25. fejezet

Búcsú, a kaland új fordulatot vesz

Simiéknél
Az asztalnál csendesen ettek. Az evőeszközök csörgésén kívül más nem igazán törte meg a csendet. Egy békés, idilli vacsora volt a családdal. A sarokpados asztal sarok felőli részén az öccse, a konyhafelőli az édesapja foglalt helyett. A pados részen, az ablak előtt a húga és az édesanyja ült. Velük szemben pedig Gabumon és ő. Az asztal alatt Heather feküdt, várva a potya falatokat, amiket a kislány és a digimon csúsztatott le neki, vagy amelyeket néha Simi adott le. Éjjel kilenc óra volt, kissé későn a vacsorázáshoz, de ezt az estét mindenképp együtt akarták tölteni. Mivel Simi apjának ma sokáig bent kellett maradnia a munkahelyén csúszott a vacsora.
Mivel nem tudta volna hol elrejteni Gabumont, - lévén, hogy egy szobán osztozott a húgával- Simi már az elején beavatta a dolgokba a családját, amit összességében jól fogadtak és Gabumont is remekül elfogadták. Így, - noha azt mondta a többieknek, hogy ő is a táborozós történetet mondta el- a családja tisztában volt vele, mire is készülnek. Nem örültek és aggódtak Simiért, de ismerték már annyira a makacs és konok lányt, hogy tudják, ha megtiltják neki, akkor is a barátaival tart.
Végeztek az evéssel és leszedték az asztalt. Gabumon, mint minden étkezés után azonnal segített a mosogatásban. Közben Simi neki látott az esti teendőjének, megetette a kutyáikat. Az előszobában kimérte mindegyik kutya adagját, majd egyenként behívta az ebeket, akik rögtön a saját tálkájukhoz mentek és neki láttak az evésnek. Az öregebbek szokásos álmorgását leszámítva csendesen költötte el mindegyik kutya a vacsoráját.  Miután kiengedte őket az udvarra Heather végigjárta az összes tányért és kinyalogatta őket, reménykedve benne, hogy valaki ott hagyott egy kis falatkát. Simi összeszedte a tányérokat és elrakta őket a helyükre. Bement a nappaliba, ahol a család többi tagja már ott volt. A testvérei betettek egy filmet és azt nézték. Lehuppant Gabumon mellé a dívány elő és annak támaszkodott. Heather befészkelődött közéjük, a fejé Simi térdén nyugtatta.

A filmből csak pár perc volt csak hátra. Miközben nézték nem egyszer megtárgyalták egymás között az eseményeket, minek mi az oka és hasonlókat. Váratlanul a húga Nati is megszólalt miután a falon lévő órára nézet.
- Már 11 van…- elcsuklott szegény hangja. Simiék fél 12. kor fognak indulni, hogy éjfélre a parkba érjenek a találkozási ponthoz. Tehát nem árt elkezdeni készülődniük.
Simi felkelt és elindult a szobájukba, hogy kihozza a cókmókját. Egy nagy hátizsákba pakolta össze a legszükségesebbeket. A holmik felét ruhák tették ki, a fürdőruhától a vastag pulóverig. Gabumon elmondta milyen változatos a Digivilágban az időjárás, így minden eshetőségre fel akart készülni. A cuccok másik felét egy elsősegélydoboz, - amihez az anyja feltétlenül ragaszkodott- egy hálózsák, 10 szendvics, egy két literes palack, papír zsebkendő, fésű, hajgumi, némi keksz édesség és egyéb fontos dolog tartozott. Simi zsebében még ott volt a digivice, egy öngyújtó és a telefonja, aminek nem valószínű, hogy a hasznát veszi, de talán kapcsolatba tudnak lépni ezzel a világgal.
A táska nem volt valami könnyű, a súlya vetekedett az iskolatáskájának súlyával mikor egy rakat könyvet kell cipelnie benne. Mire kicipekedet az előszobába a családja már ott várta. Az apja elvette tőle a nehéz holmit és letette a földre. Az anyja szorosan magához ölelte és talán sírt is.
- Legyél nagyon óvatos Simi…
- Ne aggódj. Biztonságban leszek. Ha valaki kekeckedne velem lerúgom a fejét, ahogy minden balféknek ebben a világban is.
- Simi aztán meg ne feledkezz rólunk! A Natival várunk majd valami ajándékot. – mondta kacsintva az öccse.
- Ne aggódj, biztos lesz majd valami, amit tudok hozni. Mondjuk a Natinak egy digitális nyalókát, neked meg egy digitális kavicsot. – felelte szélesen elvigyorodva.
- Hát, ha elég nagy az a kavics, hogy súlyzónak használhassam, benne vagyok. – ezen az egész család elvigyorodott. Az öccsének egyszerűen mindenre volt valami beszólása. Simi szívből remélte, hogy az öccse nem találkozik Impmonnal, mert amit ezek ketten összeökörködnének, az már világveszélyesnek lenne minősítve.
Ekkor Heather viharzott elő és Simi karjai közé ugrott. A szájában a pórázát tartotta.
- Ó persze szívem, persze, hogy te is hiányozni fogsz nekem. De nem jöhetsz velünk. Neked itthon kell maradni és vigyázni mindenkire. – tette le Simi a kutyáját és megsimogatta okos fejét. Erre a kutya felemelte jobb mancsát és kissé balra fordította a fejét. Tudta, hogy ez a módszer megtöri a kemény emberi szíveket.
- Háháhá! Nagyon édes vagy, de most tényleg nem jöhetsz velem. – mivel Heather belátta, kudarcra van ítélve minden kísérlet Gabumonhoz ment, leült elé és vakkantott egyet.
