26. fejezet

Események tömkelege

Sötétvár
A szobában sötét volt, csak néhány gyertya éget. Az ablakok egyébként is kicsik, de most vastag sötétítő függönyökkel takarták le őket. A helyiség nem volt nagy. Egy kényelmes franciaágy valamint egy dolgozóasztal és egy egyszerű szék alkotta a berendezést. Az asztalon hegyekben álltak az iratok. A legtöbben áruszállítással és raktározással kapcsolatos kimutatások és nyilvántartások voltak. Mások adózási adatokat tartalmaztak egyéb iratokkal összekeverve.
Labramon az ágyon összegömbölyödve feküdt. A félhomályban figyelte a gyertyalángok lassú, ringó mozgását. Közeledett a hajnal, de a derengés nem jutott be. Már több mint 24 óra telt el, hogy Myotismon rájuk támadt és ő visszaváltozott az újonc szintjére. Azt remélte, ha pihen, és meg se moccan, hamarabb vissza tud majd változni, de be kellett látnia, hogy akármennyire szeretné ez sajnos nem így működik. Miután Myotismon kiütötte Unimon és Lunamon felhozták ide pihenni. A szoba nem az övé. Neki nincs szobája, vagy szállása. Jobb szeretett mindig máshol aludni, bevackolni magát valami kényelmes zugba. Ez a szoba a várban amolyan tiltott övezet. A vár egy kissé néptelenebb szegletében van, így itt mindig nyugalomra lehet lelni. A szobát Beelzemonnak tartják fent, aki –lévén hogy saját kastélya nincs, és mindig csavarog – itt szokott pihenni, ha a várban tartózkodik valami miatt.
Váratlanul ablaknyitás és dallamos kuncogás ütötte meg Labramon érzékeny hallását. Ezután a vastag függönyök mögött valaki mocorgót és a lefelé tartott a padló felé. Végül az alján meglibbent az anyag és miután kibújt alóla, egy világító kis lény repült fel az ágyra az újonc mellé.
Labramon rögtön felismerte. Egy Digignóm volt, az, amelyiket már tegnap este is látott a szeme sarkából, közvetlenül mielőtt megszólalt belőle a prófécia. A Digignómok ártalmatlan kis digitális életformák. Mindig mókáznak, és gyakorta kíváncsiskodnak. Nem beszélnek, helyette nevetlen és egyéb vidámnak hangzó hangokat hallatnak. Ha véletlenül kommunikálni akarnak egy digimonnal –ami meglehetősen ritkán esik, meg- adattörmelék segítségével igyekeznek megtenni, bár nem mindig sikerül megértetni magukat.
Ez az Digignóm kíváncsian figyelte Labramont. Majd fogta magát és körül repülte, közben vidáman fecseget ismeretlen hangokból álló nyelvén.
Labramon utána pillantott, és a halvány fényben megcsillant valami a nyakában. A kis lény figyelmét felkeltette a csillanás és leszállt az ágyra, majd félelem nélkül közvetlen közel ment a kutya digimonhoz. Labramon fektéből felült és a nyakánál megfogta a csillogó mütyürt. Szétnyitotta a mancsát, hogy a Digignóm megnézhesse mi az. A lány tenyerében egy nyaklánc medálja pihent, a lánc a nyakán lógott. A medál egy pár centis kis ovális alakú kő, ami gyönyörű sötétlila árnyalatú, ha pedig bizonyos szögben éri a fény egy különös jelet lehet felfedezni a belsejében. Labramon nem tudta kitől kapta ezt a nyakláncot. Már akkor a nyakában lógott mikor az Erdő szinten magához tért emlékek nélkül. Ez a kis tárgy ismeretlen múltjának egy darabkája, ezért különösen fontos számára. Miközben figyelte a tenyerében lévő ékszert felidéződtek benne a legelső emlékei.

Sötétség vette körül, de a tudata már ébredezett. Az első dolog, amit világosan felfogott a fájdalom volt. Valaki ráeset, majd egy darabig semmi. Aztán az orrához valami hideg és nyirkos dolog ért hozzá, majd rögvest szét is pukkadt.
A szemhéját nagyon nehéznek érezte, de résnyire kinyitotta a szemét. Egy ragyogó fekete szem nézet vissza rá kíváncsian. Megint becsukta és mocorogni kezdet, majd mindkét szemét kinyitotta. Most már nagyobb volt a látótere. Előtte egy apró, hegyes fülű, lila valami állt, aki őt fürkészte.
- Hol vagyok? Mi történt? Én ki vagyok? – kérdezte nyöszörögve miközben visszatette a fejét a földre.
- Nem tudod? Pedig azt hittem egy akkora valaki, mint te igazán tudja. Mellesleg bocsi, hogy rád estem. Csak letört az ág, amin voltam. Tudod láttam egy nagyon szép almát, amiért felmásztam a fára, majd velem együtt esni kezdet, de most nincs sehol. – fecsegte a kicsi lény fiatal gyerekhanggal.
Felpillantott. Egy nagy fa tövében feküdt. A leveleket át már látszott a hajnali derengés, a fű még teli volt harmattal.
- Te ki vagy? Vagy mi?
- Hogy én? Digimont mint te! A nevem Kiimon! A Bátyussal, Yaamonnal a fa másik oldalán aludtunk, de hangoskodott a gyomrom, így felmásztam, míg ő aludt.
- Hangoskodott? – pislogott értetlenül. Ám ekkor megkordult a gyomra.
- Igen, pont, mint a tiéd! Te is éhes lehetsz. Ha megtalálnám azt az almát..
Miközben Kiimon beszélt az almáról ő végig nézett magán. Fülek, orr, szemek, farok, lábak, kezek, bunda. A kezében egy furcsa, apró tárgyat szorongatott, és a nyakában a nyaklánc lógott.
- Hé! Figyelsz? Azt kérdeztem, hogy kerültél ide!- vonta magára megint a figyelmét Kiimon.
- Háát….nem tudom….
- És honnan jössz? Hol az otthonod, a családod? Mit csinálsz itt? Merre mész?
- Egyiket se tudom. Nem emlékszem- mondta szomorúan elhalkuló hangon.
- Hmmm. Te még nálam is kevesebbet tudsz. – jegyezte meg a kicsi elgondolkozva Kiimon, de gyorsan fel is derült – Nahát! Végre többet tudok valakinél!
- És ez jó dolog?
- Hááát… Nekem igen, hogy neked jó-e azt nem tudom.
- És neked mik a válaszaid a kérdéseidre? – kérdezte, miközben az erdőt fürkészte, minden apró levélre és harmatra rácsodálkozva.
- Hát én úgy kerültem ide, hogy ide rohantunk Bátyussal! Este képzeld el, leszakadt az ég! A házunk és minden felgyulladt és adatpamacsok voltak mindenütt. Anyu és Apu pedig eltűnt mindenki mással együtt. De Bátyus értem jött és megígérte, hogy ő nem fog eltűnni. Aztán futottunk, futottunk, míg már teljesen el nem fáradtunk ésmegálltunk. Aztán mondtam Bátyusnak, hogy haza akarok menni, de azt mondta, hogy nem lehet. Erre én nyafogtam és végül azt mondta nekem a Bátyus, hogy majd holnap hazamegyünk és lefeküdtem. A holnap az reggel lesz igaz?
- Hű de sokat beszélsz. De azt hiszem igen. A holnap reggel szokott jönni.
- Na, látod! Akkor én haza fogok menni. De most nagyon éhes vagyok…. Tényleg! Mond meg, miért nézel ki ilyen furcsán?
- Furcsán?
- Igen. Hozzád hasonlót már láttam, Labramonnak hívták, de olyat, mint te még soha! A fejeden a homlokodtól az egyik szemeden át az álladik feketés vörös színű a bundád. Valamint a bal karodon, a mellkasodon és a térdeiden is olyan. Miért?
- Nem tudom. Semmire se emlékszem. –rázta ismét a fejét, miközben az említett pontokon megnézte magát. A bundája selymes és puha, ezeken a helyeken viszont érdes és kissé ragacsos.
A fejük felett a leveleken át valami lefelé eset, halk puffanással esve pár méterrel tőlük.
- Nohát! Itt az almám! Biztos megakadt valahol. Nem baj, a lényeg, hogy itt van, és végre ehetek! – rohant az almához Kiimon és rögvest beleharapott volna, az éret gyümölcsbe. Ám Labramon rászólt.
