27. fejezet

Árnyas erdő, sötét cella

Digivilág, Erdő szint
Hangos puffanással értek talajt. Az emberekből és digimonokból álló csapat tagjai egymás hegyén-hátán voltak egy nagy, összegabalyodott kupacban.
- Áú! Volt már ennél kellemesebb landolásom is. – nyögte Hawkmon.
- Te csak meg ne merj szólalni ott a rakás tetején! Te puhára estél hozzánk képest! – háborgott Ria, akinek a hangulatán nem javított, hogy Gabumon talpa az arcába, Terra könyöke pedig az oldalába nyomódott.
- Ssszzz….
- Őőő ki eset rá egy kígyóra? – kérdezte Lilly, aki Leormonra és Simire esett.
- Sssssszzzzz…
- Ez nem kígyó. Valami más. Hé, ez kinek a testrésze? – ezzel Simi belecsípet az említett lábba.
- Áú! – jajdult fel Terra a csípésre.
- De komolyan mi ez a sziszegés? – kérdezte Palmon is, ahogy kiszabadult Laura táskája alól.
- Nem tudom. Valaki hozott valami sziszegő dolgot? – vetette fel Laura, ahogy próbált úgy mozdulni, hogy ne lapítsa tovább szegény Palmont.
- Ssssszzzzzz…
- Szerintem ez alulról jön. - Állapította meg Coronamon.
- Sssszzzz…..
-Ssssszzzzááááá…..
- Hékás most két hang sziszeget! – kiáltott fel Leormon.
- Coronamon, Leormon ugye nincsenek kígyó digimonok erre felé? – jött a kupac túloldaláról Gabumon hangja.
- Mit értesz erre felé alatt? – kérdezett vissza Terra, közben óvatosan ficeregve, hogy eltávolítsa a könyökét Ria oldalából.
- Várjatok! Hol van Finbu és Wizardmon? – kotyogott közbe Coronamon.
- Sssszzzzzááááá………
- Ssszzzááááá…..
- Nem tudom. Ti látjátok őket? – forgatta a fejét Lilly.
- Ez nem is sziszegés, inkább olyan, mint mikor valaki kilapul és fuldoklik.
- És te honnan tudod Simi, hogy egy kilapultnak ilyen hangja van? – jegyezte meg Hawkmon, a kupac tetejéről.
- Ha tudnád az öcsémmel mennyi horrorfilmet láttam már. – felelte mosolyogva Simi miközben kiszabadította a karját a testek kusza gabalyodásából.
- SSSZZZÁÁÁLJAATOOK MMÁÁÁÁR LEEE RÓÓÓLLUUUNNK!!! – kiabálták amilyen hangosan csak tudták a rakás aljáról Finbu és Wizardmon. Ők kerültek legalulra a többiek mind rájuk estek és kiszorítottuk belőlük a szuszt. Nagy nehezen Wizardmonnak sikerült megemelni a testét és a rajtuk lévők szétgurultak a füves talajon. A bajnok és srác nagyokat kortyolt az éltető levegőből és teljesen megtöltötték vele a tüdejüket.
- Ha megint Adatfolyamon fogunk utazni szögezzük le, hogy amint megérkezünk, mindenki feláll és nem kezdetek el cseverészni a HÁTUNKON! Majdnem megfojtottatok minket! Javaslom, hogy mindnyájan sürgősen kezdjetek fogyózni, mert az össztömegetek Whamonéval vetekszik! – fakadt ki dühösen Finbu miután sikerült a beszédhez elég oxigént belélegeznie.
- Jaj ne akadj már ki egy kis oxigén hiány miatt. A fejed is nemsokára visszavált lilából normális színűre. – jegyezte meg csípősen és szélesen vigyorogva Leormon.
Terra Wizardmon mellé lépet. Társa fél térden volt és az oldalához szorította a kezét.
- Minden rendben? – kérdezte aggódva partnerét.
- P..persze. Nincs semmi baj csak egy kőre estem, ami szúrta az oldalam, míg rajtunk voltatok. Egy perc és el is fog múlni a sajgás. Ne foglalkozz vele. – mondta és felállt, hogy be is bizonyítsa, nincs komoly baj. Terra kissé bizonytalan volt azzal kapcsolatba, hogy ennyi lenne, de nem firtatta tovább a dolgot.
Wizardmonnak még mindig fájt az oldala. Az Adatfolyam irányítása több erőt emésztett fel, mint képzelte. Körülnézett. Az Erdő szint szélén voltak ezt rögtön megállapította. A fák akkorák, mint az Emberi világban lévők. Az aljnövényzet egészen sűrű, mivel itt sokkal több fény szűrődik át a lombok között, mint a belsőbb területeken. A fű az embereknek a lábszáráig ért, sűrű bokrok burjánoztak minden felé, némelyeken bogyók és virágok látszottak.  A fű között különböző gazok, gyógy-, illetve mérgező növények és virágok voltak.
- Szerintetek merre lehetünk? – kérdezte Finbu.
- Hát ez csak spekuláció, de szerintem egy erdőben. – jegyezte meg éllel a hangjában Simi.
- Komolyan mondom, ha erről nem világosítasz fel, esküszöm, hülyén halok meg! – mordult fel mérgesen a fiú, amiért kifigurázták.
- Örülök, hogy felsötétíthettem elmédet. Isten ments, hogy miattam halj meg hülyén. – válaszolt mézesmázos, kedves hangon Simi, mire a többi lány és az össze digimon elnevette magát.
- Na, elég a komolytalankodásból. Nézzük meg a Digivice térképén. Az, biztosan segít. – mondta Ria, megelőzve, hogy Finbu visszavágjon Siminek. Minden ember elővette az említett eszközt és pár percig bénáztak, hogy rendesen beállítsák a térképet, mire Finbunak sikerült, ezzel kissé kijavítva a csorbát az előbb földbedöngölt büszkeségén.
- Ezek szerint mégis csak szerencsénk volt és eljutottunk az Erdőre. Már csak Gerzsonékat kell megtalálnunk és jók vagyunk.
- Meg vannak! Legalábbis azt hiszem. – kiáltott fel vidáman Lilly.
- Hol? – kérdezte mindenki egyszerre.
- Én nem látom őket. – motyogta kissé kétségbe esve Terra.
- Mozdítsátok el kelet felé a térképet a mellettünk lévő szintre. – adta a segítséget Lilly és már mindenki látta. A Mező közepén ott volt fehér ponttal jelölve Gerzson digivicenak helyzete.
- Király! Akkor irány napkelet! – harsogta Ria és már meg is indult előre.
- Őőő nem akarlak megzavarni Ria, de tudod, egyáltalán merre van kelet? – kérdezte meg Hawkmon, még mielőtt a lány messzire ért volna.