- Természetesen! Biztosíthatlak, hogy helyetted is mindenképp megvédem Simit. Légy nyugodt efelől. Ha csak egy haja szála is meggörbül, szétrághatod a bundám, rendben? – Heather, mintha tényleg megértené a digimon szavait felemelte jobb mancsát és mancsot rázott Gabumonnal, ezzel szentesítve az egyességet. Gabumon, - noha hüllő digimon – egész jól szót ért a kutyákkal, ami bizonyára arra vezethető vissza, hogy a bajnok formája egy nagy farkas.
Ideje volt indulniuk. A család kikísérte őket a kertkapuhoz, útjukat az összes kutya végigkísérte. Az édesapja betette a kocsi hátsó ülésére a táskát, Gabumon pedig beült mellé. Simi az anyósülésre huppant, apja pedig a volán mögött foglalt helyett. A kocsi elindult, Simi és Gabumon pedig az ablakon át integettek kifelé a családnak.

Lillyéknél
- Ó, te galád! Mondtam már, hogy nem vihetlek el! – mondta szigorú hangon Lilly, miközben kivette a válltáskából Kókuszt. A macska a fejébe vette, hogy elbújik a táskában és elviteti magát.
Lilly szülei nagyon boldogok voltak, hogy a lányuk végre kimozdul otthonról és elmegy a barátaival táborozni. Csak arról nem volt sejtésük, hogy nem a dráma tábor helyszínére utazik szeretet kislányuk, hanem egy idegen, szörnyektől hemzsegő világba.
Lilly egy nagy bőröndöt pakolt meg mindennel, amit csak a szobájában talált, hogy elég nehéz legyen. Elvégre a szülei eléggé meglepődnének, ha csak egy válltáskányi cuccot vinne két hét táborozásra. Ezért meg kell játszaniuk, hogy tényleg nagy, nehéz bőrönddel indul útnak. Ahogy elért a házsarokhoz, ahol már az ablakból nem láthatják a szülei Palmon az indái segítségével visszaviszi a bőröndöt a nyitott szobaablakon át és kihozza a táskát, amiben az igazi holmiai vannak. Ha ez meg van, csak el kell menniük Riáékhoz, hogy a lányt is kimentsék és indulhatnak is a találkahelyre.
Lilly még egyszer ellenőrizte a táska tartalmát. Hálózsák, meleg ruhák, egy-két szendvics, egy félliteres üdítő, néhány szelet csoki, és pokrócok. Minden meg van.  
- Lilly, azt hiszem indulnunk, kell. Még el kell mennünk Riáékhoz. Már biztos tűkön ülnek. Ria mondta, hogy nagyon nehezen akarták elengedni és fél, hogy az anyja az utolsó pillanatban meggondolják magukat.
- Igen. Menjünk. Kint találkozunk, ahogy megbeszéltük. – ezzel Lilly megragadta a gurulós bőrönd fogantyúját, a másikkal felkapta fehér macskáját, nehogy még is befurakodjon a táskájába és kiment a szobából. Bezárta maga után az ajtót és a kulcsot bedugta az ajtó előtt lévő kis szőnyeg alá. Letette Kókuszt és lerángatta nagy nehezen a bőröntött.
- Ó Lilly miért nem szóltál, hogy jössz le? Segítettem volna lehozni. No, add ide, leviszem. –ezzel a férfi már fel is lépet a lépcsőn Lillyhez, felvette a bőröndöt és levitte – Kész is. Mit tettél bele, hogy ilyen nehéz? Könyveket?
- Ugyan már drágám. Egy Lillyhez hasonló ifjú hölgynek nehéz poggyásszal kell járnia, igaz-e? – az édesanyja pajkosan kacsintott Lilly felé, jelezve, hogy az ilyesmihez a férfiak nem értenek. Nem is gondolták, hogy telibe talált a viccelődésnek szánt kérdés. A bőröndbe többek között valóban egy rakat könyv volt.
- Biztos ne vigyelek el kicsim? Igazán nem gond.
- Apu! Mondtam már, hogy nem kell! Átmegyek a barátnőmhöz és az unokatestvérei elvisznek minket a buszmegállóba, ahol már ott lesz a buszunk, ami minden táborozót a táborba szállít.
- Hagyd, drágám. A kislányunk felnőtt és már gáznak találja, ha a szülei kísérgetik. – mondta kissé túljátszott szomorúsággal az anyukája. Lilly a szemét forgatta. Elhúzta a bőröndöt az ajtóig.
- Érezd jól magad kicsim.
- Igen és nagyon vigyáz magadra.
- Miaú!
- Ne aggódj Apu, vigyázni fogok magamra és biztosan remekül fogom érezni magam. De azért hiányozni fogtok. – mire idáig jutott a mondani valójában azon kapta magát, hogy az szülei szorosan magukhoz ölelik, Kókusz pedig a lábukhoz dörgölőzik, ezzel hozva a tudtukra, hogy ő is a család tagja.
Egyikük se látta, hogy Palmon az ablakból figyeli őket. A szemébe könnyek szöktek, olyan megható volt a látvány. De a könnyekhez egy kis szomorúság is kapcsolódott. A jelenet eszébe juttatta a családját, akikről azt se tudja élnek-e még. Nagyon aggódott értük. Az ajtónyílására eszmélt fel és szaladt a Lillyvel megbeszélt helyre. Hallotta, ahogy partnere a szüleitől búcsúzik, majd a bőrönd kerekeinek halk nyikorgását. Mikor meglátta Lillyt elé szaladt. Csendben meglapultak a kerítés tövében, várták, hogy a felnőttek elmenjenek az ajtótól. Mikor hallották az ajtócsukódást Palmon felmászott a kerítés tetejére és indáival átemelte a bőröndöt. Az árnyak sötétjében osont vissza a házhoz vonszolva maga után a rakományát. Előre látóan nyitva hagyta az ablakot, így könnyen beemelte Lilly szobájába a nagy szállító eszközt. Ez után ő is bemászott és az ágy alá rejtette a bőröndöt. Felvette az ágyról a válltáskát – gondosan meggyőződve róla, hogy Kókusz valami csoda folytán nem mászott-e megint bele – és kilépet az ablakpárkányra. Becsukta maga után az ajtót és szaladt Lillyhez.
