetlen. Ria már-már elengedte a botot, hogy elérje Nyaromont, de ebben az esetben garantáltan a mocsárban rekednek mindketten. Látta a halálfélelmet az apró digimon szemében. Látta a halvány csillanást, ahogy könyörög neki, hogy mentse meg, ne hagyja ott.
- Ne félj! Nem megyek el nélküled! Ígérem! Mindjárt! Mindjárt…meg… - a lány keze elengedte a botot, de pontosan ugyanekkor Frimon rákiáltott.
- Kapaszkodj belém, Ria! – a galléros digimon a bot végéhez szaladt, hegyes kis fogait a fába mélyesztette, farkincáját pedig Riának nyújtotta. A lány megragadta és Frimon segítségével végre elérte Nyaromont, aki épp készült elmerülni.
- Neked meg kiengedte meg, hogy csak úgy elmerülj? -  Magához húzta a kis digimont, ügyelve, hogy a feje fent legyen a víz felett. Nyaromon görcsösen köhögve köpte ki a lenyelt vizet.
- Jól van. Most már minden rendben lesz.
Ám alig hogy a szavak elhagyták a lány száját, már be is ütött a következő gond. Az egykori lándzsa kicsúszott a zsombék oldalából és mindannyian az iszapos vízbe merültek. Ria minden erejével küzdött, de mindkét kezében digimonok voltak, a nehéz láncing lehúzta, a lábaival pedig hiába tempózott, az iszap megragadta és lerántotta. Hirtelen csapódott össze a víz a feje felett. Pánikba esett és össze-vissza csapkodott, miközben értékes levegőbuborékok törtek ki a száján. Egyre mélyebbre merült. Az iszap körülölelte a testét és lerántotta a sötét, hideg, és sivár víz alatti halálvilágba.
Ki kell jutnom! Muszáj! Kevés a levegőm, nem bírom ki sokáig! Várj! Frimon! Nyaromon! Ők még addig se fogják bírni, mint én, hiszen sokkal kisebbek! Ki kell szabadulnom, vagy ők is megfulladnak! Gyerünk! Mozdulj már, ostoba test! Megígértem! Megígértem, hogy kijuttatom őket! Megbíztak bennem, és én cserben hagyom őket! Nem lehet így vége! Nem akarok meg halni! Nem így, nem most! ….Fáj! Szétrobban a mellkasom…………nincs több……..levegőm…………mi..ez a sötétség?........tényleg…..megfogok halni?...............fény?.........fényre most nincs szükségem! inkább……..inkább levegő kell!………….a tudatom……… elhalványul……………………………………..

Levegő?
- Khöhömkhökhöhöm………..Ha!....Ha!......Ha!.Khöhöm....Ha!Ha!Ha! – kapkodott a rátörő köhögő rohamok között levegő után. Lassan felült, az öklével pedig megdörzsölte a szemét, remélve, hogy eltűnnek a látóteréből a fekete foltok. A fejében minden ködösnek tűnt. Érezte, hogy valami nincs rendben. Valami furcsa.
- Hogy? Hogyan lehetek…életben? Hiszen az előbb…megfulladtam. – motyogta, miközben a kezeit bámulta, mintha csak attól félne, hogy a keze hírtelen átlátszóvá válik.
- Valóban nem sok hiányzott hozzá. De a sors más végett tartogat a számodra. Még sok dolgod van, nem menekülsz a kötelességed elől, holmi vízbefullási kísérletekkel.
Az ismeretlen hang tulajdonosa Ria előtt ült. Nem sokat látott belőle, mert fekete csuklyát viselt, az arcán pedig maszk sötétlett. Csak a kék szemeinek csillogása árulta el a jelenlétét. Egyébként, ha mozdulatlan maradt, teljesen beleolvadt a környezetébe. A lánynak feltűnt, hogy visszakerült a zsombékra.
- Ki vagy? Nem…ez nem fontos. Frimon! Hol van Frimon és Nyaromon? – nézett szét rémülten Ria. A látótere szélén észlelt valamit. Abba az irányba fordította a fejét és meglátta a két csurom vizes kezdőt, akik mellett két nagyon bizarr külsejű digimon állt. A két digimon hozzáértő precízséggel nyomkodta az apróságokat, úszóhártyában és sötét karmokban végződő lábaikkal, hogy felköhögtessék velük a lenyelt vizet.