- Hááát……..
- Gondoltam. Finbu, te ugye hoztál iránytűt, igaz? Azzal könnyen meg tudjuk mondani merre, kell mennünk.
- Igen, hozott. Itt is van! – kapta elő a táskából a tájolót Coronamon – Na, szóval… a piros nyíl mutat északnak, a másik délnek, balra nyugszik a nap, akkor kelet arra van! – mutatott a megfelelő irányba a lángdigimon.
A kis csapat gyors léptekkel haladt keletnek. A legtöbb digimon kissé feszéjezve érezte magát, mert az Erdő keleti része a Sötétséghez tartozott, és furcsának találták, hogy a fák itt is ugyanolyanok, mint a Fény részén, nem kiszáradt kísértetfák, ahogy mondják. Leormon, Coronamon, Gabumon és Hawkmon aggódva rezzent össze minden neszre, mindenhol ellenséget sejtettek. Leormon haladt a csoport elején, ő derítette fel a terepet, az emberek haladtak középen, őket Coronamon, Gabumon, Palmon és Hawkmon vette körül, Wizardmon pedig a hátvéd szerepét látta el.
Palmon aggódott és izgatott is volt egyszerre. Izgatott, mert az otthona felé, a Mezőre tartottak és szörnyen aggódott, mert nem tudta mi van a családjával. Összesen 10-en testvérek, ebből vele együtt hárman Palmonok, ketten Aruraumonok és a többiek Tanemonok. Lelkiismeret furdalás gyötörte, amiért nem volt a családjával, mikor kellett. Szívből remélte, hogy akadt valaki, aki segített a szüleinek és a már újoncformára alakult testvéreinek megnyugtatni a kicsiket.
Lilly megérezhette Palmon bizonytalan hangulatát, mert a vállára tette a kezét és biztatón rámosolygott. A növény digimon hálásan mosolygott vissza partnerére.
Senkinek se tűnhetett fel, de Wizardmon is legalább annyira bizonytalan volt az érzéseivel, mint Palmon. Még az ok is azonos volt, bár az ő családjával kissé máshogy voltak a dolgok. Tudta, hogy a Sötétvár az Erdő és a Mező délkeleti találkozásánál fekszik, de nem volt benne biztos, hogy oda akar menni. Egy része mihamarabb találkozni akart testvéreivel, még Mysterymon korholó fejmosó prédikációját is szívesen végighallgatná, csak lássa már őket! A másik része, viszont nem akart a várhoz menni. Fangmon azt mondta most valamennyi Lord ott van, velük pedig egyáltalán nem akart összefutni. Az emberekkel és a szérum digimonokkal amúgy is lehetetlen lenne észrevétlenül bejutni, és egyébként se akarta az orrukra kötni, hogy ő egy Démon Lord. Nem mintha szégyellte volna előlük, erről szó sem volt. De tartott tőle, hogy máshogy viszonyulnának hozzá, amit szeretett volna elkerülni.
A szíve egy másik darabkája nyugat felé húzta, az Erdő közepe felé, ahol az Árvaház volt. A lelkiismerete azt súgta mihamarabb mondja el Youkomonnak mi történt a párjával és vegye védelme alá Viximont. Persze az elméje tudta, Viximon a Digivilág egyik legbiztonságosabb helyén van, de akkor is megígérte, hogy vigyáz rá.

A csapat kitartóan bandukolt keletnek, közben kezdett beesteledni. Már azon tanakodtak hol kellene letáborozniuk, mikor Leormon egy dombocska tetejéről lekiáltott rájuk.
- Gyertek ide skacok! Ezt látnotok kell! Azt hiszem, tudom hol fogunk aludni!
Versenyt futottak a kis emelkedő tetejéig és lenéztek a túloldalt. Valamennyien boldogan felkiáltottak, de Wizardmon szinte sokkolva tántorodott hátra pár lépést.
A domb alján egy kör alakú tisztás látszott. A tisztást már teljesen ellepte a fű, és a gaz, néhol fiatal facsemeték látszottak, de még mindig kivehető volt az egykori település házainak körvonala. Talán 30 épület állt itt egykor, melyeknek romjai kilátszottak a magas fűből. Némely deszka el volt szenesedve, melyből arra következtettek, hogy egy nagy tűz miatt néptelenedett el a falu. Kelet felől még állt a magas élő bokrokból álló sövénykerítés mely – minden bizonnyal védelmi funkcióval- körülvette a helyett, de valószínűleg a tűz a kerítés többi részét elpusztította. Ahol hajdanában utak voltak ott a fű kisebb, így látni lehetett a szekérnyi széles ösvényt, mely egy közeli facsoporthoz vezetett. A fákról megállapították, hogy nem olyanok, mint a többi fa az erdőben. Ezek gyümölcsfák. Látszott rajtuk, hogy már évek óta nem gondozzák őket. Mindegyik túlnőtt, valamilyen betegség támadta meg őket, a gyümölcseik pedig beterítették a földet.
Összességében a hely elég elhagyatottnak és védhetőnek tűnt, hogy itt éjszakázzanak. Mindenki kíváncsian mászkált a romok között, keresték a helyett ahol tűzet, rakhatnak. Végül is a falu egykori főterén ütöttek tábort. Gabumon egy kis lyukat ásott a tűznek és kitépkedte a lyuk környezetéből a füvet és a gazt, nehogy véletlenül meggyulladjanak. Lilly, Terra, Hawkmon és Coronamon a házaknál találtak nagy köveket, melyekkel körülvették a lyukat. Laura, Ria, Leormon és Simi rőzsét gyűjtött, Palmon, Finbu és Wizardmon pedig ellenőrizték a sövény állapotát és megnézték akad-e még ehető gyümölcs a gyümölcsös kertben.
Délután már egész jól belerázódtak a táborozósdiba, így most már gyakorlottabban és gyorsabban végeztek. Így is teljesen besötétedett mire mindent megcsináltak.
A tűz vidáman pattogott, ők körbe ülték és szétosztották egymás között a maradék élelmüket. Egyedül a konzerveket és egy kevés vizet hagytak meg. A Pont-szigetről hozott kókuszdiót és mangót előrelátóan eltették holnapra reggelinek. A fák alatt nem találtak semmit, már minden megrohadt és fokozatosan esett szét adattörmelékké. Miután jól laktak és elővették a hálózsákokat elkezdték megtárgyalni a nap eseményeit. Az emberekre egyaránt nagy hatást gyakorolt a Digivilág és elégedettség öntötte el őket, hogy eddig minden kihívásnak meg tudtak felelni. A digimonok is vidám hangulatban voltak. Nagyon mókásnak találták ember barátaik reakcióit és kérdéseit a világukról.