- Szép munka volt Palmon. Most pedig indulás Riáékhoz.

Finbuéknál
- …iránytű, szendvicsek, inni való, pokrócok, távcső, több funkciós bicska, gyufa, zacskós levesek és konzervek. Minden meg van. Van még valami a listán?
- Nem, nincs. Indulhatunk Finbu. Már elmúlt fél 12. És gondolom Terráékhoz is elmegyünk még.
- Igen. Tudod milyen Terra. Szerintem egyedül még a sötétben is fél. A sötét utcán frászt is kapna.
- Akkor Lillyért miért nem megyünk? Ő közelebb lakik.
- Szerintem Lilly már úton van Riáékhoz, szóval, ha elmegyünk Terráékért valahol a park bejárata előtt fogunk összefutni. Simi és Laura azt mondták ők oda találnak maguk is, nem kell eléjük menni. Remélem nem lesz bajuk.
- Kizárt, hogy bajuk legyen. Ha van, aki olyan balga, hogy megpróbálja Gabumon és Hawkmon cafatokká tépik.
- Hát ebben igazad van. –mondta kuncogva Finbu – Akkor hát induljunk. Ismered Simit, ha késünk ezt pedzegetné egész este.
Ezzel Finbu vállára vette a telegyömöszölt táskát –ami rendes esetben az iskolatáskáként teljesített szolgálatot – és amilyen halkan csak lehetett kiosont a folyósóra. A szülei nem maradhattak fent, hogy elindítsák „táborozni” mivel mindkettőjüknek hajnalban kellett kelniük. Coronamonnal a sarkában elindult a kijárathoz. Csak pár lépésre lehettek az ajtótól, mikor egy álomittas hang szólalt meg.
- Már is elmész bátyó? És Coronamon is megy? – a szobája ajtajában ott állt Peti, az egyik szemével a szemét dörzsölte a másikban kedvenc plüss állatát tartotta, a Fekete névre keresztelt fekete-fehér kiskutyát. No, igen nem valami kreatív név, de egy beteg, lázas négyévestől ne is várjunk többet. A játékot még Finbutól kapta gyógyító ajándékként. Azóta az iskolán kívül mindenhová magával cipeli. Peti mellett egy újabb álmatag ásítozó arc jelent meg. A kisfiúnak feketésbarna haja volt, ami kócosan az égnek meredt. A szemei szintén barnák. Petinél pár hónappal idősebb, de vagy fél fejjel alacsonyabb nála. A kissrác nem más, mint Roland – barátainak csak Roli – Peti osztálytársa és legjobb barátja. A szülei pár napig nincsenek otthon, így ez idő alatt náluk vendégeskedet.
- Igen elmegyünk. Pár nap múlva jövünk, szóval neked kell addig vigyáznod a házra Peti. Rendben?
- Ahaaa. Rendben. Majd Fekete segít. – válaszolta elnehezült szempillákkal, egy nagy ásítással.
- Peti bátyója Finbu hová megy? – kérdezte Roli aki legalább annyira fáradt volt, mint Peti. A kissrác régen mindig úgy jegyezte meg az idősebbek nevét, hogy kapcsolta egy másik személyhez. Ezt már többnyire kinőtte, de ilyen félálomban lévő állapotban még elő-előjött a beszédében.
- Messzire. Van egy kis dolgom. De most mennyetek szépen vissza, aludni.
- Így van. Menjetek lefeküdni, vagy holnap nagyon fáradtak lesztek. – igyekezett Coronamon is hatni a két fáradt lurkóra, akiken végül is az álmosság felülkerekedet és visszamentek a szobába.
- Gyerünk Coronamon. Ha még egyszer kijönnek, lehet nem lesz szívem itt hagyni őket.
- Rendben. Bele se gondolsz, és már megint arra fogsz ébredni, hogy Peti a hátadon ugrál. De, hogy addig ne gyötörjön, a hiányérzet szívesen átvállalom a szerepét. – kaján vigyorra mondta ezt Coronamon.
- Óh, te szemét! És még a barátomnak nevezet magad? Lenne szíved így kelteni?
- Simán öregem, simán.
- Ne felejts elemlékeztetni, hogy amint megteszed, ezt belevágjalak egy tóba vagy folyóba.
Finbu megjegyzésén Coronamon csak szélesebben vigyorgott. Kiléptek az ajtón és útnak indultak az éjszakában.

Riáéknál
Leormon türelmetlenül nézet ki az ablakon az éjszakába.
- Hol vannak már ezek a csigák? Mindjárt háromnegyed. Siessetek már lányok!
- Nyughass már Leormon! Nem akarom, hogy anyáék felébredjenek. Tudod, hogy azt mondtam hajnalban indulunk, az hiányozna, hogy bejöjjenek és rájöjjenek, hogy már éjfél előtt elhúzok. – Ria az utolsó szendvicseket gyömöszölte bele egy régi, nyeregtáskába, amit a padláson talált. A táska eredeti funkciójában nagytestű kutyákra lett tervezve, de pár plusz lyuk lyukasztásával Leormonra is tökéletesen illett. Ria hamar rájött, hogy a suliban használt táskájában nem lesz elég hely, ha minden holmit beletesz és még az élelmet is vinni akarja. Így frappánsan előállt a tervel, Leormon cipeli az elemózsiát. Az oroszlán kissé sérelmezte, hogy cipekednie kell, de a rántott húsos, szalámis és kolbászos szendvicsek valamint a sütik gondolata megbékítette.
