Kalandok Sohaországban

Digivilág, az Árvaház

- Gyerünk Viximon! Digiváltozz és győzd le a gonosz Madárijesztőmont! – kiáltotta Roli, miközben a magasra emelte a lila digivice-t.
- Viximon átdigiváltozik Mega-szuper-újonc-monná! Mega-szuper-újonc-mon Killing Stone-nal támad! – kiáltotta Viximon is. Az apró sárga digimon a madárijesztőhöz rohant, lelapult előtte, szőrös kis teste kővé keményedet és mérgező gázt bocsájtott ki.
- Madárijesztőmon nem tudja folytatni! A győztes Roli és Mega-szuper-újonc-mon! – hirdette ki a csata eredményét Peti.
- Éjjen! Király csapat vagyunk Viximon! – ölelte magához Roli, a sárga kezdőt.
- Meghiszem azt! Legyőzhetetlen páros vagyunk! – lelkendezett Viximon is, miközben kimászott a gyerek szorító öleléséből és felugrott a fejére.
- Hé! Ne szálljatok el magatokról! Most én jövök! – szólt türelmetlenül Kapurimon.
- Aztán pedig én! – csatlakozott az elégedetlenkedők táborához DemiMeramon is. Motimon csendesen figyelte őket, miközben a fekete-fehér plüsskutyát szorongatta.
Az árvaház mögötti veteményesben játszottak. Az ágyások szélén, a gyümölcsöstől néhány méterre, állt egy száraz fűvel kitömött madárijesztő. Most ez a szegény bábú lett a gyerekek játékának főgonosza. A kis csapat a két emberből, Roliból és Petiből, valamint négy kezdő szintű digimonból, Viximonból, Kapurimonból, DemiMeramonból és Motimonból állt.
Már két napja, hogy Mysterymon idehozta az ember gyerekeket Sötétvárból, de ők máris otthonosan érezték magukat. Eleinte az Árvaház összes gyereke Roliékon csüngött, de mostanra az újdonság varázsa kezdett elpárologni, csak a négy kis kezdő tartott ki hűségesen mellettük.  A hat fős kis társaság remekül kijött egymással. A tegnapi napot végigjátszották és ma ugyanott folytatták, ahol abbahagyták. Az apró digimonok azon versenyeztek, hogy ki lenne a legtökéletesebb arra, hogy az egyik gyerek társa lehessen.
Peti nagyon boldog volt, amiért Mysterymon nekik adta a digivice-t. A lila kis szerkezet lett ábrándjaik generátora, hiszen ennek segítségével végre nekik is lehet saját digimon társuk. Tegnap este, hosszas babrálás után sikerült analizálniuk újdonsült barátaikat.

Viximon
Szint: Kezdő
Tulajdonság: Adat
Típus: Apró digimon
Támadások: Killing Stone
Egy éjszakai digimon, aki imád a holdfényben sétálni. Mivel rendszerint csak sötétedés után aktív, a közelmúltig létezését csupán illúziónak gondolták. Megjelenése ellenére nagyon gyors és nehéz elkapni. Kedvenc étele a sült tofu.

Kapurimon
Szint: Kezdő
Tulajdonság: Adat
Típus: Apró digimon
Támadások: Howling Bowl
Ez az apró digimon egy fém sisakot visel. A két szarv a sisakhoz csatlakozik és antennaként működve képes fogni bármilyen rádióhullámot, vagy hangrezgést. Kapurimonnak vannak denevérszerű tulajdonságai, mivel a látása gyenge, ezért a szájából ultrahang hullámokat bocsájt ki. Az antennáival érzékeli a visszaverődött ultrahangot. Ez miatt Kapurimon képes éjjel-nappal érzékelni a környezetét.

DemiMeramon
Szint: Kezdő
Tulajdonság: Adat
Típus: Láng digimon
Támadások: Fireball, Flame Shot
Egy apró tűz típusú digimon, aki az átlagos kezdőkhöz képest pusztítóbb támadásokat ismer.

Motimon
Szint: Kezdő
Tulajdonság: Adat
Típus: Apró digimon
Támadások: Elastic Bubbles
Rugalmas bőrrel és puha testtel rendelkezik. Rendkívül magas az intelligenciája. Ahhoz képest, hogy nincs rendes lába, meglepően gyors. Ragacsos buborékaival lelassítja ellenségei mozgását, hogy el tudjon menekülni.