- Úgy nem szabad!
- Nem? Miért nem?
- Nem emlékszem, de tudom, hogy a földre esett dolgot nem szabad megenni, csak ha meg lett mosva.
- De nincs vizünk, hogy megmossuk, én pedig nagyon éhes vagyok! – nyafogott a picuri.
 - Várj egy kicsit. - Labramon mellé ment és kézbe vette az almát. Majd a kezében szorongatott tárgyra pillantott. Kihúzta a fehérmarkolatú bicska pengéjét és elkezdte meghámozni az almát.
Kiimon elképedve figyelte, ahogy az almahéj egyetlen hosszú csíkba letekeredik, ahogy Labramon dolgozik.
- Júúúúj, de szuper! Ezt én is meg akarom tanulni! Hogy csináltad?
- Ezt se tudom, egyszerűen csak csináltam. – mondta a lány, majd vágott egy szeletet a hámozott almából Kiimonnak – Finom?
- Ühüm! – bólogatott a lila baby miközben evet. Mikor végzett folytatta a beszédet - Szóval azt mondod, semmire se emlékszel, nincs otthonod, nincs hova menned. Tudod mit? Legyél a nővérem! Akkor mi leszünk a családod és haza jössz velünk. Anyuék biztos nagyon fognak neked örülni, és én mindig akartam egy nővért.
- Nővér?- billentette kissé oldalra a fejét. Nem volt benne biztos, hogy érti a szót, de legbelül valami örömöt érzet mikor hallotta.
- Igen. Nővér az idősebb lánytestvér. Mit szólsz hozzá?
- Hát, azt hiszem jó. De akkor én, minek szólítalak? Bátyónak?
- Hihihi, nem. Ha a nővérem vagy, te vagy az idősebb, tehát én az öcséd vagyok. És mivel testvérek vagyunk meg osztozunk az almán. Csak várj, míg meglátod a Bátyus arcát, biztos ő is nagyon fog örülni az ötletnek.
- Kiimon! Öcsi! Hová tűntél? – kiabálta egy kétségbe esett hang.
- Itt vagyunk Bátyus! – szólt vissza Kiimon. Pár pillanat múlva a kifulladt és rémült Yaamon odaért hozzájuk. Halálra rémült mikor felébredt és nem látta az öccsét sehol. Mikor megpillantotta az újonc szintű digimont kétségbe esett. Tudta, hogy nem tudja legyőzni ha rájuk támad.
- Bátyus! Képzeld Bátyus! Bemutatom neked az új Nővérem! – ugrált boldogan a kicsi. Yaamon arca, elég kifejezően fejezte ki, a „MI VAN!?” kiakadt felkiáltást szavak nélkül.
- He-hello.- köszönt bizonytalanul Labramon.
- Kiimon, már megint mit csináltál? – kérdezte testvérét Yaamon fenyegetően halkan, amivel Kiimon nem igazán törődött.
- Naaaa! Enged meg! Egyedül van, nem emlékszik semmire, és képes egyetlen csíkba meghámozni az almát!
- Háá- sóhajtott lemondóan Yaamon, tudta hogy esélytelen lebeszélni az öccsét – Jól van, lehet a testvérünk, de csak ha én maradok a legidősebb és nem bővíted tovább a családot minden szembejövő digimonnal.
- Jupííí! Te is örülsz, Nővérem? Ugye te is örülsz? Én nagyon és én nagyon… éhes vagyok. – Kiimon örömtáncának a korgó gyomra vetett véget. Az alma maradékát elosztották egymás között, és bár Labramon nem igazán értett semmit, örült a társaságnak, Kiimon önfeledtsége rá is átragadt.
- Akkor most mi csinálunk? – kérdezte a kutya digimon, miután az almacsutkáról az utolsó falatot is lerágták.
- Hát haza megyünk!- kurjantott újdonsült öccse.
- Haza? Már hogy mennénk..? – fakadt ki Yaamon.
- Hát úgy, hogy tegnap este azt mondtad, majd holnap haza megyünk. És már reggel van.
- De ma még nincs is holnap. – jelentette ki határozottan, a csalódott morajt figyelmen kívül hagyva Yaamon. Tegnap este, csak azért mondta ezt, mert meg akarta nyugtatni a hisztiző, kimerült gyerkőcöt. Nem gondolta, hogy ezt a mondatott ennyire megjegyezte a kicsi és felhasználja ellene.
Ez után Yaamon vezetésével elindultak az erdő sűrűje felé.

- Prüüü?- rázta vissza a jelenbe a Digignóm hangja.
- Nem, nincs semmi bajom, csak kissé elmerengtem. – nyugtatta meg betoppanó kis vendégét. Bár igazából még mindig kicsit az emlékek közt kószált gondolatban. Miután a testvéreihez csapódott pár nappal később egy patakra akadtak, amibe Kiimon beleeset, ő pedig utána ugrott. Miután vizes lesz a bundája kijött belőle a furcsa szín és olyan lett, mint bármely másik Labramon. Azzal a különbséggel, hogy egy nyakláncot viselt, valamint egy madzaggal a nyakába kötötte a bicskáját, nehogy elveszítse. De most a bicska eltűnt a harcban mikor visszadigiváltozott.
- Hé, azokat ne piszkáld, mert leborulnak! – szólt a Digignómra, aki veszélyesen közel volt hozzá, hogy leborítsa az egyik irathegyet, összekeverve a lapokat. Szerencsére értett a szóból és leszállt a szék támlájára. Váratlanul kopogtattak az ajtón és mielőtt Labramon kiszólhatott volna, hogy szabad-e vagy nem az ajtó már ki is nyílt és egy rózsaszín fergeteg viharzott be, szorosan megölelve őt.
- Jaj! Úgy aggódtam ám érted! Hallottam, hogy az a tetű Myotismon mit művelt veletek. De szerencsére élsz, és ebcsont beforr. – mondta a magáét a beviharzó.
- B-B-Biyomon! Nem kapok le-lev-levegőt! – nyöszörögte Labramon, akit Biyomon a nyakánál szorított. Biyomon elengedte, de még mindig mondta a magáét.
- Bocsi Labramon, de semmiképp se bírtuk lerázni. – mondta sóhajtva a belépő Lunamon. Mögötte egy különös digimon jött és becsukta az ajtót maguk után. Leginkább egy tapírra hasonlított, a hátán barna, a hasán lila bunda volt, a fején egy sisakot viselt, a bal csuklóján egy szent gyűrűt, a hátsó lábai pedig gomolygó füstre hasonlítottak. Legyezőszerű fülei és apró Mamothmonéhoz hasonló agyarai voltak. Ő Tapirmon, Unimon újonc formája.
- Semmi baj. Őrülök a társaságnak, felesleges szabadkozni. – mondta Labramon, miközben a másik két digimon is felült az ágyra – Tapirmon neked még tartozok egy hatalmas köszönettel. Nem tudom, mi történik, ha nem támadsz Myotismonra.
- Ú-úúúgyan már! – dadogta zavarában elpirulva – N-ne-nem azért t-tettem, hogy megköszönd.
- Jaj, de kis aranyos vagy mikor elpirulsz Tapirmon! Ha ezt tudom, többször hozlak zavarba a magasabb formáidban. – heccelődött vidáman Biyomon, aki egyébként a hadsereg 3 tábornokának egyike. A mega alakja Ornismon, és ő az egyetlen nő a sereg vezérkarában.
Tapirmon a megjegyzéstől vörös lett, mint a rák és elfordította a fejét. A három lány kuncogott, és a kis Digignóm is velük nevetett.
- Nahát, honnan került ide ez a Digignóm? – kérdezte Biyomon.
- Az ablakon át jött be nem rég. – jött a válasz Labramontól.
- Ó, jut eszembe! Pedig hát ezért jöttünk! – mondta restelve feledékenységét Lunamon. A kutya digimon érdeklődve figyelte, ahogy elő vesz valamit, pontosabban valamiket.
- Ezt a ládáknál találtuk, ahol visszaváltoztál. – nyújtotta át a fehér markolatú bicskát majd egy másik tárgyat is – És ezt is, de azt nem tudjuk, micsoda.