- Kész! Gyere ide, felcsatolom rád. Aztán leosonunk, és az utcán megvárjuk őket.
Leormon készségesen tartotta a hátát, amíg Ria ráerősítette a hámot. Közben nagyokat szippantott a levegőbe, hátha megérzi a szendvicsben lévő húsok szagát, de Ria túl jó munkát végzet a csomagolással.
Miután végeztek Ria felvette a táskát és lábujjhegyen osonva kilépet a szobájából. A nappaliban ment a tévé, a testvérei elaludva, vagy legalábbis félálomban nézték a Bunyó karácsonyi című filmet. Nem akarta felverni őket, mert, ahogy húgát ismeri, rögvest beköpné.
Szerencsére a filmnek az egyik bunyó jelenete ment, így nem hallották meg, ahogy kinyitotta az ajtót és bementek a lakórészt a bolttal összekötő lépcsőházba. Itt az ablakhoz lépet és kinyitotta. Elővette a délután a lépcsőkanyarba rejtett madzagra kötött faágat és kitámasztotta az ablakot, a madzagot pedig kidobta. Az ablak túl kicsi, hogy a táskával együtt kiférjen rakta, így letette azt a padlóra és kimászott az ablakon. Megragadta az ablak mellett lefutó ereszcsatornát és ügyesen lekúszott rajta. Mikor már biztonságos magasságba ért leugrott a házuk mögötti sikátor betonjára.
- Dobhatod! – kiáltott fel suttogva Leormmak, aki nagy nehezen felgyömöszölte az ablakpárkányik a táskát, ami –a gravitáció törvényeinek engedelmeskedve – kizuhant. Riának sikerült elkapnia, így az puffanásával véletlenül se tudta volna leleplezni őket. Mikor ismét felnézett Leormon már az ablakban egyensúlyozott, latolgatta hova a legbiztonságosabb ugrania. Ria látta, ahogy izmait rúgóként megfeszíti, majd kilő és egy triplaszaltó kíséretében kecsesen talpra érkezik mellette.
- Muszáj volt májerkedned, igaz?
- Természetesen. –felelt vigyorogva a digimon. Ria a szemét forgatta és megrántotta a ház mellett lelógó madzagot. A fadarab kiesett, az ablak pedig hangos csattanással becsukódott. Ria biztos volt benne, hogy felriasztotta testvéreit, így gyors felkapták a nyúlcipőt és az utcára szaladtak, majd megálltak egy házfalnál, messze a lámpák fénykörétől.
Erre az egész malőrre azért volt szükség, mert a boltban biztonsági rendszer és kamera van, így ott nem tudtak volna kimenni. Ria csakhamar topogni kezdett. Nem volt ínyére a sötétben ácsorogni, de megígérte Lillynek, hogy megvárja. Talán öt percig várakozhattak, mikor Leormon felkapta a fejét, füleit hegyezte és nagyokat szippantott a frissítő éjszakai levegőből.
- Itt vannak. –mondta halkan. Néhány perc múlva már Ria is hallotta a léptük koppanását a betonon, de látni még nem látta őket. Leormon viszont bizonyára igen, mert előlépett a járda közepére és várakozóan nézett az utca egy távoli pontjára. Nem sokára partnere is megpillantotta a közeledő sötét árnyakat, egy magasat és egy alacsonyt. Bizonyára azok is megláthatták őket, mert szaladni kezdtek feléjük. A lámpa szórt fényében most már tisztán látták egymást a lányok.
- Sziasztok. Nem volt gond? – köszöntötte őket Ria.
- Hello. Nem. Bár meglep, hogy kint vagytok már. Régóta vártok? – kérdezet vissza Lilly.
- Csak pár perce. – válaszolt Leormon.
- Akkor azt hiszem indulhatunk is. A többiek talán már ott is vannak. – senkinek se volt ellenvetése Palmon javaslata ellen. Csakhamar elnyelte a lépteik zaját az utca.

Terráéknál
A hatalmas villa minden ablaka és szobája sötétségbe borult. Sehonnan se szűrődött ki fénysugár. Minden csendes és mozdulatlan volt. Legalábbis elsőre ezt lehetett hinni. De a második emeleten, egy nagy teraszon mozgás volt. Egy apró, karcsú árny mászott lefelé egy kötélen. Fent a teraszon pedig egy süveges alak figyelte, kezében egy különös bottal és egy dagadó fekete hátizsákkal. Mikor látta, hogy az árny földet ért eloldozta a korlátról a kötelet, összetekerte, majd fellépet a korlát tetejére és lebegve leereszkedett a földön lévő mellé a táskával és a kötéllel együtt.
- Még mindig nem tartom jó ötletnek ezt. Legalább Marie-nak szólhattál volna. Aggódni fog reggel.
- Aj, Wizardmon! Fejezd már be! Így is lelkiismeret furdalásom van, nem hiányzik még egy adag szentbeszéd is. Ad ide a táskát, innentől viszem én. – mondta halkan, de felháborodottan Terra, aki nem más, mint a kötélen lemászó árny.
- Dehogy adom. Ez a táska rohadt nehéz. Magadtól se bírsz átmászni a kerítésen, hát még ezzel. Igazából még azt se hiszem, hogy egyáltalán elbírod. – Wizardmon kioktató megjegyzéseire Terra csak a szemét forgatta.