- Tényleg nincsenek itt csillagok. Olyan furcsa, sötét nélkülük az égbolt. – jegyezte meg Laura, aki már végig dőlt a hálózsákján és az eget bámulta.
- Igen, szerintem is. Bár a két hold igazán klassz. Az adatpamacsok kissé bizarak, de nincs velük bajom. – helyeselt Ria.
- Egyetértek. De kicsit furcsa, hogy még egyetlen digimon se támadt ránk. Edwardék történeteiből arra számítottam, hogy minden percben harcolnunk kell.
- Ugyan már Finbu! Inkább légy hálás, hogy ilyen nyugtunk van. Hát nem sokkal kellemesebb, mintha az életünkért küzdenénk? – cibálta meg vidáman a srác fülét Gabumon.
- Jól van, na. Igazad van. Én se gondoltam komolyan.
- Egyébként, hogy lehet az, hogy Wizardmonon és Coronamonon kívül egyikőtök se tud írni és olvasni? Talán itt nincsenek iskolák? – kérdezte halkan Terra.
- Nincsenek. Igazából nincs is nagyon szükség az írásra és az olvasásra egy átlag digimonnak. – mondta Hawkmon.
- Számolni azért mindenki tud. Az apukám azt mondta mikor elkezdtem tanulni és megkérdeztem miért kell egyáltalán azt mondta ’Tudnod kell, hogy mid van, és hogy mennyit ér, nehogy valami szemét csaló átverjen.’ Számolni vagy a szüleink, vagy az egyik öregebb digimon tanít meg minket. – folytatta Palmon.
- Tévedtek. Az nem igaz, hogy nincs iskola a Digivilágban. Ott van a Mennyei Akadémia. De oda csak olyan szérum digimonokat vesznek fel, akik angyal digimonná fejlődnek, vagy van rajtuk egy szent gyűrű. De annyira drága, hogy ha nem támogat valamelyik a három angyal digimon közül lehetetlen, hogy bent tudj maradni, akármilyen jól tanulsz. – jelentette ki Leormon.
- Mi az a szent gyűrű?
- Ki ez a három angyal digimon?
Az emberek kérdéseire először Gabumon majd Hawkmon válaszolt.
- A szent gyűrű egy arany karika, amikre furcsa jeleket véstek. Például Leormon nyakában is egy ilyen van. Ha így vesszük, ő járhatna ebbe az iskolába.
- A három angyal digimon pedig Seraphimon, - aki a Digivilág jogrendjéért és közrendjéért felelős- Ophanimon, - aki minden digimon életéért és boldogságáért felelős - és Cherubimon aki az előbbi kettőnek segít és tartja fent az egyensúlyt köztük.
- Ó! Akkor ők minden bizonnyal a mi szövetségeseink! Elvégre azért hívtak ide minket, hogy helyre állítsuk az egyensúlyt. És ugyebár tudjuk, hogy a Sötétség lerohanta a Mező és az Erdő zónákat! A küldetésünk tehát az, hogy segítsünk a Fénynek és az angyal digimonoknak győzni! – Ria szónoklata közben már talpra is szökkent és ökölbe szorított kezét az égre emelte miközben beszélt. Leormon és még jó páran apró biccentéssel értettek együtt vele.
Wizardmon nem szólt semmit, bár szívesen ecsetelte volna a dolgot az ő szempontjából. Váratlanul egy csipogó hang hallatszott. Ria megnézte a digivice-át amire egy üzenet jött az ismeretlentől.
Második tanácsom: A közhelyek nem mindig igazak, sőt van, mikor pont az ellenkezője a valóság!
Csak ennyi állt az emailben. Nem igazán értették a szövet jelentését, így tudatuk egy hátsó zugába söpörték és nem foglalkoztak tovább vele.
- Ha csak ez az egy iskola van, az azt jelenti, hogy Wizardmon is ott tanult? Bár ez nem igazán stimmel, amit mondtatok a suliról. – Simi olyan elgondolkozón tette fel a kérdést, mintha nem is várna rá választ.
- Én nem ott tanultam. És tévedtek. Nem a Mennyei Akadémia az egyetlen iskola. A Hasadék területen van Daemon Hadiiskolája. Az teljesen más, mint az Akadémia. Semmi kritérium nincs. Oda járhat vírus, adat, sőt szérum digimon is. Csupán át kell menni a felvételi vizsgán. Ha elég tehetségesnek bizonyulsz, bekerülsz. Bár tény, hogy ezzel együtt jár, hogy Daemon szolgája is leszel. – válaszolt Wizardmon.
- Hadiiskola? Ott tanultál meg olvasni és írni? Pedig azt gondolná az ember, hogy ott harcolni tanítanak. – Lilly értetlenül pislogott.
- Azt a kettőt már előtte is tudtam, de tény, hogy jártam abba az iskolába. Későre jár. Ideje pihenni. Én kezdem az őrködést. – ezzel Wizardmon felkelt és elvonult a sövényhez.
- Te hol tanultál Coronamon? – vetette fel Palmon, hogy újra élessze a megszakadt beszélgetést.
- Én nem jártam iskolába. Azt a keveset, amit tudok apám tanította. Ő pedig egy barátjától tanulta. – mondta vállat vonva Coronamon és dobott egy darab fát a tűzre.
- Wizardmonnak igaza van. Ideje lefeküdnünk. – jelentette ki Simi és ásítozva minden ember belebújt a hálózsákjába. Leormon Ria lábánál gömbölyödött össze, Palmon Lillyvel együtt aludt, elég nagy volt a hálózsák. Gabumon, Hawkmon és Coronamon pedig a hozott plédekbe takarózva nyúltak el a tűz körül. Tíz perccel később már mind aludtak. Pontosabban Coronamon csak forgolódott. Végül felkelt és elindult a sövény felé. Gabumon félálomban kérdőn ránézet, hogy hová megy.
- Megyek Wizardmonhoz. Úgy se tudok aludni, egyedül őrködni meg egyébként is szörnyen unalmas. – suttogta, mire a bundás digimon megnyugodva hunyta be a szemét.

Wizardmon a sövény közelében lévő öreg fa ágán ült. Félig hátrafordult mikor meghallotta a léptek neszét, de megnyugodott mikor látta, csak Coronamon jön.
- Miért nem alszol, mint a többiek? – kérdezte mikor a lángoló digimon felmászott a fára és leült mellé az ágra.
- Nem vagyok álmos. És ha már így esett gondoltam inkább kijövök hozzád. – mondta az érkező, miközben a lábaival kalimpált a levegőben. Nehéz megmondani mennyi ideig ültek ott csendben.