Az embergyerekeknek rettenetesen tetszett itt. Egész nap játszottak a digimonokkal, degeszre tömték magukat a kissé ízetlen gyümölcsökkel, amelyek a gyümölcsösben teremtek. Hatalmasat kacagtak mikor Jijimon és Babamon összeveszett a vacsoránál. A két idős mega nagyon kedves és szeretetre méltó volt, de néha, szinte minden ok nélkül összekapott valamin és Babamon a seprőjével ütögette a férje fejét, miközben Jijimon a mancsos végű botjával védte ki a csapásokat és visszatámadt. Aztán amilyen hírtelen elkezdték, abba is hagyták. Jijimon megdicsérte Babamon ruháját, haját vagy főztjét, mire az idős anyó elpirult és szeretetteljesen puszit nyomott az apóka arcára.
Roli kedvenc szobája a várban a nappali volt. Nem csak a puha szőnyegek és a kényelmes kanapék miatt, hanem azért, mert a falakon lévő polcokon egy csomó fényképet raktak ki. A legtöbb képen baby, kezdő és újonc digimonok látszottak. De volt olyan is, amiket – mint azt Viximontól megtudták - Jijimont és Babamont ábrázolták a fiatalabb éveikben. A barnahajú fiú kedvence azonban az a nagy, fakeretes kép volt, amely a falon lógott a kandalló felett.
A kép Jijimont és Babamont ábrázolta, legalább négy tucatnyi más digimonnal. Viximon szerint ez akkor készült, mikor Babamonék árvaházzá alakították az otthonukat. A rengeteg fiatal digimon körülöttük pedig az árvaház első lakói voltak. A kis róka még a szüleit is megmutatta a képen. Youkomon akkoriban még ugyanolyan Viximon volt, mint most a fia. A sárga kezdő egy krémszínű, piros fülű, a földön ülő kutya digimon mellett állt. A kutya fején egy apró kis lila baby trónolt, akinek fekete szemei huncutul csillogtak, miközben az arcán elterülő mosoly miatt előtűnt az apró kis szemfoga.  A kutya lábai között egy hasonlóan huncut arcú digimon foglalt helyet. Nagyobb volt, az arca barna, a fejből álló teste pedig lila. Világos zöld szemeivel azonban nem a kamerába nézett, hanem összevigyorgott a kutya másik oldalán álló, rózsaszín kezdővel, akinek nagy, vörös szemei voltak. A vörös szemű kezdő mellett még állt egy apró, könnycseppalakú kék digimon, és egy furcsa fülű, szürke bundájú, akinek szintén vörös szemei voltak. Viximon állítása szerint ez a szürke digimon a papája fiatalabb korában.  A képen hátrébb, Babamon mellett állt három hasonló külsejű, ogre digimon. Nem volt nehéz kitalálni, hogy ők Ogremon, Fugamon és Hyogamon, még az újonc szintűkön. A szabadon maradó részt, mind az apró babyk foglalták el, akik különböző színűek és formájúak voltak. Akadtak kicsi, kerek fülű és szénfekete, vagy hófehér testűek, mások rózsaszínűek voltak, apró sárga csőrrel, vagy épp fekete kis magokra hasonlítottak. Volt, amelyik piros volt, három dudorral a fején, egy másik pedig zöld, akinek van farka, a fején pedig egy kis szarv található. Néhány másik zöldnek pedig a farka egy levélre emlékeztetett, az orruk pedig rózsaszínű volt.
Ez a kép jó időre lefoglalta Petit és Rolit az első napon. Peti váltig állította, hogy az a lila digimon, aki a kutya lábai között van, pont olyan, mint a hosszú, szőke hajú lány társa. Egy kicsit még össze is vesztek, mert Roli szerint csak egy ugyanolyan digimonról volt szó, Peti viszont biztosra vette, hogy ez ugyanaz a digimon, akivel a játszótéren játszott. A vita végül lezáratlan maradt, mert menniük kellett vacsorázni.
- Elég volt, Viximon! Most rajtam a sor! – csattant Kapurimon hangja, aki türelmetlenül pattogott fel-le, arra várva, hogy a barátja átengedje neki Rolit és megküzdhessen a „félelmetes” Madárijesztőmonnal.
- Jól van, jól van. De akkor se leszel olyan remek, mint én. – incselkedett vidáman a kis róka.
- Majd meglátjuk! Figyelj csak! – ugrott Roli mellé a kis csíkos farkú.
- Ne veszekedjetek! Úgy is én fogok nyerni. – jelentette ki hetykén DemiMeramon. Erre persze rögtön hangzott az ellenkező válasz a másik kettőtől. Roli próbálta őket lecsillapítani.
A kis Motimon azonban nem csatlakozott a vitához. Peti leguggolt mellé és megsimogatta a bizarrul ruganyos buksiját.
- Te nem akarsz játszani? – kérdezte kedvesen.
- Ümüm. – rázta a fejét a rózsaszín kezdő, miközben szorosabban magához ölelte Feketét. Peti megtudta a többi digimontól, hogy mióta idekerültek, Motimon gyakorlatilag meg sem szólalt. A kisfiú nem tudta, hogy pontosan mi, de érezte, hogy valami nagyon rossz dolog történt vele is és Kapurimonnal, meg DemiMeramonnal is. Feketét tegnap adta oda a rugalmas testű kislánynak. Motimon játék közben egyszer csak sírva elrohant. Sokáig keresték, mire megtalálták az egyik málnabokor alatt. Egy szót sem lehetett belőle kihúzni, hiába kérdezgették, hogy mi baja. Két sorstársa csak egy sokatmondó, együttérző, mégis rendkívül bánatos pillantást váltott egymással, aztán azt javasolták, hogy inkább hagyják magára a kislányt. Mielőtt elment volna, Peti a digimon mellé tette a plüsskutyát. „ Engem Fekete mindig megvigasztal. Talán neked is segít.” – mondta búcsúzóul. Mikor Motimon előkerült már a kezében szorongatta Feketét, és azóta sem engedte el egy pillanatra sem.
Egy meglepett kiáltás miatt fordult vissza Peti a többiekhez. A négy fiú hanyatt esve, riadt arccal feküdt a földön.
- Gehehe! Csak nem megijedtetek? – kérdezte egy rémisztően nagy száj, melyből jókora agyarak álltak ki.
- Ogremon! Ez nem ér! Mögénk osontál! Direkt csináltad! – hangoskodott felháborodottan Viximon, miközben a jókora zöld lábnak támaszkodott, hogy felnézzen az ogre digimonra.
- Ez rágalom! Nincs bizonyítékod! – kekeckedett vigyorogva a zöld bajnok.
- Pedig direkt ijesztettél meg minket! – csatlakozott DemiMeramon a kis rókához.
- Srácok! Kapjuk el! – kiáltotta Kapurimon és már neki is rohant Ogremonnak. A nagyszájú digimon hagyta, hogy az apróságok két vállra fektessék.
- Elég! Elég, megadom magam! Hahaha! Hagyjátok abba, szörnyen csiklandós vagyok! Hahaha! – rimánkodott nevetve kegyelemért Ogremon, miközben a három kezdő a talpát és a nyakát csiklandozták puha farkukkal, vagy pici lángoló kezükkel.
- Szerinted eleget kapott már? – kérdezte cinkos mosollyal Peti a barátját.
- Nem. Hiszen mi még nem is bosszultuk meg az előbbi rossz viccét.
A két ember is támadásba lendült. Ogremon széles mellkasára ugrottak és a bajnok nyakát kezdték csikizni minden erejükkel.
- Öregem, te aztán minden alkalmat megragadsz, hogy lophasd a napot. – jegyezte meg csípősen egy hang.
- Ez nem igaz, Fugamon! Látod, hogy lerohantak! Gehehe.
- Azt látom, hogy a ládák nem mennek maguktól a szekérhez. – a vörös ogre egy jókora ládát cipelt a hátán, ami tele volt a kertben termelt zöldségekkel és gyümölcsökkel.
- Hova viszitek, ezeket? – kíváncsiskodott Peti.
- A felesleget eladjuk a bogáncshéji piacon, és veszünk belőle más dolgokat, amiket itt nem tudunk megtermelni. – válaszolt a kicsinek Fugamon.
- Mi is segíthetünk? – kapott az alkalmon Kapurimon.
- Miért akartok segíteni? Nehezek nektek ezek a ládák. – tette félre az útból Viximont Ogremon, hogy feltudjon kelni.
- Azért, hogy megerősödjünk!
- Ugyan, miért akartok ti megerősödni? Nem kell mindenkinek erősnek lennie.
DemiMeramon és Kapurimon összenézett. A tekintetük szomorú volt, de az eltökéltség fénye csillogott bennük.
- Nekünk muszáj erőssé válnunk. Gyengék nem szolgálhatják a Lordokat. – kezdte DemiMeramon.
- Minek akarjátok, hogy bármi közötök legyen azokhoz a puccos urakhoz? – tette le a ládát Fugamon és fürkészőn nézte a kezdőket.
- Mert máshogy nem tudjuk meghálálni. Az a Lord megmentette az életünket. Lehet, hogy csak azért tette, mert az útjában voltunk, de akkor is tartozunk neki. Én pedig nagyon utálok tartozni. – felelte halkan Kapurimon.
- Nem is hangzik rosszul. Én is erős akarok lenni. Akkor majd eltudok verni mindenkit, aki kikezd velem, vagy a barátaimmal.  – jelentette ki Viximon.
– Hjú! De meleg van. Komolyan mondom, összepakolok és elhúzok a Tajga, vagy a Jégmező szintre. Ott legalább normális klíma van. – fújtatott Hyogamon mikor melléjük ért. A kékbőrű ogre digimon teste csak úgy fénylett az izzadságtól. A kezében egyszerre két ládát is cipelt.
- Ugyan már! Évek óta ezt mondogatod, de még mindig itt vagy. – csipkelődött Ogremon.
- Most azonban komolyan mondtam! Nem nekem való az ilyen meleg időjárás. – Hyogamon már a kocsitól szólt vissza. Felrakta a kétkerekű szekérre a ládákat és megtörölte a homlokát.
Ogremon és Fugamon is folytatta a pakolást, miközben a gyerekek a lábuk körül szaladgáltak. Miután végeztek a kis csapat bement a konyhába, ahol Babamon már majdnem elkészült az ebéddel. Peti és Roli a többi kezdővel és babyvel együtt megterítettek az ebédlőben. Az ebéd a többi étkezéshez hasonlóan jó hangulatban telt. Az ebédlő zsongott a gyerekektől, akik evés közben fecsegtek, nevettek és viccelődtek.
Ebéd után Jijimon vezetésével a felnőttek elkezdtek összekészülődni, hogy elvigyék a faluba az eladásra szánt ételt. Viximon anyja, Youkomon felvette a hámot és beállt a megpakolt szekér elé. A három ogre a kocsi hátuljához és oldalához állt, hogy majd útközben felváltva tolják. Jijimon megkérdezte a kicsiket, hogy kinek van kedve velük menni. A legtöbb kezdő és Roli lelkesen jelentkezett. Petinek viszont nem volt kedve menni. Szóval ő Babamonnal, a babykkel és egy Lunamon nevű rózsaszín nyúlformájú digimonnal együtt az Árvaházban maradt. Alig telhetett el fél óra, mikor egy vendég érkezett. Peti először csak a hangját hallotta, mert a mély hangú férfi kint beszélgetett Babamonnal és Lunamonnal. Aztán mikor kilépet az ajtón meglátta. Annyira KIRÁLY volt! A kisfiú még sose látott olyan klassz digimont, mint ő. Még GeoGreymont is lekörözte menőségben, pedig Peti számára eddig a csíkos dinoszaurusz volt a legek legje.