Társának egyáltalán nem volt ínyére, amit a lány tett. A többieknek azt mondta, hogy őt is elengedték „táborozni” de igazából meg sem kérdezte a szüleit. Felesleges lett volna. Már évek óta könyörgött minden nyáron, hogy táborozni mehessen, miért épp most engednék meg, ráadásul úgy, hogy másnap el is indulna? Csak hiába való csatát vívna a szülei ellen, akik már azt se nézik túl jó szemmel, hogy részmunkaidős állást szerzet a Mackóban. Szerintük inkább otthon kellene lenni, és maximális testmozgásként sétálgatnia a kertben.
A személyzet hiába tudja az igazságot a Mackóval és a digimonokkal kapcsolatban ezt a tervet még ők se engednék. Túlságosan is féltik. De erre újabban kezd nagyon ráunni. Először ijesztőnek találta a gondolatot, hogy a Digivilágba mennek, de most már inkább lehetőségnek látta, hogy bebizonyítsa magának és a világnak, hogy nem egy porcelánbaba.
Kelletlenül, de be kellett látnia, hogy Wizardmonnak igaza van a táskával kapcsolatban. Ruhák, zseblámpa, elemek, gyufa, hálózsák, egy rakat asztma gyógyszer, Marie- süteményei, egy kulacs víz, egy MP4-es lejátszó és kívülről még a kötelet is a csomaghoz fogják rögzíteni. Lehet kissé túllőtt a célon mikor pakolt. De ezek mind nagyon fontosak. Bár a szíve szerint a gyógyszereket kitenné, de digitársa ezt semmiképp se engedné, főleg a múltkori rosszulléte után. Mióta a Keleti negyedben rohamot kapott partnere gondosan figyelt rá, hogy ne hagyja el a házat a gyógyszer nélkül.
Terra mérges volt magára az akkori miatt. Láthatóan nagyon megijesztette a digimont, különben az nem ragaszkodna ennyire hozzá, hogy a gyógyszere a közelében legyen.
Megrázta a fejét. A karórájára pillantott. Már háromnegyed 12 volt.

- Induljunk Wizardmon. – mondta határozottan és nagy lendülettel a vállára akarta lendíteni a táskát. De az nem moccant. Terra erőlködve és fújtatva próbálta megemelni, ami lassan sikerrel is járt. Végül csak a hátára sikerült venni.
- Lááátoood? Moondttam, hoogy elbíírom. – próbálta diadalittasan mondani, de inkább egy halálán lévő túlterhelt öszvérhez hasonlóan nyögte.
- Aha. Csak úgy felkaptad. Szerintem még a maratont is új rekorddal futnád le ezzel a hátadon. – mondta unottas hangon a varázsló digimon, de a szemeiben látszott mit is gondol partnere erőlködéséről – Mondtam, hogy felesleges annyi ruhát hozni. Legfeljebb valami pulóvert hoz és kész. Akkor talán még arrébb is tudnál lépni a zsákkal a hátadon.
- Még mit nem! Így is egy csomót kiszelektáltam, amit vinni szerettem volna! – a felháborodása elfeledtette vele a táska súlyát, így most nem is dadogott a tehertől.
- Ti lányok és a ruhamániátok. Sose fogom ezt megérteni. Tisztára olyanok vagytok, mint Lilithmon. Az is folyton a ruhák miatt van oda. Emlékszem a múltkor, hogy pattogott nekem, mert észrevett egy szakadást a bőrdzsekimen. Mit kell ezen kiakadni? Csak egy kis adattörmelék és helyreáll a szakadás. Nem kell hozzá nyervékolni és sopánkodni.
Terra kíváncsian hallgatta. A társa nagyon ritkán mesélt a Digivilági életéről. A mostani elmerengése e ritka pillanatok egyike.
- Ki ez a Lilithmon? – kottyantott közbe a lány, de alig, hogy elhagyták a szavak a száját meg is bánta. Ismerte Wizardmont annyira, hogy tudja, ha megzavarják, az ilyen elkalandozásait rögtön próbál kitérni a kérdés elől és ezek után lehetetlenség egy értelmes mondatot is kiszedni belőle.
- Egy ismerősöm. De nem fontos induljunk. Mindjárt a táskádhoz rögzítem a kötelet és kirepülök veled a kerítés fölött. Késésben vagyunk.
Ezzel gyorsan meg is voltak. Wizardmon a háztól egy saroknyira szállt le. Most, hogy valamelyest hozzászokott a plusz súlyhoz már nem is tűnt olyan nehéznek a táska. Csendben haladtak egymás mellett. Csak a lépteik zaja verte fel a homályos utcák csendjén. Terra tudta, hogy veszélyes az utcán mászkálni ilyen későn. De még se félt. Sőt kellemesnek találta, hogy nincs körülötte annyi ember és nyugalom honol mindenütt. Nem volt kétsége a felől, hogy Wizardmon a veszély legkisebb jelére a védelmére kelne. Ahogy azt már a múltkor is megtette, mikor az, az Angemon rátámadt.
- Tudod Wizardmon, - törte meg a kellemes csendet Terra – azt hiszem a legjobb dolog, ami életemben történt velem az, hogy a partnered lehettem. Nélküled nem találkozhattam volna Laurával, Simivel, Finbuval, Riával, Lillyvel, a digimonokkal, Edwarddal, Gerzsonnal és a többi DÉFSZ taggal. Ezért én nagyon hálás vagyok neked. – fejezte be a digimonra mosolyogva.
A mágus digimon ezen nagyon meglepődött, meg is torpant. Szokatlan volt neki, hogy mások hálásak neki. Ha valakit véletlen vagy szándékosan megmentett azok nem merték neki megmondani. Egy Démon Lordnak akkora tekintélye van, amiről azt hiszik az átlagos digimonok, hogy sértésnek veszi a hálát. Pedig ez nem igaz. Legalábbis az ő és az öccse esetében biztos nem. A lány őszinteségi rohama viszont ragadósnak bizonyult.