- Mond csak, a sebed már elkezdet összezáródni? – törte meg a csendet Coronamon. A kérdés hallatán Wizardmon arcára –már ami kilátszott belőle a köpenye gallérjától – kiült a döbbenet.
- Mégis honnan…honnan tudsz…
- Mikor a szigeten összeestél az Adatfolyam irányítása után és oda rohantam hozzád akkor vettem észre. Ne aggódj, nem szóltam Terrának, se a többieknek.
- Ezt köszönöm. Van elég gondunk, nem akarom, hogy ezzel is terheljem őket.
- Hogy szerezted? Ez nem friss seb. Már akkor is meg volt mikor a Keleti negyedben harcoltunk, igaz? Emlékszem, hogy akkor az oldaladhoz kaptál, oda ahol most a seb van.
Coronamon kérdésre nem érkezet válasz. A szérum digimon sóhajtva folytatta, az egy oldalú beszélgetést.
- Akkor legalább azt áruld el, hogy melyik „bűn”-t testesíti meg a zöld pecséted? – Wizardmon, most nem maradt passzív. Farkasszemet nézet Coronamonnal, de ismét csöndben maradt.
- Jól van, na. Értem én, ha nem akarsz megszólalni. Mikor először megláttam a pecsétet az Airdramonék elleni csatában már akkor sejtettem, de a szigeten teljesen meggyőződhettem róla, hogy az, aminek látszik. Nincs abban semmi, hogy Démon Lord vagy. – várt pár pillanatot, hátha barátja megszólal. Mikor ez nem történt folytatta – Nekem is van pár dolgom, amit nem verek a csapatban nagydobra. Például azt, hogy az apám Apollomon, az Olümposzi 12 vezére. Legalábbis volt, míg pár hónapja nem ment el a Fény szintre, panaszt tenni a 3 angyal digimonnak, hogy nem úgy végzik a dolgukat, ahogy kellene. Azok azt mondták, ha gondja van, beszélje meg az „Istennel”. Apámat megölte ez a valaki, akit az angyal digimonok „Istennek” tartanak. Szóval én se szimpatizálok annyira Ria elméletével.
Az újonc már lemondott róla, hogy sikerül szóra bírnia a kalapos digimont, de az váratlanul beszélni kezdett.   
- Az enyém a Torkosság, vagy más néven a Falánkság címere. A sebem története pedig nagyon tömören annyi, hogy kiszúrtam 5 Királyi Lovagot, akik az én fennhatóságom alá tartozó szinten gyilkolásztak és nekik mentem. Csak sajna az egész éjszakán át tartó 1 az 5 ellen felállásnak az a hátránya, hogy az, az egy piszkosul kimerül és egyszerűen összeesik. Az egyik drága konzervharcosunk pedig úgy gondolta megrövidít egy fejjel, mert túl magas vagyok. Csak sajna elfelejtettem, hogy a sütőben hagytam valamit és felpattantam, hogy elszaladjak kiszedni a rövidítés előtt. Sajnálatos módon köpenyes konzervünk megbotlott és a túlméretezet hegyes fogpiszkálójával nekem esett. Mivel célozni nem tud a szentem, a fülem helyett az oldalamat lyukasztotta át, oda meg meglehetősen nehéz elég nagy fülbevalót, pardon, oldalbavalót találni. Szóval mivel nem találtam megfelelő piercinget várhatok, míg rendesen begyógyul.  Bár ha nem szakadna fel folyton gyorsabban menne a dolog. – mindezt olyan hangnembe mesélte el, mintha csak egy viccet mondott volna. De így is érződött a történet igazi súlya. Coronamon észrevette, hogy remeg a bal keze. A jobbal megragadta a bal csuklóját, ezzel próbálva megakadályozni a remegést. Mivel egészen sok időt töltött az apja mellett valamelyest ismerte a Digivilágban lévő politikai helyzetet és a különböző csoportok erejét. Tudta, hogy a Királyi Lovagok szinte soha nem cselekszenek semmit a 3 angyal digimon valamelyikének parancsa nélkül. De hogy az angyalok kiadják egy ilyen merényletre a parancsot – mert az kétségtelen, hogy merénylettel akartak megszabadulni Wizardmontól – és ezzel kirobbantsanak egy újabb háborút.. Ez a gondolat egyszerre volt nehezen emészthető és ijesztő. Elvégre, ha a legfelsőbb jóságnak tartottak is ilyen aljasságokat művelnek… mégis kiben lehet ebben a politikai mocsárba megbízni?
Coronamon megrázta a fejét. Inkább bele se akart gondolni milyen erők mozgathatják a háttérből a szálakat. Hogy a gondolatait elterelje témát váltott és az első dolgot hozta fel, ami csak az eszébe jutott.
- Egyébként mi történt veled mikor ide értünk? Emlékszem, hogy megtántorodtál. – amint ezt kimondta rájött, hogy még se kellett volna. Barátja arca elsötétedett, majd egy villanásra gyász futott végig rajta, mielőtt érzelemmentessé vált. Coronamon azt hitte nem is fog megszólalni, de tévedett.
- Ebben a…ebben a faluban születtem…- a mondat végét elharapta, mélyeket lélegzet. Hallatszott a hangjában mennyi emléket idézett fel ez a rövid mondat is. Az újonc jobbnak látta, ha csöndben marad, és nem kérdez több ostobaságot.
- Azért tántorodtam meg mikor érkeztünk, mert eldöntöttem, hogy soha többé nem jövök ide vissza és váratlanul ért, hogy mégis pont ide lyukadtunk ki. De hagyjuk, ez nem fontos. – ezzel mindketten végleg elhallgattak és csendesen figyeltek az éjszakában.

- Úgy se kapsz el!
- Nem fogtok utolérni!
- Én érek előbb a sziklához!
- Csigák vagytok hozzám képest!
Az erdőt betöltötte a nevető és játszó gyerekek hangja. Nagyjából 14 gyerek volt a fák között. Egy szálas fa melletti alig egy méteres szikla körül játszottak. 4 Pagumon, 2 DemiVeemon, 1 Yokomon, 4 Tsunomon, 1 Kapurimon, 1 Koromon és 1 Yaamon alkotta a társaságot. Mostanra már teljesen besötétedett és nekik már napnyugtakor otthon kellett volna lenniük. De olyan jól érezték magukat, hogy semmi kedvük nem volt haza menni.
- Itt valami nem stimmel. –jegyezte meg egyszer csak Koromon.
- Mi nem stimmel? – kérdezte barátját Yaamon.
- A nap csak nem rég nyugodott le, de keleten már világosodik. – felelte a rózsaszín digimon, miközben a fák lombjai között igyekezett átlátni és rájönni mi világíthat.