Oda adta Labramonnak a téglalap alakú, sötétlila szerkezetet. A gépféleség felét egy képernyő tette ki, a másik felében egy nagy kör alakú gomb volt, melyet négy irányból körülvett 1-1 kisebb. Ezen a részen, a gép oldalán egy kis fémpöcök látszott.
- Ennek segítségével tudom megtalálni, akit keresek. Mikor először átalakultam a bajnok szintemre már nálam volt. Többet nem tudok róla. – magyarázta a dolgokat a kutya digimon.
A Digignóm a digimonok közé szállt és alaposan megnézte magának a gépet. Nem tudni miért a látványától nagyon vidám lett és nevetve repkedett körbe a szobában.
- Mi történt, míg én itt gyengélkedtem?
- Pár dolog. Myotismont szigorúbban fogják, már Barbamon és Bagramon strázsál mellette, de szerintem pár nap múlva ráunnak és megint egyedül fog mászkálni. De hallod Labramon, valamiért rohad túl pikkel rád. – mondta tömören a dolgokat Tapirmon.
- A seregben semmi rendkívüli nem történt. Minden megy a maga megszokott medrében. – jelentette vigyázba vágva magát Biyomon, mintha ha csak Murmuxmonnak jelentené.
- Én összetalálkoztam Murmuxmonnal. Szegény már olyan sokszor kiborult mostanában, hogy ereje sem volt fent akadni Myotismonon. Nagyon kutyául néz ki, már bocs Labramon a kifejezésért. Nekem örült, de a tekintete olyan fásult. Nem fogyott? Mióta nem láttam biztos fogyott. Nem is csoda, hogy nem bír enni, ez a háború kész őrültekháza. – mondta el véleményét Lunamon.
- Egyáltalán nincs a háborúban őrület. Az majd akkor kezdődik, ha igazi csatákra kerül sor. Ami cirkusz itt van a várba, na, az, az őrület. Nem lepődnék meg rajta, ha a Gróf fogná magát és az összes Lordot kivágná a várból. Engem is frusztrál a jelenlétük, pedig én még elkerülhetem őket. – jegyezte meg Biyomon, miközben a Digignóm a fejére ült.
- Én inkább attól félek, hogy ez a sok feszültség, - amit főképp Myotismon produkál – végül a Gróf egészségére fog menni.  – Tapirmon keserű megjegyzésére néma hallgatással helyeseltek. Egy adatvesztett digimon immunrendszere sokkal gyengébb az átlagosnál, így könnyedén megbetegednek és egy enyhe megfázás is elharapódzhat annyira, hogy végül úlyos tüdőgyulladás legyen belőle. Ennyi feszültségtől pedig egy átlagos digimon is képes lebetegedni, egy adatvesztettnél még nagyobb ennek a kockázata.
- Van még valami, amit valószínűleg nem tudtok. – kezdte el ismét a beszélgetést pár perc múlva Biyomon.
- Én már sajnos értesültem róla, de örülnék, ha nem nekem kell elmondanom. – jegyezte meg a tapír digimon keserűen. Labramon és Lunamon értetlenül pislogott rájuk. Biyomon mély levegőt vett, mielőtt nekikezdett.
- Azt biztos tudjátok, hogy Myotimon szarkavarásának hála, amit a csatatéren művelt, néhány katonánkat beszívta az a furcsa Adatfolyam. Csak páran tértek vissza, és azt mondják az Emberek világában voltak. – a két lány bólintott, ennyit már eddig is tudtak – szinte 100% biztossággal kijelenthetjük mostanra, hogy a többiek, akik nem tértek vissza meghaltak az átkerült Fény seregbeli katonák ellen vívott harcban. A ti gyerekkori barátotok is köztük van, Fangmon.
Labramon meg se tudott nyikkanni. Lunamon hangosan felzokogott. Fangmon nincs többé? Ez túl abszurdnak tűnt. Nem tudta elképzelni, hogy mikor hazalátogatnak az Árvaházba Fangmon már soha nem lesz ott. Labramon őt elég jól ismerte, már korán a bandához csapódott. Az anyját megölték, az apját felakasztották. Ennek ellenére mindig vidám és csintalan volt. Labramonba a döbbenet után a fájdalmas bánat csapott, és ez még súlyosabb lett mikor belegondolt mit érezhet szegény Youkomon. Kérdő tekintettel nézet Biyomonra, hogy a róka digimon értesült-e már a hírről. Biyomon nem tudott olyan sokat Fangmonról, ő nem egy árva volt közülük, vele abban az időben találkoztak mikor a Daemon által alapított hadiiskolában tanultak. Tapirmon válaszolt a fel nem tett kérdésre.
- Már tudja. A Gróf maga ment el tegnap elmondani neki. Nem kérdeztem mi történt, és magától se mondta el.
 Labramon átölelte a még mindig síró Lunamon vállait, próbálta megnyugtatni. A Digignóm az ágyra szállt és a tenyerében felfogta Lunamon egy könny cseppjét. Kíváncsian nézte, majd hirtelen mintha csak sürgős dolga jutott volna eszébe az ablakon át távozott, de még mindig drága kincsként tartotta a kezében a könnycseppet.

Mező szint
Gerzson nagyot ásított majd nyújtózott egyet. A lebukkant személyvagon nem mondható 5 csillagos szállodának, de már sokkal rosszabb körülmények között is aludt. A székek huzata már eléggé elfeslettek, a padlón egy nagy lyukon át lehetett látni az alattuk elszáguldó síneket. Az ablaküvegek jórészt hiányoztak, ahol még megvoltak repedezettek és töröttek, így a vagon hideg a menetszéltől. Szerencsére a táskájában akadt pár meleg pokróc, amibe takarózhattak.
Agumon még aludt az előtte lévő üléseken elnyúlva, kicsit hortyogót is. Gerzson kinézet az ablakon –mely inkább csak ablakkeret volt – a nap nem rég kelt fel. A hajnal rózsás pírja már elmúlt, a kora reggeli nap fénye mintha arannyal vonta volna be a tájat. Egy lankás hegyoldalon haladtak. Elszórtan fák, bokrok és virágok látszottak az élénkzöld fűben.  Trailmon egyenletes tempóban zakatolt, közben a táj elsuhant mellettük. A síneket valószínűleg egy kisebb faág lehetett, mert a vagon megrázkódott, erre Agumon is felébredt.
- Gerzson, én igazán ennék valamit. – jegyezte meg, miközben a szemét dörzsölte.
- Remélem, megfelel a tegnapról maradt szendvics, mert főzni itt nem igazán lehet. – ezzel oda nyújtotta megmaradt 3 szendvicsük egyikét partnerének. Agumon megköszönte a reggelit és szinte egy falásra eltüntette az egészet. Gerzson is neki látott a sajátjának elfogyasztásához.
- Felébredtetek? – hallották Trailmon hangját, aki minden bizonnyal észrevette a mozgolódásukat.
- Igen! – kiabált ki Agumon az ablak valamikori helyén, hogy a menetszélben is meghalja a mozdony digimon a választ.
- Jó! Mert attól félek lesz egy kis problémánk.
- Mi féle problémánk? – kiáltotta most Gerzson. Nem túl jó jel gonddal indítani egy ilyen szép reggelt.
- Negyedórán belül elérjük a Hegység és a Mező szint átfedését, a dombokat. Nem tudom, hogy hallottátok-e a hírét, hogy hétfőn itt volt egy csata. 7 év béke után úgy tűnik, ismét kitör egy háború a Fény és a Sötétség között. A többi Trailmontól hallottam, hogy a Fény csapatai, akik Isten seregének nevezték magukat nagyon el voltak szállva maguktól már mikor elindultak. Azt képzelték, hogy 1000-en bőven elegen lesznek, hogy a Sötétséget az írmagjáig kiirtsák. Hatalmas pofára esés volt. A balgát abszolút, de nem tájékozódnak vagy mérik fel az ellenfelük erejét. De most komolyan, hát normálisak ezek, hogy egy mindig is a Sötétség fennhatósága alá tartozó részen, - ami nekik mellesleg előnytelen is – ezren le akarják verni a Rémálom hadsereget? Ahogy hallottam a csata végül a… hmmm… mi is erre a katonai kifejezés…ja persze, emlékszem kedélyes mészárlás! Szóval a csata kedélyes mészárlásba torkollott, pedig a Rémálom hadseregnek csupán egyetlen egy légiója volt jelen a harmincból! A nagyarcú Isten seregéből alig tucatnyian úszták meg élve a Királyi Lovagokkal együtt.