- Terra.
- Igen? Mi az? – kérdezte kíváncsian a lány.
- Tudod….az igazság az, hogy a Digivilágban én egy L……
- Ott vannak! Szedd már a lábad! Látom őket! – a bajnok szavait vidám és sürgető kiabálás szakította félbe. A kiabáló személyazonossága nyomban kiderült, mikor felnéztek a villanyvezetékre. Coronamon lángjai már messziről világítottak az éjszakában. A virgonc kis újonc egy szaltóval kombinált ugrással mellettük termet és türelmetlenül nézet arra, amerről jöttek. A lámpák fényében feltűnt a feléjük rohanó Finbu is.
- Na, végre! Komolyan Finbu egy csiga rakéta meghajtású vonat hozzád képest. – jegyezte meg csipkelődve mikor kifulladt társa is oda ért hozzájuk.
- Te csak ne kössél! A háztetőkön persze, hogy gyorsabb vagy. Én csak egy ember vagyok, nem várhatod, hogy úgy száguldjak, mint a Digivilágban ez a rakétás csiga!
- Ott nincs is ilyen csiga. Csak hasonlatnak mondtam, hogy ha lenne ilyen az is simán lehagyna. – zárta le az elméletét Coronamon, de csak hamar egy kommentárral még kiegészítette- Aúúú! Ezt most miért kaptam?
- Komolyan, még kérded? – kérdezet vissza Finbu, aki egy nyaklevest kevert le hiperaktív digitársának. Ez után mindkét fiú nevetésben tőrt ki. Terra csak értetlenül pislogott. Nem igazán értette a dolgot, aztán magában elkönyvelte a „Fiúk” kategóriába és innentől nem volt több magyarázni való a dolgon.
- Hát alaposan megfuttattatok minket. Pedig direkt értetek mentünk, de csak hűlt helyeteket találtuk. – szólította meg Terrát Finbu miután befejezte a nevetést.
- Sajnálom, nem gondoltam, hogy erre jöttök. – válaszolt bocsánatkérő mosollyal, de a gondolatai nem épp az őszinte sajnálatot tükrözték. Komolyan nem bírtatok volna csak egy perccel később befutni? Pont mikor Wizardmon végre magától mesélt volna a Digivilágról. Ez nem ér! Nincs igazság!
- Ugyan semmi baj, szólnom kellett volna, hogy jövünk. A digiviceal bemértem hol vagy, onnantól már nem volt nehéz idejutni. – szabadkozott Finbu, nem akarta, hogy a félénk lánynak bűntudata legyen a dolog miatt.
- Tényleg, volt nagy búcsúzkodás otthon? Mondtad, hogy nem igazán szoktál elmenni hosszabb időre otthonról. Biztos elkényeztettek így indulás előtti este. – csacsogott Coronamon, miközben elindultak a park felé.
- Igen. Marie sütött egy csomó finomságot, amiből bőven küldött nektek is. – kapcsolódott kissé kényszeredetten a beszélgetésbe Terra. Ezer a szerencse, hogy nem akkor jöttek mikor kiszöktem. Azt igazán nehezen bírtam volna kimagyarázni..
Miközben folyt a társalgás Wizardmon a csoport végén ballagott. Ő is legalább annyira örült a fiúk időzítésének, mint Terra.
Fogalmam sincs, hogy átkozzam, vagy áldjam őket az időzítésükért. Végre rászántam magam és nem jött össze. Azt hiszem jobb, ha ezt egy intő jelnek veszem és tartom a számat. Nem akarom a srácokat belekeverni a Lordok belpolitikájába.

Lauráék eközben
Az idő öt perccel éjfél előtt járt. Az utcák kihaltak és csendesek voltak, a sötétséget csak az utcai lámpák fénye világította meg. A közlekedési lámpák sárgán villogtak, egy kocsi sem járt az utakon. A park nagy kovácsoltvas kerítése melletti járdán egy fiatal lány sétált. Egy válltáskát cipelt és járás közben dudorászott. Nagyon izgatottnak tűnt. A feje magasságában egy fehérfejű, piros madár repült. Már nem voltak messze a park bejáratától.
- Biztos rendben van ez?
- Már miért ne lenne Hawkmon? Az ablakokat és az ajtókat bezártam, a ház kulcsát pedig elraktam a titkos helyére. Senki se fog betörni. Jövő héten meg már anya is haza jön. Tudod, a riportereknek gyakran kell külföldre utazniuk egy-egy jó hírért. Nincs ebben semmi probléma.
- Őőő én nem épp erre céloztam. Inkább arra, hogy a rajz cuccaid és a ruháid helyett hasznosabb holmikat is pakolhattál volna. Kész szerencse, hogy a hálózsák fontosságáról megbírtalak győzni, különben aludhatnál majd a csupasz földön.
- Ugyan már. Még is mit kellett volna még hoznom? Így is alig fértek be az életbevágóan fontos holmik a táskámba.
- Nem is tudom, talán párat azokból, amiket egész nap soroltam! Például élelem és víz.
- Van egy sós perecem, két tábla csokim, egy Jóreggeltem és egy üveg Cappym. Minek több? Nem egy hétig tart az út.
- Esetleg néhány meleg pokróc se ártott volna egy pár orvosi cuccossal egyetemben.
- A pulóvereim elég melegek hűvös időben és a ponchómat lehet takaróként is használni. Valamint hoztam ragtapaszt. Látod? Minden van, amit mondtál.
- Egek, inkább csendben maradok. De ha majd szükséged lesz a dolgokra, amiket otthon hagyták a vázlatfüzeteid, ceruzáid és egyebeid miatt tőlem csak annyit hallasz „Én megmondtam!”.