- Nem lehet, hogy csak az egyik hold kell fel? – próbált magyarázatott adni az egyik Pagumon.
- Nem hiszem. Ha a Kin vagy a Gin lenne, akkor ezüst, vagy aranyszínű lenne a fény. Ez viszont vörös, mintha a nap kelne. – szólt hozzá Yokomon.
- Hé, ti nem úgy látjátok, mintha a falu környékén lenne a forrása?
- De, tényleg olyan, igazad van Kapurimon. – helyeselt az egyik Tsunomon. A két DemiVeemon felmászott a fára, ami körül eddig játszottak, hogy a magasból kicsit jobban lássanak.
- Tűz!
- Tűz van otthon! – kiáltották le barátaiknak a lombok közül, majd szaporán másztak vissza a földre. A többi gyerek megdöbbent és meg is riadt. Két Pagumon mozdult először és kezdet a falu irányába rohanni, nyomukban a többiekkel.
Yaamon a barátja, Koronom mellett szaladt és hamar az élre kerültek. Felszaladtak a kis dombra, mely mögött a tisztáson állt a falujuk. A dombtetőn megtorpantak az eléjük táruló látványtól. Minden épület lángokban állt, és a legtöbből már csak romok maradtak. A falut körülvevő magas sövénykerítés szintén égett és több helyen megsemmisült. A levegőben megannyi adattörmelék keringet jelezve a megannyi halottat. A lángok olyan világosságot csináltak a településen, mintha nappal lenne.
De ha mindez még nem lenne elég, hogy ledermessze őket ott voltak még az angyal digimonok is. Durván 50 Angemon és Piddomon pusztított a házak között. A még elő falusiak valamennyien – már persze aki képes volt rá – a bajnok formájában harcolt reménytelenül a behatolók ellen.
Yaamon szeme ide-oda cikázott a romok között, próbálta felismerni a házukat, de csak egy lángoló romhalmaz maradt belőle, akárcsak a többi épületből. Szörnyen kétségbe volt esve, akárcsak a többi gyerek. Mind a családjukat próbálta megtalálni a kavarodásba.
- Yaamon, ott! Ott, annál a deszkakupacnál az nem az öcséd, Kiimon? – Yaamon rögtön abba az irányba nézett amerre Koromon mutatott a füleivel. Tényleg a testvére volt ott. Hálásan pillantott barátjára, amiért szólt neki. A vörös szemű rózsaszín kezdőnek még kiskorában meghaltak a szülei, a falu árvája volt, minden család kivette a neveléséből a részét. Mivel valódi családja nem volt, Koromon most válogatás nélkül kereste az ismerős arcokat és szólt annak a barátjának, akinek észrevette egyik családtagját. Nem sok ilyen akadt.
Yaamon nem tudta le venni a szemét az öccséről. Halálos rémület lett úrrá rajta mikor megpillantotta az Angemont, aki a testvérére támadt. Ám amilyen nagy volt a rémület olyan hatalmas volt a megkönnyebbülés mikor apja a semmiből megjelent és megvédte a kicsit. Az apja és az Angemon harca nagyon rövid volt. Az angyal digimon hirtelen Kiimonra támadt, de Boogeymon a farkával ellökte az útból és a testével fogta fel a csapást.
Yaamon a szemével követte, ahogy a lila kis baby bucskázik a levegőben, majd a falu szélén földet ért. A faluban nagy volt a füst, de a dombról tisztán láthatta az eseményeket.
Boogeymon tovább küzdött és háromágú szigonyával egy mély vágást ejtett ellenfele sisakján. De eközben az Angemon se tétlenkedett és egy végzetes csapást vitt be. Boogeymon Yaamon szeme láttára vált adatokká. A fiatal digimon valóságos sokkot kapott a rémülettől, gyásztól és tehetetlenségtől. A barátai se néztek ki jobban. Mindannyian magukba zuhantak, az otthonuk pusztulásának láttán.
De a gyásznál egy erősebb érzés is munkált bennük, a túlélés. Először az egyik Pagumon szedte össze magát.
- Gyertek, menjünk. Még nem vettek észre minket. Még el tudunk menekülni. – a legtöbben, tompa tekintettel felálltak, jelezve, hogy felőlük indulhatnak.
- V-v-várjatok már! Az öcsém..Kiimon még ott van! Érte kell mennünk! – fakadt ki Yaamon, könnyes szemmel.
- Ugyan minek mennénk?! – szólalt fel indulatosan a nagyobb termetű DemiVeemon – Aki lent van az mind halott! Felejtsd el őket, inkább a saját életeddel törődj!
- Nem fogom itt hagyni! Lemegyek érte! – acsargott vissza dühösen Yaamon.
- Ha lemész te is meghalsz! – szólt közbe Yokomon riadtan.
- Igaz. Én a magam részéről nem fogom engedni, hogy megölesd magad, ha már egyszer megúsztuk, inkább pucoljunk! – szállt be a vitába az egyik Pagumon is, a többiek pedig körülvették Yaamont, nehogy le tudjon rohanni a faluba.
- Kiimon a falu szélén van. A sövény takarásában észrevétlenül oda lehet lopódzni és vissza. Egyáltalán nem halálra ítélt a vállalkozás. Én támogatom a tervet, sőt vele megyek! – jelentette ki határozottan Koromon, aki talán a leginkább megőrizte a józan eszét. Sajnos rajta kívül senki más nem támogatta ez ügyben Yaamont. Mind jobban féltették a saját életüket, mintsem kockára tegyék azt másért. 
- Nektek totál elment az eszetek! Ha kell erővel is elráncigálunk titeket és holnap, ha mindenki lenyugszik, hálásak lesztek, amiért ezt tettük! Kapjuk el őket! – a nagyobb DemiVeemon ezen utasítására a Tsunomonok és a Pagumonok körbe vették a két barátot.
- Rolling Black! – a lila, barna arcú kis digimon támadása nem volt olyan erős, hogy komolyan megsebesítse a többi gyereket, de azok megriadtak annyira, hogy pár másodpercig tétovázzanak, így Yaamon értékes előnyre tett szert. Még durván 10 méter választotta el a sövénytől, ahonnan már könnyedén lemehet az öccséért. Hátulról egy sötét árny közeledet felé, hogy megállítsa. Kapurimon – aki a leggyorsabb volt mindannyiuk közül- már a sarkában volt, mikor egy rózsaszín gombóc csapódott oldalról a sisakos kezdőbe. Yaamon magában megköszönte Koronamon segítségét-, mert a rózsaszín ágyúgolyó nem más volt, mint a barátja.