Otamamon
Szint: Kezdő
Tulajdonság: Vírus
Típus: Kétéltű digimon
Támadások: Lullaby Bubble, Kid Claw, Wrapping Bubble, Slamming Attack
Ezek a digimonok rendszerint az édesvizű tavak, folyók és mocsarak környékén él. Lapos farkának hála remek úszó, bár a szárazon kissé esetlenül mozog. Jellemző az Otamamonokra, hogy nagyon szép hangjuk van és éjjelenként fejlettebb formájukkal, a Gekomonokkal szoktak koncertet adni.
 

Miközben továbbra is Frimont és Nyaromont próbálták magukhoz téríteni, a két Otamamon észrevette, hogy Ria ébren van. Dallamos hangon, mosollyal az arcukon rögtön kérdezgetni kezdték.
- Jobban vagy?
- Jobban vagy? Ota. Ota.
- I..Igen, azt hiszem.
- Jaj de jó!
- Örülünk, hogy jól vagy. Ota. Ota. Nagyon megijesztettél minket. Ota. Ota.
Ria kissé bizonytalanul pislogott a két furcsa digimonra.
- Ők mentették meg az életeteket. Illene megköszönnöd. – mondta a tanácstalanul bambuló lánynak a csuhás digimon.
- Köszönöm szépen! – hajtott fejet a két Otamamon felé Ria, miután a szelíd pirongatás észhez térített.
- Semmiség. Ota. Ota
- Örülünk, hogy még időben érkeztünk.
Ezután a kék kétéltűek újra annak szentelték a figyelmüket, hogy a maradék vizet is kipumpálják Frimonból és Nyaromonból. Ria a humanoid digimon felé fordította a figyelmét.
- Mi még nem találkoztunk, de azt hiszem, tudom, hogy ki vagy.
- Valóban? – kérdezte sejtelmes vidámsággal a hangjában a csuklyás.
- Igen. Gerzson veled találkozott, mikor a Mező szinten egy éjszakát dutyiban töltött. Te vagy Mysterymon.
- Megtisztel, hogy már hallottál rólam, és a nevemet is megjegyezted.
- De miért vagytok itt? Miért mentettetek meg? Semmi érdeketek nincs ebből, hiszen te a Sötét oldalán állsz.
- Maradjunk annyiban, hogy a sorsunkban volt megírva, hogy itt és most találkozzunk. Nevezzük egy jövőbéli befektetésnek, hiszen nektek, embereknek kell megmentenetek a világunkat.
- Segíteni akarunk, ez igaz, de honnan veszed, hogy mi vagyunk a megmentőitek?
- Mert az ősi próféciák megjövendölték. És már alá is támasztottátok a próféciák igazát.
- Mégis hogyan?
Mielőtt Mysterymon válaszolhatott volna, hangos köhögések vágtak a szavaiba, jelezve, hogy a két kezdő magához tért.
-Frimon! – kapta fel Ria a társát. A megkönnyebbülés nedves fátyolt vont a szemeire.
A galléros kis digimon kimerültnek tűnt, de dorombolva dörgölőzött Riának. Nyaromon egy utolsó köhögési rohammal szabadult meg a lenyelt víz maradékától, de közben valami mást is kiköpött. Mysterymon felvette az apró tárgyat.
- Íme! Itt a bizonyíték! Fogd meg és lásd te is!
Ria tenyerébe ejtette a kavicsnak tűnő valamit. Alighogy érintkezett a hűvös kő felszíne a bőrével, tompán felragyogott és a színtelen ásvány meleg narancsszínűvé változott. A kő belsejében egy háromszög alakú ábra látszódott.
- Mégis, mi ez?
- Hihetetlen! Ez a Sötétségfénye! Gyerekkoromban sokszor hallottam a róla szóló legendákat, de nem hittem, hogy valaha is a saját szememmel fogom látni. – ámuldozott Nyaromon. A két Otamamon is kíváncsian pislogott és közelebb másztak, hogy jobban láthassák.
- Igaza van, Ria! Én is hallottam már ezekről a mágikus kövekről. Állítólag, ha a Digivilág a pusztulás szélén áll, előkerülnek a Sötétségfényei és ezek lesznek a gonosz feletti győzelem kulcsai. – magyarázta lelkesen Frimon is, aki szabályosan remeget az izgalomtól.