Az érkező durván másfélszer akkora volt, mint egy felnőtt férfi. A bőre fekete volt, a lábai jókora dinó lábak. A lábszárain egy-egy szürke-sárga lábszárvédőt viselt. A mellkasán egy szürke páncél volt, amely a fekete vállvértjeihez kapcsolódott. A hátán két fekete fémlemez volt, amelyek vagy szárnyak lehettek, vagy valamiféle pajzsok. Peti nem tudta pontosan megállapítani. A digimon karja két fekete vaskesztyűféleségben végződött, amelyek mindegyikéből 3-3 borotvaéles acélkarom állt ki. A harcos fején egy szürke sisakot viselt, amelynek hátul kettő, elől az orr résznél pedig egy szarva volt. A sisak alól kilógott a tüskés, szőke haja.
- Imádlak! – kiáltotta Peti, miközben átölelte a fekete digimon lábszárát és úgy hozzá tapadt, mint valami pióca. – Legyél a társam!!!! Lécci!!! Érted még arról is lemondok, hogy egy Agumon legyen a társam, mint Gerzsonnak!!! Lécci!!!! Király vagy!!!!!
A mega digimon értetlenül pislogott le a lábára cuppant emberre a borostyán sárga szemeivel. Babamon anyó és a rózsaszín nyúl azonban elnevették magukat. Rettenetesen vicces látvány volt a csillogó szemű embergyerek és a döbbent arcú BlackWarGreymon, akinek láthatóan fogalma se volt róla, hogy hogyan kezelje a helyzetet. Az idős megának még a könnye is kicsordult, olyan jót nevetett. Mióta ide került, Peti gyakorlatilag az összes digimontól megkérdezte, hogy lesz-e a társa, de a mostani kirohanását elnézve, BlackWarGreymontól nem hajlandó nemleges választ elfogadni.
- Bocsi, de leszállnál rólam? Elfogod szorítani a lábamat. – kérte óvatosan a fekete harcos a gyereket.
- Ümüm. – rázta a fejét Peti – Sose foglak elengedni.
A gyerek úgy látszik ezt teljesen komolyan gondolta, mert hiába kérte BlackWarGreymon Babamon segítségét, még a seprűs anyó sem tudta lehúzni róla Petit. Már azon voltak, hogy elküldik Lunamon egy kis szereján nedvért (az egyik legcsúszósabb anyag a Digivilágban), hogy letudják fejteni a makacsul csimpaszkodó ujjakat, mikor megjelent az ajtóban néhány baby digimon. Az egyik egy kis zöld volt, akinek a farka egy levélre hasonlított. Peti úgy emlékezett, hogy a neve Leafmon. A másik, egy lábbal rendelkező zöld gyümölcsre hasonlított. Őt, ha minden igaz, Datirimonnak hívták.
- Mit szeretnétek, kicsikéim? – kérdezte őket Babamon.
- Nem találjuk sehol sem Motimont. Pedig már az egész házat átkutattuk a többiekkel. – Leafmon vékony hangja aggodalommal volt tele.
- Nem lehet, hogy csak elment a többiekkel? – próbálta őket kedvesen megnyugtatni Lunamon.
- Biztosan nem! Csak egy Motimon van itt, és ő nem volt a szekérnél. – rázta a fejét Datirimon.
- Motimont én az ebédnél láttam utoljára. – fűzte hozzá a dologhoz a BlackWarGreymon lábán csüngeszkedő egyén.
Babamon csendben gondolkodott pár percig.
- Jobb lesz, ha utána nézünk. Még új itt, nem ismeri annyira a járást. Lehet, hogy eltévedt. Én a kicsikkel még egyszer átnézek mindent odabent. Lunamon, kérlek, te keresd a kertben. BlackWarGreymon te pedig nézz körül a környéken, hátha betévedt a fák közé.
- Rendben.
- Oké. Ne aggódj anyó, hamar meg fogjuk találni.
Mindenki elindult a neki kirendelt irányba.
- Te nem mész keresni? – kérdezte a fekete mega a lábára akaszkodott Petit.
- De igen! Veled megyek, és úgy keresem. – jelentette ki vidáman a szőke hajú fiúcska.
- És nem óhajtanál leszállni végre a lábamról?
- Nem. Ha elengedlek, a végén még te is elvesznél. Szóval vigyázok rád.
- Ettől most sokkal nagyobb biztonságban érzem magam. – BlackWarGreymon hangja tele volt cinizmussal, de úgy tűnik, az ember nem vette észre. Vagy csak nem izgatja. De a visszavágásából inkább az utóbbi a valószínű.
- Számíthatsz rám, partner! Egyébként neked mi is a neved? Ő, el is felejtettem! Én Peti vagyok, egy ember. Legyünk mostantól társak, oké?
- A nevem BlackWarGreymon. – felelte kurtán a mega, a fiú másik kérdését szándékosan figyelmen kívül hagyva.
- BlackWarGreymon….Ez olyan hosszúúúúúú! És nehéz kimondani.
- Nincs mit tenni. Ha egyszer ez a nevem, akkor ez a nevem.
- De akkor is hooosszúúú! Á! Megvan! Blacky-nek foglak szólítani! – ennél a momemtunnál volt az, hogy az elképedt harcos csaknem orra bukott döbbenetében. Őt sose becézték. Van egy neve, és mindenki azon szólítja. Ez így van rendjén. Komolyan nem tudta, hogy mihez kezdjen ezzel az emberrel. Csak abban reménykedett, hogy hamar megtalálják Motimont és letudja majd szedni a gyereket magáról. Ha máshogy nem megy, hát a lábát is beáldozza, csak legyen megint szabad.
A páros csakhamar eltűnt a fák takarásában. A mega benézett minden olyan helyre, amely alkalmasnak tűnt arra, hogy a kis kezdő elrejtőzzön. Peti is kitartóan pásztázta a bokrok alját és a fák gyökereit. De nem jártak sok sikerrel. Már csaknem teljesen átvizsgálták azt az erdősávot, amely körülvette a tisztást, ahol az Árvaház volt.
- Menjünk vissza. Úgy tűnik, hogy nincs errefelé.  Talán a többiek már megtalálták. – törte meg végül a keresés csendjét a digimon.
- Várj csak! Hallok valamit.
- Én nem hallok semmit sem. – fordult meg a mega némi hallgatózás után.
- Állj! Nem képzelődöm, tényleg hallok valamit. Erről jön! – Peti végre elengedte BlackWarGreymon lábát és az erdő mélye felé iramodott. A páncélos hüllő egy pillanatig csak figyelte. Nem tudta, hogy utána menjen-e, vagy menjen vissza. Végül arra jutott, hogy mivel vele jött el, az ő felelőssége, hogy vigyázzon a kíváncsi kölyökre. Nem kellett fél tucat lépés sem, hogy utolérje. Peti egy tövestől kicsavarodott fa mellett állt. Kezében egy fekete-fehér játékot tartott.
- Nos? – érdeklődött a harcos, mikor mellé ért.
- Ez Fekete. Én adtam oda Motimonnak. Ő nem olyan, hogy csak úgy eldobja. És a fütyülés, amit hallok, innen jön a fából. – mutatott a törzsre a fiú. BlackWarGreymon közelebbről is megvizsgálta a kidőlt fát. Valami nem stimmelt vele. Hozzáért az egyik karmával, de ahelyett, hogy a törzs megállította volna a mozdulatot, a kezét szabadon bele tudta dugni a tömör fába.
- Valaki egy átjárót helyezett erre a fára.
- Milyen átjárót? Hova vezet? Ki tette oda? Motimon a túloldalán lehet?
- Egy térölelő átjáró. Valószínűleg egy távoli szintre vezet. Fogalmam sincs. És meglehet. – válaszolta meg sorra a gyerek kérdéseit BlackWarGreymon. A mega végig gondolta a lehetőségeit. Ez az átjáró ezelőtt nem volt itt. A tényt figyelembe véve, hogy az eltűnt Motimon kezdő szintű és, hogy Peti fütyülést hall, amit ő viszont nem, csak egy dolgot jelenthet. Hallott már pletykákat, de nem gondolta volna, hogy egy ilyen elmeroggyant ötlet valóságos lehet.
- Peti, te most menj vissza a házhoz. Szólj Babamonnak erről az átjáróról. Ő majd bezárja, hogy ne okozzon több gondot. Én pedig átmegyek és megkeresem Motimont.
- Szó sem lehet róla, Blacky! A társak nem válnak el egymástól! Én is veled megyek! És egyébként is, Motimon az én barátom is és megakarom keresni! Szóval csak a holttestemen át mehetsz el egyedül! – mutatott a megára dacosan a kisgyerek. A szemei olyan eltökéltek voltak!
Én már, láttam ezt a tekintetett!- döbbent rá BlackWarGreymon. Igen, ez ugyan az a tekintet, mint akkor. Mint azokban a fura képekben, amelyek néha belém hasítanak, mintha az emlékeim volnának, de mégsem azok. Akkor is, egy ember volt. Egy olyan kisfiú, mint Peti. Rövid barna haj, és sötétzöld szemek, amelyek ugyanilyen eltökélten meredtek rám. Egy furcsa, hegyes szikla előtt állok, melyen egy vésésekkel teli aranygyűrű van. Kétoldalt a tenger az ég felé áramlik, vízfal vesz körül, de én a száraz tengerfenéken állok. El akarom pusztítani a követ. De a fiú az utamat állja. Mond valamit, de már nem emlékszem a szavaira. A virág. Valami miatt a fiút és az apró kis virágot egyformának érzem. Mit jelenthet mindez? Miért látom ezeket, mikor semmi jelentősége nincs rám nézve? És egyáltalán ezek az emlékszerűségek valódiak, vagy csak kezdek becsavarodni, mint Mysterymon, mikor világít a szeme és halandzsázik a régi legendákból?
- Blacky! Blacky, minden rendben? – az aggódó hang és az idétlen becenév visszarántja a valóságba. Peti zavart arccal bámulta a megát, aki a fejét fogta és kissé meggörnyedt, mintha valamije fájna.
- Igen. Semmi bajom, csak egy kicsit elkalandoztam. – felelte tettetett nyugodtsággal BlackWarGreymon. A fiú kétkedő arckifejezése alapján azonban nem volt valami meggyőző.
- Szóval, indulunk? – ejtette végül a témát Peti.
- Nincs ínyemre, de úgy tűnik, esélytelen, hogy visszaküldjelek. Akkor viszont kell egy üzenetet hagynunk Babamonéknak, hogy tudják, hova tűntünk, és hogy be kell zárniuk az átjárót. – Ezzel a mega a jókora karmait meglepő ügyességgel használva elkezdte a fába vésni a rövid üzenetet. Utána mentünk. Zárjátok be a kaput!
- Szerintem ezzel semmit sem mondunk nekik. – jegyezte meg Peti, miután elolvasta a kész üzenetet.
- Lehet, hogy öreg, de Babamon nagyon okos. Érteni fogja a dolgot ennyiből is.
Peti egy pillanatig merengve nézte az üzenetet, majd a fához szaladt és a rönk tetejére felültette Feketét. A fekete digimon kérdő pillantására csak megrándította a vállát.
- Így tudni fogják, hogy én is veled vagyok és vigyázok rád. Remélem azért, hogy Roli nem fog haragudni, amiért magammal viszem a Digivicet. Ó jut is eszembe, ezt elfelejtettem.