- Ez érdekes és szívesen hallgatjuk tovább a politikai helyzetről a beszámolód, de előbb mond már el végre, hogy mi lesz a baj, ha a dombokhoz érünk?! – kiabálta Gerzson, hogy visszaterelje a mozdonyt a beszélgetés eredeti vágányára.
- Óh, persze, persze! Ne haragudj, de elég ritkán tudok beszélgetni és olyankor be se tudom tapasztani a szám. Szóval, a Rémálom hadsereg egy része bizonyára ott állomásozik a hátárnál és nem biztos, hogy tovább engednek titeket. Egy ember még is csak nagydolog a Digivilágban, pláne a mostani események fényében. Szóval, - mivel talán át kutatják a vonatott, így nem bújhattok el – álcáznod kellene magad, hogy digimonnak tűnj.
- Nem rossz ötlet, de se időnk se lehetőségünk nincs igazán átmaszkírozni.. – mondta Agumon és erősen törte a fejét, hogy eszközök nélkül mivé tudná sitty-sutty átmaszkírozni Gerzsont.
- A vagonok alá is benéznek, mikor átkutatják a kocsikat? – kérdezte Gerzson.
- Hát nem tudom. De túl veszélyes lenne ott elbújni. Egek! Egy Devidramon! Maradjatok csendbe, nincs idő semmire! – a végét már alig hallották, mert Trailmon nem akart kiabálni, elvégre az túl gyanússá teszi a Devidramonnak. A menetszél viszont a csendesebb szavakat is elsodorta a fiúk fülébe. Az egyik sarokba vonultak vissza, amit valamennyire takart az előtte lévő ülés. Kissé a szék alá bújva, a pokrócokat magukra terítve várták visszafojtott lélegzettel mi fog történni.
- Fékez! Hová mész? – kérdezte Devidramon. A vonatkerekek csikorogtak, ahogy Trailmon fékezett.
- Árut szállítok a Barlangból a Mezőn, és a Tavakon át a Vulkán szintre. Csak nem blokád van a Hegység és a Mező között? – hallották, ahogy Trailmon válaszol a vonat fölött repülő hatalmas bajnok digimonnak.
- Jól van. Menj nyugodtan tovább. Ti Trailmonok összebeszéltetek? Mindegyikőtök azt hiszi, blokádot tartunk a két szint között. Pedig erről szó sincs, egyébként se haszna, se értelme nem volna. Csak a csatában megsérült pár váltó és sín, azokat hozzuk helyre. Le kell lassítani az erre jövőket, mert ha gyorsan halad át a félig kész síneket könnyen kisiklik.
- Köszönöm a figyelmeztetést! Óvatosan megyek!  - Devidramon szárnycsapásai egyre távolabbról hallatszottak. Gerzsonék előbújtak rögtönzött és egyébként nem túl jó rejtekhelyükről.
- Na, kiderült, hogy a dolognak nagyobb volt a füstje, mint a lángja. – jegyezte meg derűsen Agumon. Gerzson egyetértett vele. Sokkal rosszabbul is végződhetett volna ez az egész.
- Trailmon, ez a Devidramon a Rémálom hadsereg katonája? – kérdezte kiabálva a mozdony digimontól a fiatalember.
- Igen, minden bizonnyal. – jött a válasz.
- De, hogy lehet az, hogy a Sötétség foglalkozik azzal, hogy titeket értesítsen a veszélyről, sőt még ki is javítsa a hibát? – fojtatta a kíváncsiskodást Gerzson, de Agumon is feszülten fülelt. A válasz őt is érdekelte. Világ életében a Fény területén élt, így őt is annyira meglepte a dolog, mint a partnerét.
- Mi az, hogy, hogy lehet? Mindig így csinálja! Ha a Fényen múlna akár 10 Trailmon is kisiklathatna, mire az áruhiányból feltűnne a fejeseknek, hogy valami gond van. Ez a különbég a két terület között. A Fény állandóan a száját jártatja milyen nagyszerű, és, hogy ő milyen jó és mindenki milyen boldog a fényben, de tenni csak nagy sokára szoktak bármit is. A Sötétség viszont jobb szeret a tettek nyelvén beszélni.
Gerzsonék meglepődtek a válaszon. Sose gondolt még ilyen szempontból a Sötétségre. A Trailmon szavaiból viszont kiviláglott, hogy sokkal inkább szimpatizál a Sötétséggel, mint a Fénnyel. Leült a kopott huzatú ülésre és az egyik üveg nélküli ablakon bámult kifelé elmerengve. Agumon az előtte lévő ülésre ült és kihajolt az ablakon miközben nézelődött.
Trailmon egyenletes tempóban haladt, a néhol 500 méter magas dombokon kanyargó sínek valóságos hullámvasutat alkottak. Nem véletlen volt a sereg aggodalma. A Trailmonok szeretnek gyorsan haladni ezen a szakaszon, mert szórakoztatja őket a mély dombvölgyekbe való leszáguldás.
A táj gyorsan változott. A dombtetőkön gyér növényzet volt az uralkodó, élettelen homokfoltokkal tarkítva. A völgyekben és teknőkben viszont hatalmas bokrok, átlagos méretű fák és dús fű tenyészet. Ahogy a csata helyszínéhez közeledtek a növénytakaró egyre inkább kezdett elsivatagosodni. A dulakodó harcosok szinte mindent elpusztítottak. Az aljnövényzetet kitaposták, a cserjékkel és fákkal a félre talált támadások végeztek.
Az út mellett meg pillantották a digimonokat, akik kalapácsokra támaszkodtak, vasrudakat szállítottak, vizet és élelmet osztottak, vagy épp siettek valahová. Elsőre az egész szörnyen kaotikusnak és átláthatatlannak tűnt, de miközben Gerzson figyelte őket felfedezte a káoszban a rendszert, ahol mindenki pontosan tudta hol a helye és mi a feladata. Úgy működött együtt a megannyi különböző digimon, mint valami olajozott gépezet. Voltak Devidramonok, Commandramonok, DarkTyrannomonok, sőt még néhány Meramont és Guardromont is kiszúrt a tömegben.
Lehettek vagy 200-an, de nem igazán törődtek Trailmonnal, inkább unottan várták, hogy elhaladjon és folytathassák a munkát. Se vele se Agumonnal nem foglalkoztak, ami azért megnyugtatta. De el is gondolkoztatta. Az elé táruló látvány szöges ellentétben állt az önmagában a Sötétségről alkotott képéről, mely még a 15 évvel ezelőtti IceDevimonnal szembeni tapasztalatai nyomán alakult ki.
Pár perc múlva már el is hagyják a kárelhárítás helyszínét és a dombokat. Kiértek a Mező szint végtelen síkságára. Gyönyörű vetések terültek el ameddig a szem csak ellátott. Gerzson lemerte volna fogadni, hogy fentről úgy néznek ki a megművelt területek, mint egy régimódi hatalmas kockás zsebkendő. Hatalmas kukorica- és rozstáblák váltogatták egymást útjuk mentén, közéjük olykor több hektárnyi rizsültetvények ékelődtek, melyeken most az itt élő digimonok szorgoskodtak serényen. A nap lassacskán delelőre hágott, az idő igazán kellemes volt.
- Na, hogy tetszik nektek a Mező? – kérdezte utasaitól vidáman zakatolva Trailmon.
- Gyönyörű! Még sose láttunk ilyen bőven termő vidéket. – válaszolt vissza Gerzson és Agumon.
- Az jó, mert tovább nem fogjátok látni. Csak a szint szélén lehet nekünk Trailmonoknak menni, aztán a földalatti vasúthálózatban kell haladnunk, mert túl sok helyett foglalna el a rengeteg sín, amin közlekedünk a felszínen. – mire a mondat végére ért a fiúk már érezték, hogy lefelé kezdenek siklani, majd egyszerre eltűnt a napfényes világ, bent voltak az alagútrendszerben. Felkapcsolódott a vagonban a csillár egyetlen működő képes villanykörtéje, ezzel félhomállyá tompítva a sötétséget.
- Ez egy elég unalmas szakasz, semmi látnivaló és sok a megálló. Egyébként hol akartok majd leszállni?