- Simi! Gabumon! Sziasztok! – Laura Hawkmonra nem is figyelve a bejáratnál várakozókhoz szaladt – Rég óta vártok?
- Hello. Nem annyira. Maximum 7-8 perce. De örülök, hogy végre nem mi dekkolunk itt egyedül. – köszönt vissza Simi aki tényleg megkönnyebbült, hogy már nincsenek egyedül Gabumonnal. Akárhogy is nézzük egyedül ácsorogni a sötétben nagyon unalmas, főleg ha közben várakozunk.
- Sziasztok! – hallották egy kórus köszönését. A hangok irányába fordulták és meglátták a többieket. Lillyék a közeli zebránál találkoztak össze Terráékkal, így mind a hatan készen álltak az akcióra.
Elindultak a Mackó felé. Mikor letértek a lebetonozott részről és a kisösvényen haladtak a cipőjük és a lábuk szára nedves lett a harmatos fűtől. Ez az apró kellemetlenség viszont senkit se zavart. Már szinte mindenkit elbódított a kaland izgalma, nem törődtek a kellemetlenségekkel.
Mikor a cukrászdához értek Laura elővarázsolta a titkos kulcsot rejtekhelyéről és a hátsó ajtón behatoltak az épületbe. Alig fél perccel később már mind a titkos földalatti irányítóban voltak. 
- Kész az üzenet? – kérdezte Finbu, mire Simi előhúzta a gyöngybetűkkel megírt levelet, melyben megfogalmazták, hogy azonnali hatállyal kilépnek a DÉFSZ-től, hogy betörtek és, hogy a saját szakállukra átmennek a Digivilágba. A levélben tovább azt is írták, hogy a semmilyen büntető jogi eljárás nem indulhat a DÉFSZ ellen, mivel ez az egész a saját elhatározásuk, így a szervezet nem felelős sem a biztonságukért, sem a szülőknek való magyarázattal. Mindennek bizonyítására jó pár törvényt is felsoroltak.
No igen, a fogalmazást Terra csinálta aki az ügyvéd szüleinek hála könnyen hozzáfért a különböző törvényeknek.
- Igen. 5-ször másoltam újra, hogy tökéletes legyen. Már csak mindenkinek alá kell írnia.
Ez meg is történt. Mind a hat fiatal aláírta az íratott.
- Nekünk is alá kell írni? – kérdezte Palmon.
- Szerintem alá írhatjátok. Elvégre ti is DÉFSZ tagok vagytok, szóval a pénzes zsák naplopóknak egy szavuk se lehet majd.
- Ő, de az a baj, hogy nem tudunk írni. A Digivilágban egy átlag digimonnak nincs szüksége írásra és olvasásra. A mancsaimmal egyébként se tudnék tollat ragadni. – bökte ki Leormon zavartan. Ez némiképp gondot okozott.
- Én tudok írni és olvasni. Ha gondoljátok, én aláírom mindenki nevében. –szólalt meg Wizardmon, mire majd’ minden jelenlévő elképedt.
- Egy kicsit én is tudok írni, a nevem legalábbis biztosan. – jegyezte meg Coronamon. Így Coronamon a saját nevét, Wizardmon pedig mindenki másét és a sajátját írta a papírra. Ezzel végeztek is a szükséges formaságokkal. A levelet borítékba rakták és Edward íróasztalára tették, ahol biztosan meg fogja találni.
- Rendben! Akkor most végre indulhatunk! – kiáltott fel lelkesedéstől telve Leormon.
- Várjatok! Mindenki hozott napszemüveget? – kérdezte Ria.
- Igen.
- Persze.
- Na ná!
- Igen, itt van.
- Tegyük fel. – mondta Finbu és már fel is tette a sajátját.
- Tisztára úgy nézünk ki, mint féltucatnyi titkos ügynők! – állapította meg Laura, miután mindenki felvette – Hé! Tudjátok mit? Örökítsük meg ezt a pillanatot! Elő a digiviceok fényképező módjával!
A digiviceok fényképezőjét időzítőre állították és letették őket a kávézó asztalra, majd gyors a kapu elé szaladtak, beálltak, mosolyogtak és már el is készültek a képek. A fiatalok oda és vissza voltak, hogy milyen remek képeket csinálnak kis szerkentyűik.
- Khmmm. Ha zavarhatok. Indulni kellene. – jegyezte meg Wizardmon és folytatta a gépek „babrálását” hogy beüzemelje a kaput. A szerkezet végül működésbe lépet. Mindenki hátán izgatott borzongás futott végig. Már akkor is elképesztő volt a kapu mikor Gerzsonék átmentek rajta, de most, hogy rajtuk a sor… még csodálatosabbnak és ijesztőbbnek hatott.
- Rendben… ki megy először? – kérdezte Hawkmon, aki kissé bizalmatlan volt a kapuval kapcsolatban.
- Mennyen Finbu és Coronamon! – jelentette ki Simi.
- Hee? Miért pont mi? Te is mehetnél! Egyébként is, lányoké az elsőbbség.
- A pasik csak akkor udvariasak, ha éppen kapóra jön. Induljunk Leormon, a többiek nyulak! – ezzel a lány és az oroszlán már neki is indult.
- Hé nehogy azt hidd, hogy te arathatod le a babérokat! – iramodott utána Finbu.
- Várjatok meg!
- Eresszetek, nem férünk!