BlackWarGreymon
Szint: Mega
Tulajdonság: Vírus
Típus: Sárkányember digimon
Támadások: Terra Destroyer, Dramon Killer, Black Tornado
A Fekete Lovagként is szokták emlegetni. Bár a természete és a gondolkodás módja a szöges ellentéte WarGreymonénak, ez a digimon sajátos igazságérzettel rendelkezik. Gyűlöli a gyávaságot és az aljasságot. Elég távolság tartó, általában még a többi vírus digimonnal is kissé nehezen jön ki.

- Te meg mit babrálsz Mysterymon szerkentyűjével? És egyébként is, hogy került hozzád? – fordult kíváncsian a gyerekhez a mega, mikor felismerte a kis gépet, amit néha Mysterymon is használt.
- Hm? Ja, ez egy Digivice! Mysterymon kisasszony adta Rolinak és nekem. A bátyámnak is van egy, csak az piros. Gerzson azt mondta, hogy a Digivice a kapcsolat….vagy kötelék….vagy pecsét…nem, nem pecsét….mindegy! Szóval a Digivice mutatja, ha egy ember és egy digimon partnerek. Szóval, mivel azt akarom, hogy a társam legyél, ezért elviszem magammal.
BlackWarGreymon sóhajtott egyet, majd a gyerek felé nyújtotta a kezét.
- Kapaszkodj belém. Átmegyünk. Nem tudom, hogy pontosan mi vár ránk, szóval maradj a közelemben.
- Rendben!

Peti érkezett át először. Egy hasonló erdő fogadta a túloldalon, mint ahonnan jött. Egy csomó furcsa növény tenyészett mindenfelé, melyek olyan élénk zöld színben játszottak, mint amilyeneket még sosem látott. Mikor átlépett erősen markolta BlackWarGreymon egyik karmának a tövét, ahol még nem volt éles. De most hirtelen sokkal kisebbnek érezte az ujjat a markában. Hátrafordult. Maga mögött azonban nem a fölé tornyosuló páncélos megát találta. Egy vele egy magasságú digimon karomban végződő ujját szorongatta. A digimon hüllőszerű volt, a bőre fekete, a szemei pedig ugyanolyan zöldek, mint Impmoné. A fiúcska azt sem tudta, hova legyen örömében, mikor felismerte, pontosan mire is hasonlít az összement BlackWarGreymon.
- Agumon! – ugrott örömében visítva BlackAgumon nyakába. A fekete újonc megtántorodott a váratlanul ránehezedő súlytól, végül elesett, Petit is magával rántva a földre.
- Beléd meg mégis mi ütött? – kérdezte bosszankodva BlackAgumon, miközben az ember ránehezedő plusz súlyával együtt próbált talpra kecmeregni.
- Balcky! Te egy Agumon vagy! Miért nem mondtad? Igaz, kisebb vagy, mint Gerzson társa, de te akkor is Agumon vagy! – csacsogta vidáman a kölyök, a legkevésbé sem törődve azzal, hogy az izgatott ugrándozásával folyamatosan fellöki a felállni próbáló digimont.
- Igen, BlackAgumon vagyok, de mi olyan nagy dolog ebben? És egyébként is, szállj már le rólam, kérlek!
- De hogy-hogy így össze mentél?
- Megaként nem fértem át a kapun. Ezért kellett vissza digiváltoznom.

BlackAgumon
Szint: Újonc
Tulajdonság: Vírus
Típus: Hüllő digimon
Támadások: Baby Flame, Spitfire
A többi Agumon-féléhez képest a szeméylisége vad és ijesztő. A kezein lévő éles karmokkal hatékony közelharcban is, és hegyes kis fogait se rest bevetni, ha szorul a hurok. Bár ezen a szinten valamivel gyengébb a többi Agumonnál, de a fejlődése során nagy hatalomra tesz majd szert. 

Végre sikerült annyira lecsillapítani a kisiskolás srácot, hogy összeszedjék magukat és mindketten megálljanak a lábukon. BlackAgumon felmérte a környezetüket. A tekintetével végig pásztázta a környező erdőt, az orrán keresztül mélyen beszívta a levegőt, a füleivel pedig igyekezett minden apró zajt befogadni. A közvetlen környezetük egy félig lombhullató, félig jungel növényekből álló erdő volt. A levegőben érezte a sós tengeri szellőt, amely még nyíló virágok illatát, és friss hó jellegzetes szagát sodorta magával. A távolból lehullott falevelek zörgését sodorta a szél, amely egybe vegyült a zöldellő lombok susogásával.
- Utálom, mikor igazam van. Hogy pont ide kellett keverednünk. És hogy pont ők férkőztek az Árvaház közelébe… Ebbe már megint alaposan beletrafáltam. Miért hittem, hogy otthon lesz pár nyugodt napom? Ez valahogy sosem akar összejönni. – sóhajtotta lemondóan az újonc.
- Miért? Hol vagyunk?
- Sohaországban.
- Sohaországban? De hát az csak egy mesében van!
- Oda át a ti világotokban talán igen, de itt, a Digivilágban ez egy létező hely. Hogy pontosabb legyek, a Sziget szint egyik kisebb szigetét hívják Sohaországnak.
- Itt is egyszerre négy évszak van a sziget különböző pontjain? Meg vannak sellők, indiánok, tündérek és eltűnt fiúk? – kérdezte kíváncsian a fiú, majd hírtelen elsápadt. – Ugye..ugye itt nincs Pán Péter?
- Az elsőre: igen, a másodikat passzolom, a harmadik meg: miért?
- Utálom azt a mesét, mert a főszereplőjét is Petinek hívják, ahogy engem. Régen mindig azzal csúfoltak, hogy: kukorékolj Pán Péter! És közben úgy szaladgáltak körülöttem, mintha repülnének.
- Pán Péterről még nem hallottam, de a pletykák szerint Petermon itt él és létre akar hozni egy országot a gyerekeknek. Milyen képtelen ötlet.
- Nem hangzik rosszul.
- A gond csak az, hogy az alvó gyerekeket hozza ide, akik miután felébrednek, nem tudnak haza menni. És egyébként is, Petermon hírhedten szeszélyes, felelőtlen és gyerekes. Még magára se tudna vigyázni egy másik szinten. A gyerekeknek a közelébe se szabadna engedni. Minden esetre, mondom a szabályokat: Maradj mindig a közelembe, és ha harcra kerül a sor, búj el és ne légy láb alatt.
- Igen is, Blacky kapitány! – szalutált komoly arccal a gyerek. BlackAgumon csak a szemeit forgatta, majd kézen ragadta Petit – biztos, ami biztos alapon – és neki kezdtek az ismeretlen terep átkutatását, hogy megtalálják az elrabolt Motimont.