- Még nem igazán tudjuk hol is kezdjük el a feladatunkat. Neked nincs egy ötleted? – kérdezte Agumon a vonat digimont.
- Hát, ha rám hallgattok a Mező szint fővárosában Flowershine-ban szálltok le. Nagyon forgalmas hely, nem nehéz információkat szerezni, mert itt sok hír cserél gazdát, valamint könnyen tovább tudtok utazni és a helyiek barátságosak, biztos örömmel segítenek akármi is a feladatotok.  De addig még van legalább 3 óra, hogy odaérjek, szóval, ha birtok aludni csak nyugodtan, nem sok izgalomról fogtok lemaradni.
- Köszönjük a tanácsot. Megfogadjuk és elutazunk Flowershine-ba. – jelentette ki Gerzson és Agumonnal együtt a lehető legkényelmesebben igyekeztek elhelyezkedni az előttük álló unalmas, hosszú útra.

Valahol a Net Óceánban
Élek! Ez volt mindenki első gondolata mikor magához tért. Emberek és digimonok kezdtek feltápászkodni fektükből. Értetlenül pislogtak körbe. Egyiküknek se volt halványlila gőze se, hogy hol vannak, és hogy kerültek oda. Annyi volt biztos, hogy egy félhomályos, pirosas falú, meleg helyen vannak. A ruháik, a hajuk és a táskáik csurom vizesek voltak, de ezzel most senki se foglalkozott. A magukhoz térésük után még mindig sokkolta őket a félelem, amit akkor éreztek mikor a hullám a mélybe rántotta őket. A félelem pedig megbénította a gondolataikat. A lányok összekucorogva próbáltak lelket önteni egymásba, kizökkenteni egymást a ledermedt lélekállapotból. Finbu önkénytelen mozgásba kezdett, fel-alá mászkált a különös helyen, a mozgással próbálta beindítani az ésszerűen működő gondolkodást. 
A digimonok se voltak tettre készebbek. Örültek, hogy élnek, de ők is teljesen össze voltak zavarodva. Palmon a lányokkal volt, a többiek pedig a falnak dőltek.
- Áú! – szisszent fel fájdalmasan Gabumon – Ez fáj.
Szinte mindenki felé fordult, hogy megtudják mi történt. Mikor jobban megnézték a helyett, ami felsebezte Gabumon tenyerét az ütő is megállt bennük egy pillanatra. Egy recés, másfél méteres fog volt a ludas. Mikor jobban körül néztek rájöttek, hogy a pirosas tér egyik részén – ahol most álltak – a talajból ugyanilyen hatalmas fogak álltak ki egyesével, félkör alakban.
- Basszus… - nyögte Finbu mikor belé hasított a felismerés.
- Ugye ez nem az, aminek gondolom, hogy lennie kell..? – Terra teljesen elsápadt, mindenki mással együtt. Egy hatalmas szájban voltak.
- Minket… megettek… - mondta ki végül a valóságot Hawkmon. Az embereket mintha sziklával csapták volna fejbe, mindnyájan térdre rogytak.
- Hát ennyi lenne? Az a sorunk, hogy digimon potyadékként végezzük? – Laura egyszerre volt komikus és reményt vesztett. Más helyzetben minden bizonnyal ezzel a cseppnyi vidámsággal reményt lehel a többiekbe, de nem most.
- Várjunk csak… - motyogta halkan Wizardmon. A fog alakja ismerős volt neki, csak nem ugrott be honnan. Aztán eszébe jutott.
- Nem! Ez nem a vég, épp ellenkezőleg! Te mentettél meg minket a vízbe fúlástól igaz, Whamon? – kiáltott fel a bajnok. A társai nem igazán értették mi lelte. Leormon például azt gondolta, hogy a túl sok víznyeléstől elmentek nála otthonról. 
Hirtelen a talajul szolgáló nyelv megmozdult alattuk és valamennyien elestek.
- Le fog nyelni minket! – kiáltotta pánikba esve Lilly, aki már sírni is kezdett. Túl sok volt a ránehezedő feszültség.
De a várakozással ellentétben nem lettek lenyelve. Talán egy percnyi teljes bizonytalanság után a fogak felöl fénysugarak világítottak be a térbe. A hatalmas álkapocs kinyílt.
Előttük a végtelenbe nyúló hullámok terültek el. A nap, fényesen sütött, a víz nyugodt volt. A viharnak se híre, se hamva nem maradt. Wizardmon felemelkedett a levegőbe és kirepült Whamon szájából. A digimon hatalmas feje magasan a vízfelszín fölött volt, így egy valóságos tutajt alkotva. Wizardmon összekapcsolta a gondolatait a digimonéval, mivel az most nem tudott rendesen beszélni a nyelvén állóktól.
- Te mentettél meg minket a vízbe fúlástól?
- Igen. Nagyon rossz állapotban voltatok és már sokatok nem volt eszméleténél. Így jobbnak láttam, ha a számba veszlek titeket, ahol nem fulladhattok meg. Már megbocsáss, de mit kerestek itt a Net Óceán közepén? Nem vagytok, túl jó úszok.
- Hálás vagyok, hogy megmentettél engem és a barátaim. Valóban nem szándékoztunk ide jönni, de egy Adatfolyamba kerültünk, ami pont a viharba dobott minket.
- Értem. Kérlek, szedd ki a barátaid a számból, nagyon csikizik a nyelvem, ahogy toporognak.
- Azonnal. – ezzel Wizardmon megszakította a mentális kapcsolatot és visszatért a többiekhez. Simi és Finbu azon vitatkoztak, hogy mit tegyenek. Maradjanak a digimon szájában, vagy kíséreljék meg a vízbe ugrást és a partra úszást.
- … simán felfalhat minket, inkább ugorjunk a vízbe. Ha kitartóak vagyunk, előbb utóbb biztos partot érünk! – érvelt Finbu.
- Csak ugorj, ha ekkora a halálvágyad! Meglehet, hogy a közelbe semmilyen sziget vagy szárazföld nincs. Csak kimerülsz, nem marad erőd és vízbe fúlsz! Inkább maradjunk. – vitatkozott vele Simi.
- Már bocs, hogy megszakítom a vitátokat, de Whamon kérte, hogy inkább a hátán utazzunk, akkor végre ő is megszólalhat és a nyelvét se fogjuk csiklandozni a mászkálásunkkal. – közölte Wizardmon.
Pár perccel később már minden ember és digimon Whamon páncélos fején volt. Mindenki lehiggadt és végre képesek lettek a rendes gondolkodásra. Whamon nekik is elmesélte, hogy akadt rájuk miközben a mélyebb vizekbe igyekezet a vihar ereje elől. Lilly analizálta megmentőjüket.

Whamon
Szint: Bajnok
Tulajdonság: Szérum
Típus: Tengeri állat digimon
Támadások: Jet Arrow, Tidal Wave
A Net-óceán felesküdött védelmezője. A Digivilágban a legnagyobb méretű digimonok közé tartozik. Testét annyi adat alkotja, mely egy átlagos számítógépet túlterhel. Gyakorta segít másoknak az óceánon és a tengeren való átkelésben. Ilyenkor rendszerint a fején utaznak, de viharok esetén, vagy mikor a mélybe kell merülnie utasai a szájában, vannak.

A digivice kijelzőjén megjelent a hatalmas bálnára emlékeztető digimon teste. A fején és a hátán egy kemény, barna páncél van, a hasa és az úszói sötétkékek. Tagadhatatlanul ő volt a legnagyobb digimon akivel valaha találkoztak.
- Mondjátok csak, ti hatan, milyen digimonok vagytok? – kérdezte a nagy bálna digimon, egyértelműen az emberekre célozva.
- Mi emberek vagyunk és a Valódi… vagyis az Emberi világból érkeztünk. Egy barátunk után jöttünk, de az Adatfolyam miatt ide keveredtünk. – mondta Finbu.
- Emberek? Komolyan!? Ez elképesztő! Sose hittem, hogy valaha találkozok emberekkel, vagy, hogy tényleg léteznek. Wizardmon, jól sejtem, hogy se te, se a többi digimon nem járt még itt a Net Óceánnál, vagy a Tenger szinten?
Wizardmon a többiekre nézett, akik bólogatva jelezték, hogy Whamonnak igaza van.