Beviharzott a kerítés bokrai alá. Nem követték, mivel a faluban nagy robbanás keletkezet, a rémület pedig elhajtotta játszó pajtásait. Várt egy kicsit, remélve, hogy Koromon feltűnik, de nem jött. Megrázta magát, hogy minden idegszálával csak az előtte álló feladatra koncentráljon. Lassan, és amennyire csak lehetet csendesen haladt a sövény rejtekében. Pár perc múlva nagyjából arra a részre ért, ahol az öccsének kellett lennie. Hátra hagyta biztos menedékét, az árnyat adó leveles ágak között és a romokat használva fedezékként kezdet neki testvére keresésének. Nem volt könnyű feladat, mert közben figyelnie kellett, nehogy észrevegyék, és a lelkét is marcangolta a kétségbe esés, hogy talán elkésett és hiába keresgél.
- Kiimon! Merre vagy? – kiáltotta suttogva. A csatazaj és a tűz ropogása jótékonyan elfedte a hangját az ellenség elől, de ezzel együtt sajnos kevés esély volt, hogy Kiimon meghalja, még ha a közelben is van. Tovább lopakodott még pár métert az égő deszkák és az összetört faldarabok között.
-Kiimon! Merre vagy? Öcsi! Válaszolj! – ezúttal egy vékony hangocska ütöttem meg a fülét a közelben. Hinni akarta, hogy az öccse hangja volt. Ismét kiáltott – Kiimon! Beszélj még, hogy megtaláljalak! Itt vagy a romok között?
Végül sikerült megtalálnia azt a törmelék kupacot, ami alá Kiimon beszorult. Elkezdte félre lökni a deszkákat és az egyéb törmeléket. Pár perc után Kiimon újra szabad volt. A baby sírva odabujt Yaamon mellé.
- El kell tűnnünk innen. Köves csendbe. – súgta az öccsének és finoman noszogatva kezdte a sövény felé terelni.
- Eltűntek. Mindenki eltűnik. Te is eltűnsz bátyus? Megint egyedül fogok maradni?- a kicsi hangja szívbe markolóan kétségbe esett volt.
- Nem. Nem hagylak magadra. Mindig veled leszek és vigyázok rád. Az egész Digivilágra esküszöm. Ne félj, amíg engem látsz. Senki se bánthat, míg én itt vagyok. De most menjünk, mielőtt észrevesznek. – hadarta gyorsan, ami hirtelen az eszébe jutott, és amivel úgy gondolta meg tudja nyugtatni Kiimont, mielőtt keserves és hangos sírásba kezd.
- Re-rend-rendben.- jelent meg halvány mosoly a picuri arcán.
Elrohantak az Erdő szint mélye felé. Még sokáig hallották maguk mögött a lángok ropogását és az angyal digimonok győzelmi kiáltásait.
Hajnal előtt alig pár órával álltak meg, ahol egy kisebb vita után mindketten elaludtak egy nagy, öreg vadalmafa tövében.

- Buuh! – lökték meg váratlanul elölről. Riadtan nyitotta ki a szemét, de közben már dőlt hátra a semmibe. Már lefelé zuhant mikor ösztönösen beakasztotta a lábát a faágba, nehogy leessen. A botját elejtette, ami finoman puffant a lenti, harmatos füvön.
Még nem igazán sikerült felfogni mi is a helyzet. Az ébrenlét és az álom határvonala még túlságosan egybe volt mosódva. A kezeivel visszahúzta magát a faágra ülő helyzetbe. Maga mellől hangos, visszafojtót kuncogást hallott. Oldalra pillantót, ahol meglátta Coronamont, aki a kezeit a szájára tapasztva próbálta visszafojtani a nevetést.
- Bocsi, bocsi, de egy ilyen alkalmat te se hagytál volna ki. Egyébként meg ez valami eszméletlen volt! Kipróbálom majd Finbu ébresztéseként! Láttad volna milyen arcot vágtál! Hahaha!
- Muszáj volt lelöknöd? – nézet rá szemrehányóan Wizardmon, majd kidörzsölte a szeméből az álom utolsó morzsáit.
- Persze! Elvégre őrségben nem illik aludni. És már az arcodért megérte.
- Nagyszerű. Örülök, hogy jól szórakoztál. Most pedig takarodj le és hozd fel a botomat! – jelentette ki bosszúsan a bajnok, miközben lekevert Coronamonnak egy nyaklevest.
- Oké, oké. Hozom már. Hihihi! – Coronamon még legalább fél óráig kuncogott az eseten, miután felhozta a botot.

Mező szint, Flowershine
Gerzson priccsen feküdve a plafont bámulta, miközben a tűz fölött pirított kisujjnyi kukoricacsutkáról eszegette az utolsó szemeket. Agumonnal együtt a 3x4 méteres szobában lévő két ágyon feküdtek, melyeken matrac gyanánt 2-2 száraz fűvel és kukoricalevéllel tömött zsák volt. A falak szürkék és üresek, a sarkokban lévő pókhálók, a repedések leszámításával. A szoba egyik falán egy faajtó állt, az ezzel szemben lévő falon a plafon alatt alig 10 centivel egy tenyérnyi széles, fél méter hosszú, rácsos ablak helyezkedett el, melyen át ki lehet látni egy mellékutcára. Mivel a cellájuk a föld alatt helyezkedett el, az ablak a felszínen a járda magasságában volt. Már sötét volt odakint és a szűk ablakon át beszűrődőt az utcai lámpák fénye. Ha nem lett volna az, az egy szem, égő gyertya a cellában olyan sötét lenne, hogy csak a dolgok körvonalát látnák. Így viszont a gyertya körül fénykör világított, mely tovaterjedt, kellemes félhomályt teremtve.
Az ajtó mellett két tálca volt a földön, üres tálakkal. Azokon hozták be sovány vacsorájukat. Rántott kukoricadarából készült levest, a maréknyi párolt rizst, a kisujjnyi kukoricacsövet és egy kancsó vizet. Mostanra a vízen kívül mindent megettek, - nem mintha olyan fejedelmi lakoma lett volna, sokkal inkább, mert nagyon megéheztek a nap eseményeitől.
Mikor Trailmon megállt a Flowershine-i megállóban köszönet képpen a rengeted segítségért neki adták az utolsó megmaradt szendvicsüket, majd elbúcsúztak a jószívű vonat digimontól.