A kis ruganyos testű kezdő riadtan nézett körül. Fogalma sem volt, hogy hol van. Ebéd után félrevonult és az egyik gyümölcsfa alatt elnyomta az álom. De mikor felébredt egy idegen helyen találta magát. Egy öreg, göcsörtös, odvas és kiszáradt fa tövében feküdt. Körülötte fák voltak, de elég furcsák. Az északra lévő fák ágait puha hótakaró borította. A keletieken frissen fakadt rügyek és színes virágok sokasága látszott. Délre mindent sűrű, haragoszöld növénytakaró borított, nyugat felé pedig a táj őszi színes ruháját viselte.
- Felébredtél, új gyerek? – kérdezte kíváncsian valaki. Motimon rémülten ugrott el a fa közeléből. A kiszáradt fa egyik rücskös odvából egy fej bukkant fel. A digimon széles karimájú zöld kalapot viselt, benne egy hosszú, vörös tollal. Szőkés haja eltakarta az egyik szemét, és az arcán lévő kendő miatt nem sok látszott belőle. Piros szeme kíváncsian vizslatta a kezdőt. Motimon megszeppenve pislogott és nem szólt semmit.
- Üdvözöllek Sohaországban! Hála nekem, most már te is itt élhetsz, az országban, ahol a gyerekeknek sohasem kell felnőnie! Eltűnt Digimonok! Gyertek elő, itt az új bajtársunk! – ekkor a vén fa szinte megborzongott, minden odvából, a gyökerei alatt rejtőző csapóajtókból több tucatnyi digimon bújt elő, vidáman nevetve és kiabálva. A legtöbben mind kezdő szinten voltak, de akadt néhány baby is közöttük.
- Bemutatom neked az Eltűnt Digimonokat. Ők mind itt élnek Sohaországban, hogy sose kelljen felnőniük. Üdv közöttünk! – a kalapos digimon kirepült a fából és szárnyak, vagy bármi nélkül lebegett a levegőben. A válla mellett megjelent egy kis fénylő pont. Halk csilingelés ütötte meg Motimon fülét. A kis fénypont odarepült hozzá. Közelebbről látta, hogy egy, még nála is kisebb digimon áll előtte. Bárcsak én is tudnék repülni! – futott át vágyakozva a gondolat Motimon fejében.
- A füleden ülsz? Nem hallottad, hogy Petermon üdvözöl a bandában? Örüljé’ má’! – zümmögte vékony hangján bosszúsan Tinkermon. Az apró kis újonc hosszú szőke haja egy nagy zöld masnival volt összekötve. Kék szemeiben magabiztosság és huncutság csillogott, némi gőggel keveredve. Az orrán és az orcáin egy-egy piros kis csík húzódott. Türkiz színű kis topja a nyakára simult, de szabadon hagyta a vállait és a lapockáit. A hasa nagy része szabadon volt, a ruhadarab csak a fontosabb helyeket fedte le (ezzel próbálva elérni azt az illúziót, hogy a kis tündérnek vannak keblei – őszintén megmondva kevés sikerrel, mert Tinkermon egy tökéletesen gyalult deszka domborulataival rendelkezett). A csípőjén egy koptatott, zöld farmernadrág foglalt helyet, amelyen egy helyes kis rózsaszín hózentróger lógott kétoldalt. A kis tündér jobb combján egy nyíllal átlőtt szív formájú tetoválás ékeskedett, az apró lábakon pedig könnyű bőrbakancsok feszítettek, amelyekből egy-egy piros kis fullánk állt ki. A digimon a kezein könyékig érő kesztyűket viselt, melyek a fullánkokhoz hasonló piros körmökben végződtek. Tinkermon hátán két pár, a szitakötőkére emlékeztető aranysárga szárny fénylett. A csilingelés, amit Motimon hallott az az újonc nyakában lógó csengettyűtől származott.
Motimon azonban csak zavarodottan pislogott a dühös kis tündérrel, miután az ráförmedt. Az Eltűnt Digimonok tanácstalanul álltak a néma digimon előtt, mígnem Petermon megunta a várakozást.
- Gyerekek játszunk! – röppent a levegőbe a bajnok. Zöld ruhája csak úgy csapkodott, miközben bukfencet vetett az égen.
- Jóóóó! – kiáltotta lelkesen a banda. Néhányan már el is szaladtak a játékokért. Egy DemiVeemon megragadta Motimon kezét és magukkal rángatta. A társaság a nyári erdőbe ment, ahol egy facsoporton hidak, csúszdák, indák és faházak erődrendszere volt kiépítve. Petermon megragadta az egyik előhozott labdát és dekázni kezdett vele, majd egy rúgással a kapuba rúgta.
- Remek vagy Petermon! – biztatta csilingelő hangján Tinkermon, majd a többiekhez fordulva hozzá tette: - Hát nem Petermon a legjobb minden játékban? - A lelkes bólogatás láthatóan elégedettséggel töltötte el a kis tündért. A többi gyerek felállt a pályán és kezdetét vette a labdajáték. A bajnok digimon persze messze ügyesebb volt a többieknél (ezt mondjuk rendes végtagokkal nem nehéz megtenni), és csúfondárosan kukorékolt minden berúgott gólja után.
Motimon a pálya szélére húzódva álldogált. Nem értette, hogy hol van, és hogy miért van ott. Csak annyit akart, hogy újra az Árvaházban lehessen Kapurimonnal, DemiMeramonnal, Viximonnal, Rolival és Petivel. Csendesen eleredtek a könnyei, miközben a többiek nevetve játszottak és jól érezték magukat.
- Hagyd abba! – förmedt rá dühösen Petermon, mikor észrevette, hogy sír. – Ez a gyerekek országa, itt tilos sírni! Csak nevetni, játszani és boldognak lenni szabad! Szóval hagyd abba!
A fenyegető hang azonban csak még inkább eltörte a mécsest a ruganyos testű kezdőnél.
- Fejezd be! Utoljára figyelmeztetlek! – mivel ez a felszólítás sem járt sikerrel, Petermon igazán dühös lett. – Elég! Büntetést érdemelsz, amiért elrontottad mindenki játékát! Snipe Sting! – A bajnok vészjóslóan elvigyorodott a maszkja alatt és előhúzta a csípőjén lengő két éles tőrét.
- Adj neki Petermon! – biztatta az egyik vékony faágon ülve Tinkermon, amit a kicsik lelkes kiáltása nyomatékosított. Petermon nekilendült. A tőröket a lapjukkal Motimon felé tartotta, hiszen nem megölni, hanem megbüntetni akarta. A kezdő behunyta a szemeit és megadóan várta a fájdalmat.
- Baby Flame! – a lánggolyó egyenesen Petermon arcában robbant, majd egy sötét árny rántotta a földre a zöldruhás bajnokot. A két test dulakodott egymással, majd szétváltak. Petermon a bandája előtt állt, BlackAgumon pedig Motimont védte a testével. A harcoló felek morogva néztek farkasszemet.
- Motimon! – szólt egy ismerős hang. A rózsaszín kezdő kinyitotta a szemét és meglátta a futva közeledő Petit.
- Peti…! – nyögte ki megkönnyebbülten. A szemeiből újult erővel törtek fel a könnyek, de ezek már nem a bánat és a szorongás sós cseppjei voltak, hanem az örömé. A szőke legényke letérdelt a digimon mellé és a karjaiba vette. Motimon a fiú pólójába temette a könnyes arcát, miközben a fiú nyugtatóan simogatta a hátát.
- Jól van, jól van, minden rendben. Megtaláltunk és visszamegyünk a többiekhez, rendben? – a fiú igyekezett olyan hangsúllyal beszélni, ahogyan azt Mysterymontól látta, mikor megnyugtatta Rolit a famászós kaland után.
- Igen, mennyünk innen minél előbb. – motyogta hüppögve a kezdő, aki fokozatosan kezdett megnyugodni.
- Értem már. Milyen alávaló trükk. – jegyezte meg megvetően BlackAgumon. – Még hogy egy hely, ahol sosem kell felnőni. Egyszerűen csak felhúztál a sziget köré egy mezőt, amely megakadályozza, hogy a digimonok az újonc szintjüknél tovább fejlődjenek. Így biztosra veheted, hogy sohasem lesz senkinek sem elég ereje, hogy elvegye tőled az irányítást.
Petermon szótlanul hallgatta a vádat. A vörös szemében felizzó gyűlölet alapján a fekete digimon fején találta a szöget.
- Hazug! Petermon sohasem tenne ilyet! – kiáltotta méltatlankodva az egyik csemete.
- Úgy van! Ő a legvagányabb és a legerősebb digimon az egész szigeten! Még azzal az aljas CaptainHookmonnal is simán elbánik, ha akar! – BlackAgumon nem törődött a fiatalok zúgolódásával. Minden idegszálával az ellenségére koncentrált.
- Peti! Fogd Motimon és mennyetek vissza! Addig én lefoglalom ezt a pojácát. – adta ki ellenkezést nem tűrő hangon a parancsot a fekete újonc. Peti nem akart elmenni, de tudta, hogy muszáj.
- Blacky! Siess utánunk! – kiáltotta a digimonnak búcsúzóul, majd Motimonnal a kezében sarkon fordult és futni kezdett arra, amerről jöttek.
- Twinkle Shoot! – hajította az egyik tőrét a menekülők után Petermon. Kevés idő volt. A bajnoknak ez a különleges támadása addig követi a célpontot, amíg el nem találja. BlackAgumon a kés útjába ugrott. Az éles tőr átdöfte az útjába kerülő kezet, de a keresztvas megakadt és a fegyver megállt az újonc karjában. Miközben hárította a Petiék felé intézett támadást, BlackAgumon rögtön ellentámadással felelt.
- Spitfire! – ez a támadás gyakorlatilag egy csomó Baby Flame erejét sűríti össze, majd egyszerre kiengedve sokkal nagyobb pusztítást végez. Petermon észrevette a veszélyt és az ég felé menekült. A robbanás még így is csúnyán elkapta. A fehér inge szinte teljesen elégett, a zöld kabátja pedig több helyen megperzselődött. Még a kalapjába tűzött piros toll is elégett. Petermon magasabbra repült, hogy kikerüljön a robbanás okozta füstfelhőből. De valami nem volt rendben. A repülés most nehezebb volt, mintha….mintha valami nehéz lefelé húzná. Lepillantott és a gyűlölet újult erővel izzott fel a szemében. BlackAgumon jókora állkapcsa satuként szorult össze Petermon egyik barna bakancsán. Az újonc és csúnyán megsérült a saját támadásától, de nem úgy tűnt, hogy magától elengedi azt, amire egyszer ráharapott. A bajnok próbálta lerúgni a lábáról a cipőt, hogy így megszabadulhasson a potyautasától, de az éles kis fogak áthatoltak a puha bőrön és belemélyedtek a tündér digimon lábába. Petermon a rajta csüngő ellenfelével együtt a magasba emelkedett. A repülő bajnok elhatározta, hogy a legnyaktörőbb mutatványaival fog megszabadulni az idegesítő újonctól.
Tinkermon csak nézte, ahogy Petermon és a lábára akaszkodott behatoló eltűnik egy jókora felhőben.
- Mit csináljunk, Tinkermon? – kérdezte bizonytalanul az egyik Koromon. A kis tündér egy pillanatig hallgatott, majd a haragtól elvörösödött arccal felkiáltott.
- Hát nem egyértelmű!? Az a behatoló, aki elrabolta az új társunkat Petermonnak meri nevezni magát! Hallottátok ti is, hogy szólította BlackAgumon! Az az imposztor bemocskolja a mi csodálatos Petermonunk nevét! Ezért lakolnia kell! Mindenki, csatára készülj! Nem hagyjuk, hogy ezt megússzák! – harsogta Tinkermon, bár ez a hangerő nagyjából csak egy rekedt rigó által csapott zajnak felelt meg.
- Igen!
- Harcolunk!
- Mutassuk meg azoknak a semmire kellőknek!
- Harci festékeket elő venni!
- Készüljünk a hajtóvadászatra!
Kiáltotta a sok-sok gyerek hang, miközben mindenki rohant a „fegyvereiért”. Egy csapat Puroromon szaladt és kókuszdióhéjából készült sisakokat vett fel és színes csíkokat fejtettek egymás sárga testére. A Dorimonok meghemperegtek egy saras pocsolyában, majd leveleket és gallyakat tapasztottak a ragaccsal beborított testükre. A Wanyamonok és Nyaromonok sisakot vettek fel és apró kövekből buzogányt kreáltak a csíkos farkukra. A Kyokyomonok megragadtak egy-egy Y elágazású botot, hogy ruganyos testükkel együtt elő csúzlikat hozzanak létre. A DemiVeemonok megragadták ezeket a csúzlikat. A kis kék digimonok fején sisak lötyögött, mellkasukon pedig fakéregből készült páncélt viseltek. A Missimonok a festékes lufikkal és rohadt bogyókkal megtömött hálókkal felszállásra készen várakoztak.
- Felderítő csapatok előre! A többiek utánam! Levadásszuk őket! – vezényelt Tinkermon, hegyes tüskelándzsájával ide-oda hadonászva.
A Puroromonok és a Missmonok elrepültek a fák felett, hogy megtalálják a szökevényeket, a Dorimonok pedig vadászkutyák módjára vetették magukat az aljnövényzet sűrűjébe.