- Igen, még egyikünk se járt erre.
- Gondoltam. Ez egyértelmű volt a fulladozásotokból. Ebben a vízben lehet lélegezni, szóval, aki tudja ezt annak lehetetlenség megfulladnia. Ezért tudunk mi, tengeri digimonok annyi ideig a felszín alatt maradni ameddig csak akarunk.
- Ugye viccelsz? Vízben lélegezni? Már bocs, de nekünk nincs kopoltyúnk! – vetett ellen hitetlenkedve Leormon.
- Próbáld meg, ha nem hiszed. – vetett véget a dolognak Whamon egyszerűen.
- Én kipróbálom. – jelentette ki Palmon, látva az oroszlán tétovázását, akinek az elmúlt éjszaka bőven sok volt már a vízből. Mielőtt bárki bármit tehetett volna Palmon már a víz alatt volt. Mindenki aggódva figyelte a vizet, de a növény digimon nem bukkant elő.
- Palmon! Palmon! – kiabálta Lilly aggódva. Végül Gabumon látta meg barátjukat, vagy 50 méterrel Whamon előtt! Kizárt volt, hogy a Whamonhoz képest apró növény digimon gyorsabban úszott volna és megelőzte a bálnát. Palmon egyre jobban kiemelkedett a vízből, míg végül meglátták, hogy egy másik digimon hátán áll. Mikor Whamon mellé ért Palmon felmászott a hátára. A digimon akinek a hátán Palmon állt az előbb leginkább egy delfinre hasonlított. Mielőtt analizálhatták volna eltűnt a víz alatt. A következő pillanatban viszont a nagy bálna digimon mellett ugrott ki a tengerből, vagy 3 méter magasra. Tényleg egy delfin digimon volt. Az arca és a hasa fehér, a háta sötétkék, amin 5 világoskék csík van. Az orrán egy heges sebet vettek észre, a szemei moszat zöldek és a szája tele van fogakkal. Egyszerre legalább hárman is analizálták.

Dolphmon
Szint: Bajnok
Tulajdonság: Szérum
Típus: Tengeri állat digimon
Támadások: Pulse Blast, Dophin kick
Mivel élőhelye a Net-óceánra és a Tenger szintre korlátozódik teljes mértékben alkalmazkodott a vízi életmódhoz. A vizekben ő az egyik leggyorsabb digimon. Rendkívül intelligens és rendszerint nagy csoportokban mozog. Kommunikációja a víz alatt az ultrahangra korlátozódik, kevesen képesek megérteni őket, mikor így társalognak.

- Ha nagy csapatokban járnak, ő miért van egyedül? – kérdezte félénken Terra.
- Nincs egyedül. Itt van az egész csapat. Mindjárt ők is megmutatják magukat. – felelte a bálna digimon és igaza lett. Vagy 10 másik Dolphmon ugrott ki a habokból, és további 7-8 dugta ki csak a fejét. A hatalmas bálnát körülvette a legalább 20 fős delfin csapat. A Dolphmonok csicsergésszerű hangot adtak ki.
- Mi bajuk? Talán verébbel vannak keresztezve? – kérdezte Ria.
- Nem tartom valószínűleg. A digivice írta, hogy ultrahanggal kommunikálnak. A mi fülünk viszont csak ennyit érzékel ebben a hangtartományban amennyit most hallunk. – válaszolt neki Simi, majd ő kérdezet – Egyébként Whamon, nekünk most mi is a pontos úti célunk?
- A Sziget szintre viszlek titeket. Ott meg tudjátok szárítani a holmitokat. Ha jó a szemed láthatod a távolban azt a sötét pontot a láthatáron. Az a Sziget szint legkisebb szárazföldje a Pont-sziget. Nincs rajta túl sok dolog, de elég mély körülötte az óceán és van egy öble ahova be tudok úszni anélkül, hogy egy homokpadkán akadnék. Ott nyugodtan pihenhettek, mert nem élnek ott digimonok, csak egy pihenőhely.
- Úgy van!
- Helyes beszéd!
- Úgy van! Úgy van!
- Úgy van!
- Bizony!
Harsogták a Dolphmonok körülöttük, miközben játékosan ugráltak, szaltóztak a víz fölött, vagy egymást –és Whamon utasait- fröcskölték vízzel. Láthatóan nagyon mókázó társaság voltak. A vidám hangulatot sikítások, mérges mormogások, és csalódott sóhajok szakították meg. A lányoknak eszükbe jutottak az elázott holmik és most kezdtek el ezen kiakadni.
- Ne! Az összes kajám oda lett! És a ruhák is teljesen át áztak! – jajdult fel Lilly.
- Az én cuccaim is csurom vizesek, még szerencse, hogy a szendvicseket nem szalvétába csomagoltam, hanem alufóliába, így azok nem áztak ehetetlenné. – mondta kissé megkönnyebbülten Ria miután leellenőrizte a Leormonnál lévő élelmiszerkészletet.
- Finbu a zacskós levesnek és a szendvicseknek is annyi, csak konzerv maradt. – mondta csalódottan Coronamon, miután áttúrta partnere táskáját.
- Éjjen! Túlélték! Nincs semmi bajuk! – sikította boldogan Laura – Se a ceruzák, se a füzetek és a lapok nem lettek vizesek. Isten áldja a légmentesen záródó, vízálló csomagolók feltalálóját!
Miközben ezeket mondta büszkén meglobogtatta a hermetikusan lezárt rajzfelszerelés zacskóját. Hawkmon csak a homlokára csapott, itt már tényleg nem tudott mit tenni. Hát igen, a művészekkel nem mindig könnyű. A madár digimon viszont kissé megnyugodva fogadta el, hogy a kevés élelem, amit Laura hozott – a kissé ázott perecet leszámítva – szintén megúszta a vizes kalandot.
- A süti se ázott el a dobozban, azt még meg bírjuk enni. – mondta Terra is, miután leellenőrizte a készleteit – De nem értem. Ha minden étel és ruha átázott, akkor az MP4-emnek és a Digiviceoknak miért nem lett baja a víztől? Az elemlámpa és az elemek is tökéletes állapotban vannak.
- Jó kérdés. Az én telefonomnak se lett baja. Vajon az elektronikus holmik miért úszták meg? – tette fel a kérdést Simi.
- Ne feledjétek, most a Digivilágban vagytok. Az elektronikus szerkezetek nem érzékelik fizikálisnak a vizet, mert adatokból áll, ahogy minden ebben a világban. Bizonyára ezért nem romlottak el. – fejtette ki elméletét Gabumon – Simi, maradt valami enni valónk?
- Néhány szendvics még ehető, de a többi nem. Bár szerencsére az életbevágóan szükséges holmik a jó csomagolásnak hála nem lettek nedvesek.
- Igen, azok nálam is megúszták. – jelentette ki mosolyogva Ria, és Lilly is helyeslően bólintott. Laura is biccentet, de különösen nem törődött a beszélgetéssel, mert serényen kezdte felvázolni a vízben játszadozó Dolphmonok körvonalait egy jegyzetfüzetbe.
- Milyen életbevágó fontosságú holmikról beszéltek? – pislogott értetlenül Finbu.
- Fésű, elemes hajszárító, és mindközül a legfontosabb: SMINK CUCCOK! – harsogták egyszerre a lányok Terra kivételével, aki nem volt oda a sminkért, így meg se fordult a fejében, hogy hozzon.
- Smink cuccok? Ez most komoly? A kaja és az ital nem életbevágó, de a smink igen?! Mégis mit gondoltatok? Nem bulikba járunk majd, amikre előtte órákig kell páváskodnotok a tükör előtt, hanem a világot akarjuk megmenteni! – Finbu ezen kissé kiakadt.
- Ti pasik képtelenek vagytok megérteni a smink fontosságát. Ez igenis fontos dolog a lányoknak, arról nem tehetünk, hogy a ti agycsökevényetek képtelen ezt megérteni. – oktatta ki Simi. Közben pedig a zsebtükre segítségével, - amit Ria tartott neki- megcsinálta a tengerben lejött sminkjét. Miután végzett ő tartotta a tükröt és Ria, majd Lilly is kisminkelte magát. Laurát túlságosan lekötött a rajzolás, Terra pedig nem sminkelt, inkább Laurát figyelte, ahogy rajzol.