Elkezdtek céltalanul bolyongani az utcák labirintusában. Igyekeztek az itteni digimonokkal szóba elegyedni, de mindig csak azt a választ kapták, hogy ’Elnézést, de nem érek rá’ és már faképnél is hagyták őket. Idegesnek tűntek. Agumon meg is jegyezte, mennyire feszült a hangulat a városban. Hamarosan rájöttek az okra.  A város különböző utcáinak sarkán FlaWizardmonok álltak és figyeltek. Igazából semmi zavarót nem tettek, nem akadályozták a helyiek mindennapi életét, a jelenlétük még is feszéjezte a digimonokat. Sétálás közben meg is beszélték egymás között, hogy a FlaWizardmonok minden bizonnyal a Rémálom hadsereg tagjai és ők testesítik meg, hogy a szint ténylegesen el van foglalva. Mégsem úgy viselkedtek, ahogy azt Gerzson gondolta volna. Azt várta, hogy megfélemlítik a digimonokat és elkobozzák a tulajdonukat, de egyáltalán nem ártottak nekik. Inkább olyanok voltak, mint az Emberek világában a rendőrök.
Miközben az utcákon csatangoltak váratlanul egy Etemon ugrott eléjük az egyik tetőről. Nem a sereghez tartozott, ezt rögtön láthatták. Sokkal inkább volt a város banditája. Utcán haladási vámot követelt tőlük. Ők csak pislogtak, hiszen egy vasuk sem volt. Az Etemon hamar felkapta a vizet. Gerzson nagy táskájából azt hitte valamilyen pénzzel megrakott kereskedőkre csapott le. Dühében az inggallérjánál fogva felkapta Gerzsont, de Agumon támadására eleresztette. A körülöttük lévő digimonok félrekapott pillantásokkal siettek tovább. Etemon bizonyára nem először rabol ki másokat fényes nappal, és feltehetően az áldozatai segítségére sietők baját is el szokta látni. Agumon ismét támadt, remélve hogy sikerül elkergetnie a majom digimont, bár újoncként nem sok esélye lenne igazi csatában egy ultrával szemben. Etemon megragadta Agumon karját és egy zöldséges standra hajította, a stand ripityára tört, tulajdonos Veemon felháborodva kezdet kiabálni, mire megjelent egy rakás FlaWidramon aki elfogták mind őket, mind Etemont.
Ide hozták őket a Városháza pincéjében lévő börtönbe. Röviden kikérdezték őket a történtekről, majd összebilincselték a kezeiket és átadták őket két Bakemonnak, akik az őreik voltak. A Bakemonok miközben a cellájukba kisérték őket biztatóan rájuk kacsintottak és megnyugtatták őket, hogy az őrizetbe vételük inkább formaság, reggel minden bizonnyal már megint szabadok lesznek. Azt is elmesélték, hogy Etemonra már régóta vadászót a helyi rendőrség, de mivel eddig sose sikerült akció közben rajta kapni nem tehettek ellene semmit. Ezért a rendőrség hálás nekik, hogy végre elkaphatták. Ez a beszéd és őreik kedvessége megnyugtatta az embert és a sárga dinót. Igaz, hogy Gerzson táskáját lefoglalták és eltették az irattárba, de megígérték, hogy visszakapják, mikor szabadulnak.
Azóta itt ültek a cellába, unalommal várva, hogy teljenek az órák. Alig egy órája hozták a vacsorájukat, de nem igazán tudták mit is csináljanak a továbbiakban az unalmon kívül.
Miután Gerzson végzet az utolsó kukoricaszemmel is a csövet a tálcára tette, majd törökülésben kényelembe helyezte magát a priccsén. Agumonra pillantott, akinek a szempillái kezdtek mindinkább lejjebb csúszni, és gyakori pislogással próbált szabadulni az unalom táplálta álmosságtól. Gerzson elővette a zsebéből a digiviceát és céltalanul elkezdte nyomogatni a gombokat. Egyszerre a térképnél találta magát és térkép nyugati felénél látott valamit, ami nem oda illett. Arrébb mozdította a térképet és megpillantotta a színes foltokat. Hat pöttyöt látott, melyek szinte egymáson helyezkedtek el. Fekete, vörös, zöld, narancssárga, lila és rózsaszín színűek voltak. A pontok közelsége pedig azt jelentette, hogy az engedély nélkül itt lévő fiatalok legalább együtt vannak. Gerzson először dühös lett, hogy utána jöttek, majd a harag helyét átvette az aggódás. Csak remélni tudta, hogy nem esik a barátainak baja és vigyáznak egymásra. Ahogy látta a szomszédos szinten voltak. Most már legalább tudta merre kell menniük holnap.
Egy érzés súgására kinagyította a térképet, hogy az egész Digivilágot láthassa. Döbbente vette észre, hogy a Fény szinten is van egy indigókék pötty. A szava is elállt. Nem értette a dolgot. Ha újabb digivice jelent volna meg a világukban azt a műszerek biztos észreveszik.
Talán valahogy idekeveredett egy ember és megtalálta a társát. – gondolta Gerzson. Tudta, hogy nem túl kedves dolog, de az új ember megjelenését jelen pillanatban púpnak érezte a hátán. Így is volt elég dolga, nem elég, hogy most a többieket is össze kell szednie, de még egy totál újoncot is fel kell kutatnia. Bár az újoncka javára legyen írva, hogy legalább a Fény szinten vannak, ami az egyik úti céljuk. Ott legalább biztonságban lesz, míg odaér a többiekkel.
Az elmerengésből az ajtó előtt őrködő Bakemonok hangja zökkentette ki. A szellem digimonok eddig csöndben őrködtek, de most minden bizonnyal haptákba vágták magukat és tisztelegtek az érkezőnek, vagy érkezőknek.
- Ü-üdvözöljük Hölgyem! Milyen váratlan és örömteli, hogy körünkben üdvözölhetjük! – üdvözölték tisztelettel és döbbenettel teli hangon. Szavaikból kihallatszott, hogy egy náluk jóval magasabb rangú személy érkezett.
Gerzson gyorsan felállt és felrázta a bóbiskoló Agumont. Kintről hallotta a nő válaszát.
- Üdv nektek is. A foglyokkal akarok beszélni. – a hangja kedves és barátságosan dallamos volt.
- De Hölgyem! Parancsba adták, hogy a foglyokat nem lehet látogatni! Ők különben is csak egy délutáni zavargás áldozatai, reggel már ki is lesznek engedve. – szólalt meg a másik őr.
- Tisztában vagyok vele, de már szereztem engedélyt BlueMeramontól és a parancsokat a vezéri kartól kaptam. Így hát kérlek, eresszetek be minket. Beszélgetésünk nem lesz hosszú, ígérem. De hírét vettük, hogy az egyik fogoly nem digimon. Ennek akarunk utánajárni.