Gyerünk! Gyerünk! Mindjárt ott vagyunk! – Zakatolt Peti fejében, ahogy minden erejével futott az átjáró felé. A fák között egy tiszta fénysugár tört át, és ők egyre jobban közeledtek felé. Végül a növényzet mögöttük maradt és Peti kiért a tisztásra, ahol a sziklatömbnek álcázott térölelő kapu volt. Sebességén mit sem lassítva nekiszaladt a sziklának, felkészülve, hogy a túloldalon kilépjen a fatörzsből. De valami nem stimmelt, mert egy erőteljes puffanás után lepattant a kőről és hanyatt esve elterült a fűben.
- Aucs! – dörzsölte fájó homlokát a fiú, miután felkönyökölt. – Miért nem működött? Pedig biztos, hogy ez az a tisztás.
Hangos nevetést hallott egy közeli fáról. A hang irányába pillantott. A fán két hasonló külsejű digimon állt. Hosszú füleik Petit a nyuszikra emlékeztette. A nevető teste krémszínű volt, zöld jegyekkel, a homlokából pedig egy kis szarv állt ki. A csendesebb pedig barna alapon rózsaszínű volt, a fején három szarvacskával.
- Ne nevess! – kiáltotta a szégyentől elvörösödött képpel a fiú. – Egyébként is, ezek meg miféle digimonok? – tette hozzá halkan.
- Egy Terriermon és egy Lopmon. Ha ketten vannak, az általában azért van, mert ikrek. Legalábbis ezt hallottam. Élőben még sosem láttam egyet sem. – felelte Motimon.
- Momentai! Sohaországból nem lehet kijutni. Petermon úgy tervezte a kapukat, hogy csak kívülről lehessen bejönni. – világosította fel őket kuncogva Terriermon, miközben az egyik fülével egy ágba csimpaszkodva lógott a fán.
- Akkor mégis, hogy jussunk haza?!
- Csak két módon. Vagy elrepülsz, vagy elúszol. Ha egyikre sem vagy képes, akkor itt ragadsz. Ahogyan mi is. – válaszolta szomorkás hangon Lopmon.
- Ááá! Jönnek már! – jegyezte meg vidáman Terriermon.
- Kik jönnek? – nyögte Motimon.
- Hát az Eltűnt Digimonok! Úgy látom rátok vadásznak! Végre történik valami izgalmas! Ja, egyébként a ti helyetekben felhúznám a nyúlcipőt. – incselkedett a zöld digimon, miközben öccsével együtt magasabbra mászott, nehogy ők is az üldözők elé kerüljenek. Peti és Motimon összenéztek, majd némán megegyeztek, hogy jobban járnak, ha hallgatnak a nyúlra. Céltalanul futásnak eredtek. A fiút meglepte, hogy noha lábai sincsenek, de Motimon gyorsabban pattog, mint ahogyan ő fut. Letértek az ösvényről, hogy ne tudják olyan könnyen követni őket. De az egyenetlen talajon, a gyökerek és inkák kusza szövevénye között csak bukdácsolva tudtak haladni. Valami ismeretlen zaj ütötte meg Peti fülét. Felézett és megpillantott egy rajnyi Missimon. A hegyes fejű gép digimonok gyorsan közeledtek a rakétaszerű hajtóművükkel. Hamar föléjük értek és kiengedték a hálóban hozott bombáikat. Petit és Motimont beborították a különböző színű festékek, a rohadt bogyókon pedig megcsúsztak. A Missimonok elhúztak fölöttük, majd egy hátra szaltóval ismét mögéjük kerültek és felkészültek a második hullámba.
- Missile Crash! – az égből szörnyű robajjal csapódtak le a hanglövedékek. A becsapódások sorozata felhasította a talpuk alatt a talajt. Peti elesett. A lábai, a háta és a bal válla borzalmasan fájt, mert ezeken a helyeken eltalálta a digimonok támadása.
- Elastic Bubbles! – Motimon szájából rózsaszín buborékok törtek elő, melyek miután szétpukkantak ragacsos masszaként tapadt a Missmonokra,. – Peti! Erre!
A fiú kúszva mászott a rózsaszín (bár a festék miatt most inkább zöld-kék-lila pacás) kezdő mellé. Motimon egy nagy, kiálló gyökér alatt átbújva eltűnt a gyerek szeme elől. Mikor Peti oda ért, ahol a digimon eltűnt, érezte, hogy a talaj hírtelen meredeken lejteni kezd.
- Siess! – sürgette a lányka, miközben egy szánkó méretű levelet húzott maga után. Peti felszállt a virtuális szörny mellé a levélre. A többit a lejtő megtette helyettük. Eszeveszett tempóban szánkáztak lefelé, bokrok alatt, fák gyökerei között húztak el. Még egy fán tátongó mesterséges lyukon is tovaszáguldottak, de csak a szerencsének köszönhették, hogy nem csapódtak egyetlen fatörzsnek sem, hiszen a levélszánkót lehetetlenség volt irányítani. A két utas nem tehetett mást, minthogy minden erejükkel kapaszkodnak egymásba és a levélnyélbe. A levél végül elszakadt, őket pedig a lendület tovább vitte, így hason csúszva, majd gurulva érkeztek meg a dombok között megbújó teknőbe.
Peti mozdulatlanul feküdt a földön, a szemeit szorosan összecsukta, nehogy elszabaduljon egy fájdalom generálta könnycsepp. A törékeny emberi testet horzsolások, zúzódások, vérző sebek, kék és zöld foltok borították.
- Peti? – kérdezte aggódva Motimon a szivárvány minden színében játszó hajú és ruhájú embert.
- Hát ez valami eszmélet menekülés volt! – harsogta egy ismerős hang, tompa taps kíséretében. Terriermon és Lopmon az egyik faágon ácsorogtak.
- Nagyon megsérültetek? – csúszott le a törzsön Lopmon. Óvatos léptekkel közeledett a menekülőkhöz.
- Én nem annyira, Peti viszont elég csúnyán fest. – Motimon aggódva fogta meg a gyerek kezét. Nem tudod segíteni neki, csak az együttérzését tudta kifejezni ezzel az egyszerű gesztussal.
- Ne…ne becsüljetek le, csak….csak azért…mert ember…vagyok. – szűrte az összeszorított fogai közül a fiú, miközben küszködve ülőhelyzetbe kényszerítette a testét. A térdeiről teljesen lehorzsolódott a bőr, ahogy a könyökéről és a bal orcájáról is. A sebekből kisebb- nagyobb mennyiségben folyt a vér. A mellkasán és a combján égett a bőre, mert a csúszás okozta súrlódáskor a ruha kidörzsölte. A homlokán egy jókora dudor kezdett kialakulni, ami miatt egy gyatra Terriermon utánzatnak tűnt.
Fák recsegése és ropogása ütötte meg a fülüket. Mintha egy nehéz test gurulna lefelé a dombon, útközben kidöntve az elé kerülő akadályokat.
- Lopmon! Tűnj onnan! – kiáltott le a fáról rémülten Terriermon az ikertestvérének. A nyúl testvérek hatalmas füleikkel csapkodni kezdtek és a levegőbe emelkedtek. Időközben feltűnt a közeledő pusztítás oka is. Egy hatalmas, gömbölyűre csiszolt szikla gurult feléjük, mintha csak egy Indi-filmből szabadult volna. Peti érezte, hogy nem tud elmenekülni. Már a gondolat, hogy talpra álljon, valósággal lehetetlennek tűnt.
- Ne add fel már is! – ragadta meg a kezét Motimon és elkezdte a domb felé ráncigálni, el a szikla útjából. A fiú azonban túl nehéz volt a kis digimonnak. Valahogy meg kell állítania a sziklát! Muszáj, különben Peti meghal! Meghal, ahogy mindenki a falujában rajta, Kapurimonon és DemiMeramonon kívül! Nem bírna elviselni még egy veszteséget. Főleg nem azét, aki egyedüliként reményt adott neki a tragédia óta. Nem veszítheti el az egyetlen személyt, akinek a közelébe kevésbé fáj a gyász, aki a kedvességével és figyelmességével még ide, a veszélyek közé is önzetlenül utána jött. Az egyetlent, aki képes betölteni a szívében tátongó lyukat.
- Elastic Bubbles! – Motimon a ragacsos buborékaival teleszórta a teknőt Peti és a gyorsan közeledő kő között. Védelmezően a fiú elé állt, azzal a kétségbeesés szülte képtelen gondolattal, hogy ha minden kötél szakad, a saját testével állítja meg a közeledő halált. A kezdő digimon ragacsa ugyan lassította a sziklát, de nem állította meg teljesen.
- Elastic Bubbles! – támadta tovább a szürke tömeget Motimon. A kő egyre lassult és lassult. A gyilkos szikla már csak méterekre magasodott a kis digimon előtt, de az még mindig kitartóan köpködte a buborékjait.
- MOTIMON! NEEEE!!!!! – üvöltötte Peti, mikor a gördülő szikla nekiütközött Motimonnak. A következő pillanatban egy vakító fénysugár jelent meg, majd a barátja eltűnt. A rózsaszín ragacs megtette a dolgát. A szikla megállt.
Az adrenalin teljesen elöntötte a fiú testét, a sérüléseit és a fájdalmát figyelmen kívül hagyva Peti talpra kecmergett és a szürke (most már inkább rózsaszín, növénydarabokkal díszített) tömbhöz botladozott.
- Motimon! Motimon! Add vissza! Add vissza nekem Motimon! – ütötte az ökleivel magán kívül őrjöngve a sziklát.
- Peti..? – szólt egy egércincogásnyi hangocska.
- Motimon! Hol vagy?!
- Itt. Idelent. Beszorultam egy gyökér és a kő közé. – cincogta a vékony hang. Peti elkezdte kirángatni a földből a vastag gyökereket a ragacsos tömb körül. A körmei megteltek földdel és fölhasadtak a hegyes kavicsdarabok és tüskék miatt. Végül az egyik gyökér kirángatása után zürmögve röppent egy fénypont a levegőbe.
- Moti..mon? – billentette oldalra a fejét bizonytalankodva Peti.
- Én vagyok az! Vagyis, nem egészen. Úgy tűnik, az utolsó pillanatban sikerült átdigiváltoznom. – fecsegte a levegőben vidáman bukfencet vetve a kis fénypont. Mozgás közben egy csengő csilingelését hallatta.
- Akkor miért lettél kisebb? Ha digiváltozol, akkor nagyobbnak kellene lenned, nem? – pislogott még mindig gyanakodva a tündérféleségre Peti.
- Hékás! Csak azért, mert kicsi vagyok, ne becsülj le! Nem a méret a lények, vili? – csilingelte a fénypont, majd leszállt Peti kinyújtott tenyerére. A fiúcska alaposabban megnézte a kezén ücsörgő digimont.
- Hű! Motimon…te…te valami tündérféleség lettél! – hüledezett az embergyerek, miközben a parányi digimont nézegette, amely nem volt nagyobb egy felnőtt ember hüvelykujjánál.
- Szólíts Tinkermonnak.