Finbu nem tudott mit csinálni, a női gondolkodásmód köztudottan hihetetlenül értelmetlen és érthetetlen a férfiaknak, na de hogy ennyire!
Ne foglalkozz vele, koncentrálj a lényeges és fontos dolgokra! Első teendő: felmérni mennyi kaja maradt és az nagyjából mennyi időre lesz elég. Második teendő: mikor a szigetre érünk, kiszárítani a cuccaikat, nehogy bepenészesedjenek. Harmadik teendő: megtalálni Gerzsont és Agumont. Nem nehéz, meg tudom csinálni, még ha a rendelkezésre álló csapatból 3 fő a tükör előtt páváskodik, és 1-et megszállt a művészet és kizárta a külvilágot. Meg tudom csinálni! Meg tudom csinálni! Én meg tudom csinálni! Nem, nem tom megcsinálni… Segítség… valaki…zakkant csajokkal vagyok összezárva… SOS…- hát igen, szegény Finbu előtt hegységnyi magasan álltak a teendők és a gondok. Összecsapta a tenyerét, hogy magára irányítsa a kis csapat figyelmét.
- Na, összegezzük akkor a dolgokat. Meg kell tudnunk mennyi élelmünk maradt és hogy az meddig elég. Nekem maradt 5 chilis babos-, 3 tonhalas- és 1 szardíniás konzervem. Nektek?
- Nálam van egy doboznyi muffin. – mondta Terra és a doboznyi finomságot letette a konzervek mellé.
- Én 16 szendvicset hoztam, abból nagyjából 12 ami csak kicsit lett vizes, a többit már nem igazán lehet megenni. – ezzel Ria is kitette az említett kaját.
- Nekem van 2 tábla csokim és egy Jóreggeltem, ezeknek semmi bajuk, bár a sósperec kicsit vizes. – Laura hozzá tette szerény munícióját a megmaradt élelmek kupacához. Mindenki a szája szélét nyalta mikor megpillantotta a csokikat.
- Az összes kajám elázott, csak pár darab Twix csokim maradt. – Lilly hozzá adta a gyűlő kupachoz a csokikat.
- Nálam 4 szendvics élte túl, a többi mind ronggyá ázott. – szomorúan nézték a meglehetősen szerény kupacot, miután Simi is odarakta a maradék kajáját. Ennyiüknek legfeljebb egy napig lesz mindez elég.
- Szomorúak! Nagyon szomorúak!
- Éhesek! Éhesek! – csicseregték a Dolphmonok és néhányan lebuktak a mélybe. Alig egy perccel később ismét felbukkantak és valamiket Whamon hátára hajítottak. 7 legalább 50-50 centis halak voltak! Az emberek ledöbbentette a váratlan ajándék és meg se tudtak mozdulni pár másodpercig. Nem úgy a digimonok! Mind a csapkodó halakra vetették magukat, nehogy visszajussanak a vízbe.
- Aszta mekkorák! A reggeli és az ebéd problémája ezennel meg van oldva! Köszi Dolphmonok, jövünk nektek eggyel! – mondta boldogan és hálásan Simi.
- Nahát, a Digivilágban is vannak halak? – kérdezte meglepetten Lilly.
- Igen, nálunk ezek a halak az egyedüli fehérjeforrások. Hatalmas piaca van a halászatnak. – válaszolt barátnőjének Palmon, aki két halat fogott.
- Szerintem üljetek le! Mindjárt kikötünk a Pont-szigetnél. – hangzott Whamon hangja. Az emberek és társaik csak most vették észre, milyen közel vannak a szigethez.
A bálna digimonnak igaza volt, mikor azt mondta ez a szárazföld kicsi. Félhold alakú volt, és a legnagyobb szélessége legfeljebb egy kilométeres lehetett. Az nagy öblöt hatalmas sziklák óvták a hullámoktól, felülről nézve ezek a sziklák teljes körré egészítették ki a szigetet. A szigetet pálmafa erdő borította, az öböl felé pedig egy kis móló volt építve. Igazán kellemes helynek látszott.
Mikor Whamon megállt leszálltak a hátáról a móló deszkáira. Azok kissé nyikorogtak, de úgy tűnt elbírja őket.
- Nagyon köszönünk mindent Whamon és nektek is Dolphmonok. – köszönte meg a rengeteg segítséget Simi.
- Igen, nélkületek bizonyára már rég feldobtuk volna a pacskert. – helyeselt Leormon is, aki már kirohant a homokos partra, hogy a lehető legtávolabb legyen a víztől.
- Nincs mit köszönni. Szívesen tettem. – szerénykedett Whamon.
- Mi is szívesen segítettünk. –mondták kórusban a delfin digimonok, majd távoztak.
Mindnyájan kimentek a partra. Száraz fát, leveleket és hínárt gyűjtöttek egy kupacba, majd Simi öngyújtójával tűzet raktak. Közben Finbu a bicskájával néhány husángot hegyezet ki nyársnak, hogy meg tudják sütni a halakat. Leormon vállalta, hogy kibelezi és megpucolja a halakat. Palmon elment az erdőbe, hogy keressen pár ehető növényt és valami fűszert a halhoz.  Terra, Wizardmon, és Ria, még tovább szedte a fadarabokat, hogy később is tudják táplálni a tűzet. A többiek addig elkezdték kiteregetni az átázott ruhákat és hálózsákokat a kötélre amit Terráék hoztak, és amit most két fa közé kötöttek ki ruhaszárítónak.
Palmon rozmaringot hozott a halhoz, valamint néhány kókuszdiót és mangót. Mire visszatért a halak már szépen pirultak a nyársakon. Már mindenki a tűz körül kuporgott és várta, hogy végre kész legyen az étel. Míg várakoztak előételként elmajszolták a mangót, megitták a kókusztejet és kikanalazták a kókusz kissé száraz gyümölcshúsát.
A halak végre elkészültek és lelkesen vetették rá magukat. A hús kissé ízetlen volt és száraz, de már nagyon éhesek voltak így mennyeinek érezték miközben ettek. A nagy halakon olyan sok hús akadt, hogy 2-3-an ettek egyet, hogy elfogyjon. Végül 2 egész és egy negyednyi hal megmaradt. Ezeket elcsomagolták és a két csapatkapitány eltette későbbre.
- Mindjárt kipukkadok annyira jól laktam. – mondta elégedetten a hátán feküdve Coronamon.
- Tudom, miről beszélsz. Én már meg se tudok mozdulni. – helyeselt Gabumon aki mellette heverészet.
- Hmm. Teli pocak, kellemes napfény, puha homok…hát kell ennél több egy jó szundításhoz?- kérdezte elpilledve és ásítva Leormon. Bizonyára költői kérdésnek szánta, mivel válaszra se várva összegömbölyödött és hangosan szuszogva szinte rögtön elbóbiskolt.
-  Hát ő tud élni, mi? Azt hiszem követnünk, kellene a példáját. – jegyezte meg Hawkmon aki az egyik partközeli fa törzsének támaszkodva helyezte magát kényelembe és már a szemeit is becsukta.
Lilly és Palmon visszament a mangófához, hogy szedjenek, amennyit csak tudnak, elvégre ki tudja mikor lesz alkalmuk ismét ilyen jót enni. Ria leheveredet a digimonok mellé a homokba, a teli gyomor elálmosít mindenkit. Laura Hawkmon mellett ült a fa alatt és folytatta a Dolphmonokat ábrázoló rajzát. Terra a móló végében ült, az MP4-ét hallgatta, miközben az óceánt figyelte, mögötte Wizardmon állt, de nem a tájra figyelt, hanem a Tamer és a Hunter csapatok vezéreinek tanácskozását hallgatta.
Finbu és Simi a móló közepén ültek és a digivice-aikon tanulmányozták a Digivilág térképét. Próbáltak rájönni, hogy milyen messze lehetnek az eredeti érkezési pontjuktól.
- Egek, de bonyolult ez a vacak! Nem tudok rájönni, hogy most az egész Digivilágot mutatja, vagy csak a szintet ahol vagyunk. – dohogott Simi.
- Egyetértek. Gerzsonék helyzetét próbálom bemérni, de még szokni kell a digivice használatát. Szerinted ez itt mi? – mutatott Finbu a holografikus térkép egy pontjára.