- ELÉG! Ne úgy menjetek, mint egy csürhe! Álljatok sorba és fogjuk meg egymás kezét. Láncot alkotva megyünk. – Wizardmon váratlan, parancsoló és ellenkezést nem tűrő hangneme hatott. Mind megfogták a mellettük álló kezét. Leormon esetében ezt úgy oldották meg, hogy Ria felvette az egyik karjába. Ők ketten léptek át először. Őket Finbu, Coronamon, Gabumon, Simi, Lilly, Palmon, Laura, Hawkmon, Terra és végül Wizardmon követte. A kapu fénylett miközben áthaladtak. Aztán eltűntek. A kapu kikapcsolódott és a termet újra ellepte a sötétség, mert már nem érzékeltek a lámpák mozgást. Nem maradt más az ifjak után, csak a fehér boríték.

Ahogy beléptek a kapuba a talaj kicsúszott a lábuk alól és mivel erősen fogták egymás kezét az irány nélküli zöld térben összevissza tekeredet az ember-digimon lánc, mint valami berúgott kígyó.
- Ez lenne a Digivilág? – kérdezte Lilly akinek a többiek oldalvást, vagy fejjel lefelé helyezkedtek el.
- Nem. Ez még csak a ti és a mi világunk határa. – világosította fel Hawkmon.
- Nekem ez nagyon nem tetszik! Meg se lehet mondani hol a fent és a lent! – nyafogott Palmon.
- Őőő, csak én érzem azt, hogy ZUUHAANUUUUNKKK?! – kiáltotta rémülten Laura, de mire a mondat végére ért már mindenki érezte a - talán lefelé - húzó erőt és valljuk be mindenki kiáltott, elvégre köztudottan az a trendi, ha a hősök hangosan sikítanak/üvöltenek zuhanás közben.
A legtöbben szorosan becsukták a szemüket és várták a becsapódást.
- Nézzétek! – kiáltott valaki, aki minden bizonnyal valamelyik digimon volt– Az ott a Digivilág Hegység szintje!
Erre mindenki kileset a szemhéja mögül. A sötétben nem lehetett olyan jól látni, de a holdak fényében mindenki ki tudta fenni a hegyek alakját maguk alatt. A látvány gyönyörű volt, mindenki arcára önkéntelen mosoly húzódót.
- Óó.
- Mi a gond Wizardmon? – kérdezte Terra, aki meghallotta társa gondról árulkodó kifejezését.
- Egy Adatfolyam. Látjátok? Az a rózsaszín fényoszlop. Pont bele fogunk esni. Hé, kapaszkodjatok erősen egymásba! Hatalmas baj lesz, ha az Adatfolyam szétválaszt bennünket!
A figyelmeztetést mindenki komolyan vette és szorosabban fogták egymás kezét. Leormon időközben kicsúszott Ria ölelő karjából és az óta a lány a farkánál fogva tartotta a digimont. Ami eléggé fájt az oroszlánkölyöknek, de inkább ez a fájdalom, mint hogy elszakadjon a csapattól.
Az Adatfolyam bekebelezte őket, és ha a zuhanás nem volt eddig elég, most forogtak az oszlop belsejében, mintha csak egy tornádóba kerültek volna. A forgás miatt fent állt a veszélye, hogy az élőlánc végein lévők kisodródnak, de szerencsére egy pillanatban Wizardmon és Leormon egymás közelébe került és a mágus botját az oroszlán felé nyújtotta, aki ráharapott, így bezárult a kör, már nem zuhanhatott ki senki, míg véletlenül el nem engedik egymást.
Aztán a forgásnak egyszeriben vége szakadt és ismét zuhantak. Még észbe se kaphattak mikor azt vették észre, hogy hullámok csapnak össze a fejük felett. Elengedték egymást és ösztönösen a felszín felé úsztak. Vagy legalábbis abba az irányba melyet felfelé gondoltak.
Terra amúgy is nehéz táskája még inkább elnehezült a vízben. Vakon kapálódzott, de semerre se haladt és a levegője is vészesen fogyott. Valami megragadta a táskáját és épp az ellenkező irányba kezdte húzni, mint amerre kapálózott. Végtelennek tetsző ideig húzta a láthatatlan erő. A levegője elfogyott kezdte elveszteni az eszméletét. Ekkor váratlanul a feje a hullámok fölé emelkedett. Mélyeket kortyolt az éltető levegőből. Ám egy hullám ismét a mélybe húzta, és egy nagy korty vizet félrenyelt. Valaki ismét felrántotta a felszínre. Görcsösen köhögött, és ha az ismeretlen nem tarja minden bizonnyal megint elmerül.
Többszörös megmentője megragadta a derekát és felemelkedett vele a levegőbe. Hátra pillantott és meglátta maga mögött Wizardmont. Végre a környezetüket is fel tudta mérni. Amennyire ellátott a sötétben úgy tűnt a tengeren vannak. Egy viharos tengeren. Wizardmon tovább repült vele és a hullámokon hánykolódva meglátta a többieket.
Wizardmon levette a táskájáról a kötelet és a többiek feledt lebegve igyekezte túlkiabálni a hullámokat és a vihart.
- Fogjátok meg a kötelet! – Finbu ragadta meg elsőként és segített a többieknek is elérni. Így nem sodródhattak szét. Coronamon és Leormon még a többieknél is megviseltebbek voltak. Pedig hát, senki se volt valami fitt. A hideg víz és a még hidegebb szél miatt vacogtak, az olykor 4-5 méter magas hullámok a víz alá rántották őket, nem félrenyeltek a sós vízből, így némely rosszabb úszó – mint Coronamon és Leormon- nem járt messze a vízbe fúlástól. A helyzet reménytelennek tűnt, főleg mikor egy hatalmas hullám minden vízben lévőt a mélybe rántott, a kötélen keresztül pedig Wizardmon és Terra is a tengerbe zuhant.
Percek múltán se bukkant fel senki a felszínen. A könyörtelen Net Óceán elnyelte szerencsétlen áldozatait?