- Itt végeztünk. – állt fel Mysterymon – Köszönöm, hogy segítettetek Otamamonok. Tudom, hogy sokat kértem tőletek azzal, hogy a menedéketeket hátrahagyva a csatatérre hívtalak titeket.
- Ugyan már! Ota. Ota.
- A Kisasszonynak mindig szívesen segítünk, szóval igazán, szót sem érdemel. – szabadkoztak a kétéltű digimonok zavartan, és elpirulva, miután Mysterymon egy-egy puszit nyomott a fejük búbjára.
- Várj! Ne mennyetek még! Egy szavadat se értem. Milyen prófécia? Milyen elrendeltetés? És egyébként is, most hogy jutunk ki a mocsárból, ha ti elmentek?
- Az idő majd minden kérdésedre válaszol. Bízz magadban és bízz a barátaidban. Holnap este nézz fel az égboltra, miközben a Sötétségfényedet a markodban tartod. Akkor majd meglátod felizzani a Könyörület jelképe mellett a sajátodat is. A bizalmat.

Ria, Frimon és Nyaromon ott maradt a zsombék tetején, még azután is, hogy Mysterymon az Otamamonok segítségével eltűnt a mocsár ködjében. Nehéz csend vette körül őket. Nyaromon mozgatta hegyes kis füleit, de még így sem hallott egy pisszenést se a lassan fodrozódó vízen kívül.
- Elhalt a csatazaj. Vége a harcnak. – jegyezte meg visszafojtott hangon.
- Vajon győztünk? – kérdezte óvatosan Frimon.
- Nem. Totál csőbe húztak minket. Úgy táncoltunk, ahogy az ellenségünk akarta. Az igazi kérdés az, hogy hányan élték túl rajtunk kívül? – jelentette ki a beletörődés nyugalmával és a torokfojtogató igazság tudatában Nyaromon. Bánatos hallgatásba merültek mindhárman. A percekig tartó csendet a digivice – a némaságban fülsértően erős- csipogása törte meg. Ria elővette a kis szerkezetet. Újabb üzenete érkezett az ismeretlentől.
Gratulálok Ria! Megtaláltad a Sötétségfényedet! Ne feledd: Tizenegyedik, a nyomorult, ki megérti mások érzéseit.
- Király! Megint egy rakás rejtvény. Bár az eleje kivételesen normális. Lehet, hogy az ismeretlenünk képes a fejlődésre? De visszatérve az igazi problémákra: Most mihez kezdjünk?
- Várjatok! Hallok valamit…. – kapta fel a fejét Frimon.
- Én is! Én is hallom! Ezek…ezek szárnysuhogások! – pattant fel Nyaromon is és a zsombék széléhez szaladt. A kis macskaszemek igyekeztek átlátni a köd paplanján, hogy megtudja, kiféle, miféle közeledik feléjük. A szürkeségből egy sötét árny kezdett alakot ölteni, majd mikor közelebb ért egy kimerült, hiányos tollazatú, sebektől borított Pegazusmon bukkant fel, aki olyan alacsonyan repült, hogy a patája szinte beleért a mocsár vízébe. A szárnyas paripa észrevehette őket, mert a zsombékuk felé vette az irányt. Mikor leszállt melléjük, a lábai nem bírták el a testének a súlyát. Hevesen remegni kezdtek, majd szinte rögtön összecsuklottak.
- Te vagy az! Veled találkoztam korábban! – kiáltott fel meglepetten Ria mikor ráismert a lóban a csata előtt szerzett ismerősére. Noha Pegazusmon már akkor is sérült volt, most még az akkori énjének is csak a halovány árnyéka volt.
- Te jó ég! Szörnyűek a sebeid! Mi történt veled?
Pegazusmon bágyadtan felemelte a fejét és a lányra nézett.
- Hát éltek? Örülök. Azt hittem ti is úgy végeztétek, mint a legtöbben. És ahogy talán én is fogom hamarosan.
- Mi történt a többiekkel? – kérdezte Nyaromon, de a hangján érződött, hogy fél a választól.
- Meghaltak. Ami a Lépcsőknél zajlott, az nem harc volt. Hanem mészárlás. Alig néhányan menekültünk meg. De ami rosszabb, hogy elbuktunk. Most már semmi sem állítja meg a Rémálom Hadseregét, hogy lerohanja az Angyal-szigetet.