- Nem tudom. Lehet, hogy egy sziget, de amilyen nagy kontinensnek is elmenne. – jött a bizonytalan válasz.
- Az ott a Fájl-sziget. A Sziget terület központja. –szólt közbe Wizardmon.
- Nem azt mondtad, hogy még sose jártál erre? – szegezte a bajnok digimonnak a kérdést Finbu.
- De igen. Viszont tanultam földrajzot, így bizonyos mértékig tisztában vagyok a különböző szintek földrajzi adottságaival és fontosabb pontjaival.
A móló deszkák recsegtek, ahogy Coronamon és Gabumon oda ment hozzájuk. A kérdő pillantásokra Gabumon válaszolt.
- Leormon túl hangosan hortyog. Nem tudunk tőle elaludni, így inkább ide jöttünk hozzátok.
- Szerintem Rián kívül senki se tud Leormon közelében aludni akkora robajt csinál. – jegyezte meg Coronamon.
- Sikerült! Megtaláltam Gerzsonékat. – szólalt meg vidám lelkesedéssel Simi és megmutatta a fehér pontot a térképen, mely már nem a tartózkodási helyüket, hanem az egész Digivilágot mutatta.
- Király! Hol vannak? – kérte a bővebb információkat Finbu.
- Ha jól látom a jelzés a Mezőn van. De hogy kerülhettek oda ilyen gyorsan? Elvégre ők is a Hegységbe érkeztek, ahova nekünk is kellett volna, de ennyi idő alatt kizárt, hogy már ott legyenek Flowershine környékén! – Coronamon értetlenül állt a dolog előtt.
- Lehet, hogy összeakadtak egy Trailmonnal. Ha azon utaznak nagyon valószínű, hogy már ott legyenek. A Hegység és a Mező szomszédos egymással. – próbálta megmagyarázni a dolgot barátjának Gabumon. Mivel a Hegységen élt nem valószínű, hogy téved ez ügyben.
- Szóval az új célunk a Mező. Már csak az a kérdés hogy jutunk oda. Whamon már elment, és ahogy elnézem, elég sok szint van a Sziget és a Mező között. – vakarta a fejét elgondolkozva a csapat egyetlen férfi embere.
- Adatfolyammal gyorsan oda érnénk. De ha már megyünk célszerűbb az Erdő szintre menni. Nagy valószínűséggel Gerzsonnék arra fognak indulni, így eléjük tudunk vágni.
- A gondolat nem rossz Wizardmon, de ahhoz irányítanunk kellene egy Adatfolyamot. Egy folyamot viszont legfeljebb csak a 3 Angyali Digimon, a Démon Lordok, az Olimposzi 12 vagy a Szent Bestiák egyik tagja bírna irányítani. Másoknak nincs elég hatalma hozzá. – mondta lemondóan Coronamon.
- Talán ránk mosolyog a szerencse, de ha nem próbáljuk meg, sose derül ki. – válaszolta rejtélyesen a varázsló.
- Akkor, ha legközelebb feltűnik, egy Adatfolyam megpróbálunk rajta az Erdőre jutni. – szögezte le Simi.
- Rendben. A kérdés már csak az, vajon mikor tűnik fel egy újabb gyorsan száguldó rózsaszín oszlop. – sajnos erre senki se tudott válaszolni Finbunak.
- Talán megpróbálhatok egyet ide vonzani. Az távolról se olyan nehéz, mint irányítani egy Adatfolyamot. – Wizardmon ezt úgy jelentette ki, mintha csak hangosan gondolkozna, de az emberek kapva kaptak a lehetőségen.
- Tényleg meg tudnád csinálni? – kérdezték, gyakorlatilag egyszerre.
- Minden esetre megpróbálom. – jelentette ki Wizardmon, amivel jelentős megkönnyebbülést okozott a két embernek. Elvégre most már kapaszkodhattak a reménybe, hogy mikor a holmijuk megszárad, megpróbálhatják elhagyni a Pont-szigetet.

Pár órával később, délután
Az emberek és a digimonok serényen pakolták be a megszáradt ruhákat, pokrócokat és hátizsákokat a táskákba, az élelmiszerkészletükkel együtt, melyeket kibővítettek pár tucatnyi mangóval. Már csak az utolsó simítások voltak hátra, hogy megkíséreljék az indulást.
Eközben Wizardmon a sziget másik felében kezdte összegyűjteni az erejét, hogy megnyisson egy Adatfolyamot, amely az Erdőre viszi őket. Nem lesz könnyű feladat, mert szűksége lesz hozzá a pecsétje erejére, de annak használatával nem próbálkozott mióta Airdramonnal és Birdramonnal harcoltak a Keleti negyedben.
Nagyon remélte, hogy már kellően sikerült meggyógyítania magát ahhoz, hogy ne szakadjon fel ismét a sebe. Mélyeket lélegzett és koncentrált. Elképzelte, ahogy megjelenik a kinyújtott tenyerében a pecsét zöld körvonala. A pecsétbe az akaratát sugározta. Jöjjön egy Adatfolyam, mely engem és a barátaim az Erdő szintre visz.
Érezte az oldalába nyilalló fájdalmat, mely szerencsére most sokkal tompább volt a múltkorinál. Tudta, hogy megbírja csinálni. Ahogy erősödött az uralma a zabolátlan Adatfolyamon úgy mart belé egyre inkább az oldalába a fájdalom.

Coronamon egy közeli fa mögül figyelte barátját. Még mindig emlékezett a Keleti negyedben vívott csatára, ahol látta, hogy Impmon AZT, vagy legalábbis egy annak tűnő dolgot akart használni, de nem volt elég ereje hozzá. Most megbizonyosodhat róla, hogy a gyanúja helytálló-e.
Wizardmon előrenyújtotta a kezét, az ujjai előtt elkezdett körvonalazódni a zöld alakzat. Coronamon ráismert! Ez a Démon Lordok pecsétjeinek egyike, de azt már nem tudta volna megmondani, pontosan melyik.
Az égen ekkor meglátta a közeledő Adatfolyamot. Rohant volna vissza, hogy a fénysugár egyszerre nyelje el a többiekkel, és mert nem akart lebukni, hogy leskelődött. Azt hitte Wizardmon is siet a csapathoz. Pár métert tehetett meg mikor meghallotta a puffanást. Hátrafordult. Wizardmon úgy esett össze és csapódott a földnek, mint egy zsák kukorica. Mellé rohant. A digimon nagyon zihált és mintha nem lenne egészen tudatánál. Coronamon megragadta a karjait és elkezdte felhúzni a vállára, hogy elbírjanak jutni a többiekhez. Mikor a bal oldalához ért az alélt digimon fájdalmasan felszisszent. A vörös, lángokkal díszes újonc csak most vette észre a sebet. Az oldalán, egy tenyérnyi részen vibráltak az adatai, jelezve, hogy a sérülés sokkal komolyabb volt, de a már begyógyult rész az erőlködéstől felszakadt, ráadásul nem először.
Coronamon megrezzent. Még sose látott ilyen csúnya sérülést – bár tény, hogy nem sok komoly sebet látott még. Míg fél kézzel tartotta a másikkal a seb elé húzta Wizardmon köpenyét. Ha nagydobra akarta volna verni a sérülését a bajnok már elmondta volna nekik. Jobb, ha a többiek nem tudnak róla.
Elkezdet a csapat felé szaladni, bár Wizardmonnal a hátán nem volt valami gyors.
- Ühhmm. Coronamon?
- Magadhoz tértél haver? Rám ijesztettél. Bírsz járni? – kérdezte aggódó hangon Coronamon. A sérülést nem hozta szóba.
- Lebegni is. Akkor gyorsabban oda érünk. – ezzel valóban a levegőbe emelkedet, a mágus megfogta az újonc kezét, így ő is felemelkedett.
Egy percbe se telt, hogy a találkozópontba érjenek az öbölbe. A csapat már mindennel felszerelkezve készen állt az indulásra.
- Csak, hogy végre megjöttetek! – kiáltott rájuk Leormon mikor megpillantotta őket. Mielőtt a többiek is kérdezősködni kezdtek volna az Adatfolyam elérte őket. Csak arra maradt idejük, hogy megfogják egymás kezét, hogy ne szakadjanak el egymástól. Mindannyian remélték, hogy most nem egy újabb viharban találják, magukat mikor elhagyják a rózsaszín tornádót.