Tinkermon
Szint: Újonc
Tulajdonság: Vírus
Típus: Tündér digimon
Támadások: Speed Nightmare, Nightmare Pandemic, Fairy Powder
Tinkermon képes szabályozni a szárnyainak a fényerejét, de ha feszült mindig erősebb fénnyel világítanak. Ha valaki piszkálja az apró termete miatt, azon hegyes, mérgezett lándzsájával bosszút áll.

- Figyelem, áruló és Petermon utánzat! – harsogta (már ha használhatjuk ezt a kifejezést a madárcsicsergés által keltett zaj erejére) egy zümmögő hang. – Körülvettük a teknőt és ha nem adjátok meg magatokat, akkor minden erőnkkel megrohamozzuk!
A másik Tinkermon egy levélből készült tölcsért használt, hogy felerősítse vékonyka hangját.
- Gyere csak, te potrohos, ráncos lódarázs! A gyerekek mögé bújva nagyon bátor vagy, de csak a szád jár, te hervadt szárnyú makkalütött! – vágott vissza az indulattól egészen erős fénnyel ragyogó szárnyú, frissen digiváltozott Tinkermon. A fiatal tündér valószínűleg valami komoly sértést mondhatott, mert az öregebb a csapatainak „maradj” parancsot adva leröppent a teknőbe. Mikor meglátta az ellenfelét a harag annyira elöntötte, hogy még a szárnyai is vöröses fénnyel kezdtek el izzani.
- Te repedt szárnyú digigalambganéj! Hogy merészelsz megszégyeníteni?! Sohaországban csak egy Petermon van, és ő az enyém! Csak is az enyém! Nem fogok osztozni rajta egy hozzád hasonló kerge hártyásszárnyúval! – dühöngött Tinkermon, miközben tövises lándzsájával hadonászott.
- Nekem aztán nem kell az a szadista hajlamú bájgúnár! Peti sokkal, de sokkal nagyszerűbb, mint amilyen a te Petermonod lehet! – vágott vissza vigyorogva a másik tündérféle, miközben az ő kezében is megjelent a vörös tövisdárda.
- Speed Nightmare!
- Speed Nightmare!
A levegőben csak két cikázó fénypontot lehetett látni, amelyek hol összeütköztek, hol szétváltak. Csata közben hallatszott a tündérszárnyak zürmögő verdesése, a két csengő tétova csilingelése és a két fegyver halk koppanását. Az egész nem tartott tovább három szemhunyásnyinál. Az egyik Tinkermon egy bokor alatt fénylett, a másik pedig egy göcsörtös fatörzsön talált ülőhelyet, hogy kifújja magát. A törzsön szuszogó tündérféle hamarabb szedte össze magát és csillogó szárnyainak minden erejével Peti felé repült.
- Speed Nightmare! – a tövisdárda szúrása alig volt fájdalmasabb, mint egy darázs csípése. Peti a nyakához kapott és elütötte a kezével az agresszív digimont. Az öregebb Tinkermon a csapás erejétől bucskázott párat a levegőben, majd egy gyönyörű ívvel a csalánosban ért földet. Az egykori Motimon Petihez röppent és aggódva próbálta megnézni az orvtámadás során szerzett sérülést. A fiú kézfeje azonban megakadályozta, hogy a lassan feldagadó csípést megnézhesse.
- Motimon…nem érzem …jól …maga….- a fiú szemei fent akadtak és ájultan nyúlt el a teknő talaján. A szemhéjai idegesen meg-meg rándultak, ahogy a gyorsan ható hallucinogén hatására elkezdték gyötörni a rémálmok. Tinkermon csilingelve repkedett körülötte, nem tudva eldönteni, hogy mit is tegyen. A helyzetet még súlyosabbá tette, hogy látva parancsnokuk csúfos végű röppályáját, az Eltűnt Digimonok kiáltozva rohamra indultak.
Egyedül nem tud ennyi ellenféllel elbánni, hiába van magasabb szinten. A csatája a másik Tinkermonnal egyébként is kivette belőle az ereje nagy részét. Nem maradt más, csak a menekülés. Az apró tündér megragadta Peti festékes kapucniját és minden erejével elkezdte felfelé húzni. Meglepő módon még sikerült is megemelnie az elalélt fiú felsőtestét. De ez nem volt elég. Így nem tud vele elrepülni. Az aljnövényzet susogásából és a már szinte fülsértő erejű csatakiáltások ítélve már csak pillanataik vannak, míg a kezdők hada ideér.
- Double Typhoon!
- Double Typhoon!
Az erőteljes támadás pontosan akkor érkezett, mikor az első támadók kirontva a lágyszárúak takarásából az ember és a tündér felé nyomultak. A zöld és rózsaszín színekben kavargó forgószél felkapta és szétszórta a harci díszben pompázó mini sereget. A váratlanul beállt csendben nehéz puffanások csapták meg Tinkermon fülét. Felpillantott és meglátta az ereszkedő Lopmont és Terriermont. A nyúlikrek megragadták Peti karjait, majd vele együtt a levegőbe emelkedtek. Tinkermon ismét megragadta a fiú kapucniát és segített a cipelésében. Miután sikerült a lombkoronák fölé emelkedniük már könnyebben ment a dolog.
- Hová megyünk? – tudakolta kisvártatva a tündérke a két tapsifülestől. A fákon túl már megpillantotta a messzeségben elterülő sötét kékséget, a tengert. Lassan egy vékony, aranysárga sáv is feltűnt, ebből sejtette Tinkermon, hogy a sziget széle felé tartottak. Ő nem találta túlságosan jó búvóhelynek a partot, ezért remélte, hogy Lopmonéknak van valami konkrét terve.
- A Kapitány hajójára. Az az egyetlen biztonságos hely Sohaországban, ha Petermon és a bandája elől menekül a digimon.

BlackAgumon eltorzult arccal tűrte a fájdalmat, amit a testén lévő sebek és a sós tengervíz találkozása nyomán tőrt rá. Nem is emlékezett rá, mikor volt utoljára ennyire ramaty állapotban. Beelzemon biztos jót nevetne rajta, ha látná és valami csípős megjegyzést tenne, amitől ő is felkacagna, hiszen az elhunyt barátjának igaza lenne. Szánalmas állapotban volt. A bal karját teljesen átszúrták és most egy szabályos lyuk tátong rajta, amelyen át szivárog a testéből az adat. A fején és a felsőtestén égési sebek hólyagosítják fel a bőrét. Mindkét szemén jókora lila monoklit viselt, az orra pedig legalább a kétszeresére dagadt a rengeteg rúgástól, amit Petermontól kapott, miközben az próbált megszabadulni tőle. És akkor még ott van a fejfájás és az émelygés a görcsberándult gyomrában. Miközben Petermon a levegőben a legbonyolultabb manőverekkel igyekezte lerázni, BlackAgumon reggelije háromszor is visszaakart jönni a pokoli hullámvasútnak köszönhetően. Az egyetlen dolog, ami vigasztalta a fekete dinót az az, hogy az ellenfele sem volt jobb állapotban.
Petermon egyik lábán (az, amelyikre nem harapott rá) végig volt karmolva, a csizma és a zöld nadrág cafatokban lógott rajta. Az egyik kabátujjától is megszabadult, a karján pedig három hosszú, és mély karmolás húzódott, melyekből vékony csíkban szivárogtak az adatok. A bajnok mellkasán, amelyen a szénné éget ing cafatjai lógtak, ökölnyi méretű, húsvörös, a széleken megfeketedett égési hólyagok burjánoztak, akár a gombák eső után. A kalapját már régen elvesztette, a szőke haja elszabadulva borult a hátára.
A légi csata elején Petermon igyekezett a felhőkben maradni. Egyrészről, hogy így váratlanul sújthasson le BlackAgumonra, másrészről, mert a hideg, nedves pára a felhők belsejében kellemes borogatásnak bizonyult a szörnyű égési sérülésére. A bonyolult mutatványok azonban nem voltak elegek, hogy lerázza a fekete újoncot, ráadásul ő is kimerült tőlük. Mikor a röpte egyenletessé vált, a dinoszaurusz ellentámadásba lendült. Noha a száját még mindig nem nyithatta ki, (ezzel igazi támadást se tudott indítani) ám Petermon a saját kárán hamar megtanulta, hogy nem szabad lebecsülni BlackAgumon karmait.
A harcoló felek végül egyre alacsonyabb és alacsonyabban voltak, míg végül bele nem zuhantak a homokos tengerpart sekély, kellemesen meleg vizébe. Most itt álltak, zihálva, kimerülten, sebekkel telve egymással szemben, miközben a hullámok a lábukat nyaldosták.
- Na?  …Hahuhahu…. Most mi lesz? Ha..hu…ha… Mindketten feléltük az erőnk nagy részét. Neked már csak egy tőröd maradt, nem tudsz repülni, ráadásul két láb és egy kar mínuszban vagy. – lihegte kimerülten BlackAgumon.
- Cöh! Te se állsz jobban. Alig látsz ki a monoklijaidon, eltörtem azt a rusnya nagy orrod, így csak a szádon tudsz lélegezni. Kíváncsi vagyok, milyen erős lángokat vagy képes létrehozni, ha közben nem tudsz levegőt venni. És te is egy kar mínuszban vagy. Hozzád képest, az egy tőrömmel előnyben vagyok. – vágott vissza gőgösen a bajnok tündér. Feszült csend telepedett a szemben álló felek közé. Mindketten a másikat figyelte, miközben az izmaik rugóként feszültek. Elég egy rezdülés és ismét összecsapnak. Az lesz az utolsó támadás. Ettől a csapástól fog eldőlni, hogy kié a győzelem.
- Twinkle Shoot!
- Baby Flame!
A tőr keresztül hatolt a méreten aluli lánggolyón, amely szétpukkadt és ártalmatlanul kihunyt. BlackAgumon tudta, hogy felesleges kitérnie. Ez a támadás addig nem áll le, míg el nem találja a célpontot. Csak remélhette, hogy a másik karját elég lesz beáldoznia. Az újonc pajzsként elé tartotta az épp karját. Petermon azonban egy utolsó aljas trükkhöz folyamodott. Füttyentet egyet, mire a tőr engedelmesen megváltoztatta az irányát. Megkerülte az újoncot és hátulról száguldott felé. BlackAgumon tudta, hogy nincs ideje megfordulni. A tőr egyenesen keresztül fogja döfni a mellkasát és akkor vége a dalnak. A legidegesítőbb azonban az, hogy semmit sem tehet ellene.
- Rage Giga Anchor! – egy hatalmas horgony csapódott be az újonc háta mögött. A tőr nekirepült a horgony nyelének, majd a fémnek ütköző fém dallamos kongásának kíséretében félrepattant és ártalmatlanul állt bele a nedves homokba. – Takarodj innen Petermon!
A fekete ruhás férfi fémlába nyikorgott, ahogy közeledett. Impozáns, halálfejes kalapját mélyen a szemébe húzta, csak oldalt kandikált ki az emberszerű digimon ezüstszínű haja. A kalóz derekán egy vékony pengéjű, módosított kard lógott.
- Ne mondjam még egyszer, te alávaló gyerekrabló! – harsogta dühösen CaptainHookmon, mire a leamortizált bajnok megfordult és félig önmagát vonszolva, félig a föld felett egy kicsivel repülgetve eloldalgott a sziget belseje felé. Noha a társai előtt hetvenkedett, de a valóságban még a legjobb formájában sem hívná ki a végső szintű kalóz digimont, aki a hajójával Sohaország partjainál cirkált, és ha volt rá lehetősége kimentet egy-egy elrabolt gyereket és hazajuttatta (elég ritkán esett ez meg, mert Petermon féltékenyen őrizte a megszerzett kezdőit és elkerülte velük a tengerpartot).
A Kapitány BlackAgumonhoz sietett és sikerült elkapnia az összecsukló újoncot, mielőtt a vízbe zuhan. A férfi a karjaiba vette a fiatal, csak félig öntudatánál lévő digimont. Felkapta az eldobott szigonyát, majd elindult visszafelé. A hajója a párszáz méternyire lévő sziklás öbölben horgonyzott.