A Bakemonok nem ellenkeztek tovább, Agumon hallotta, ahogy kattan a zár. Felkészült, hogy harcoljon, ha azt kell tennie Gerzson védelmében. Az ajtó kinyílt és belépet rajta egy fekete csuklyás alak. A mozgásából arra következtettek, hogy ő lehet a nő, akinek a hangját kintről hallották. De nem a rejtélyes nő volt az egyetlen érkező. Mögötte egy magas, vörös alak jött, akinek a testét egészén különös mintájú tetoválások díszítették. Két szárnyat viselt a hátán, melyeknek belső oldala lila színben játszott, bár a gyér megvilágítás miatt most inkább bordónak tűnt. Hosszú ördögfarka és háromágú szigonya volt. Pontosan úgy nézet ki, ahogy az emberek az ördögöket képzelik.

Mysterymon
Szint: Bajnok
Tulajdonság: Adat
Típus:Kunoichi digimon
Támadások: Bo Kata, Sai Kata
Nincs rendelkezésre álló információ!

Boogeymon
Szint: Bajnok
Tulajdonság: Vírus
Típus: Démonember digimon
Támadások: Death Crush, Ruby Eye
Ez a digimon egy ördögre hasonlít leginkább. Bátran harcol, és mindent bevet győzelme érdekében. Kinézete ellenére egyáltalán nem olyan agresszív, mint más hasonló digimonok, sőt talán neki a legnagyobb az önuralma. Egy Devimonhoz viszonyítva Boogeymon vérszomja elenyésző, csak akkor kaphat vérszemet, ha nagyon belelendül egy hatalmas csatába, ahol nincs esélye kontrollálni magát a harc hevében.

- Üdvözöllek benneteket vándorok. Sajnálom, hogy ilyen kései órán zavarom nyugalmatokat, de ez a beszélgetés halaszthatatlan. – kezdet bele Mysterymon amint becsukódott mögöttük az ajtó. Boogeymon minden bizonnyal a csuklyás digimon testőre lehetet, legalábbis Gerzson ezt tartotta valószínűnek. A vörös bajnok minden mozdulatukat árgus szemmel leste, porcikáit pedig rugóként megfeszítve tartotta, hogy a legapróbb fenyegető mozdulatukra is a hölgy védelmére kelljen. Bár a fiatalember nem gondolta volna, hogy Mysterymon igazán rászorul a bajnok védelmére. Erő sugározódott mélykék szemeiből, melyek mikor belenézet megbabonázták Gerzsont, és Agumon se tudta elszakítani róla a tekintetét. Az a szempár egyszerűen követelte mindenki figyelmét.
Gerzson nem egyszer hallotta már, hogy a szem a lélek tükre, de sose gondolta volna, hogy ez ennyire igaz! Mysterymon babonázó zafírkék szemei komolyak, okosak, teli szeretettel és valami különös, titokzatos fénnyel.
- Egyáltalán nem zavar minket látogatása Kegyes Hölgy. Inkább megszínesítitek itt töltött unalmas óráinkat jelenlétetekkel. – válaszolt kimérten és amilyen udvariasan csak tudott Gerzson, Agumon csak biccentően jelezte az elhangzottakkal való egyetértését.
Mysterymon szeme vidáman villant, láthatólag szórakoztatta, a nem szokványos válasz.
- Látom szavaidból, hogy elméd is gyorsan és tisztán gondolkozik. Bizonyos vagyok benne, hogy már rájöttél itt most mi kérdezünk, ti pedig válaszoltok. Ahogy arra is, hogy ha nem kapunk válaszokat könnyedén el tudom intézni, hogy hosszabb ideig élvezhessétek az itteni levegőt. Szóval, miféle szerzetek vagytok?
Agumon és Gerzson összenézet. Alig észrevehető biccentéssel döntötték el, hogy jobb, ha Gerzson beszél kettejük helyet. Az érkező rejtélyes nő, csavaros és olykor zavarba ejtő mondataiban csapda lehet elrejtve, melyeket egy ember jobban fel tud fedezni, mint egy átlagos digimon, aki az egyszerű, egyértelmű beszédhez volt szokva. Elvégre az emberek gyakorta alkalmaznak nyakatekert, félrevezető szófordulatokat.
- Ahogy láthatja, Hölgyem én nem vagyok digimon, se semmilyen más digitális lény. Nem is ebből a világból származom. A nevem Gerzson, egy ember vagyok az Emberek világából, ahol, egy röviden DÉFSZ nevű szervezet tagja vagyok. Ő pedig a digimon partnerem Agumon.
- Ember?! – szólalt fel – először, mióta belépet- meglepett döbbenettel Boogeymon. Aprólékosan végigmérte az előtte lévő embert, mintha a saját szemének se igazán hinne. Mysterymon nem árulta el érzéseit, még a szeme se rebbent. Folytatta a kérdezést.
- És mi célból jöttetek a Digivilágba? Mi dolgotok itt? És mesélj még a partnerségről, valamint erről a DÉFSZ-ről.
- Biztosíthatlak, hogy szándékaink békések. A DÉFSZ teljes neve Digitális Életformákkal Foglalkozó Szerkezet. Az Emberi világba, - vagy, ahogy mi hívjuk a Valós világ- műszereink zavart érzékeltek az interneten. Kiderítették, hogy ez a zavar a ti világotokból terjedt át. Ennek következtében mind több általunk vad egyednek nevezet digimon keveredik át a miénkbe. Mi emberek meglepően törékeny szerzetek vagyunk, és könnyen megrémülünk egy zavarában megvadult digimontól, aki könnyedén megölhet számtalan embert. Ezért a kormányaink összefogtak és létrehozták a DÉFSZ-t. Szervezetünk célja, hogy megvédjék az embereket és a valós világba tévedt digimonokat visszaküldje a digitálisba. Ezért engem küldtek, hogy kiderítsem, mi történt itt, ami miatt zavar van nálunk. – magyarázta amennyire csak lehet érthetően az ifjú. Mysterymon bólintót, hogy megértette és fojtassa a másik kérdésének megválaszolásával.
- Mint mondtam Agumon a digipartnerem, ami amolyan íratlan, láthatatlan szövetséget jelent ember és digimon között. Ismereteim korlátozottak, de ahogy tudom minden embernek és digimonnak megvan a saját partnere a másik világban. Szövetségük jelképe egy ilyen Digivice – mutatta fel a fehér szerkezetett- mely kapcsolat ember és digimon között, rengeteg funkcióval ellátva, fő feladata viszont az energia áramoltatás, amely segítségével az ember átdigiváltoztathatja partnerét magasabb fejletségi szintre.
- Mi haszna ennek? Mi digimonok magunktól is képesek vagyunk fejlődni. Miért lenne rátok, emberekre szükségünk? – szakította félbe a monológot Boogeymon.
- Ostoba! Azért, mert ha ember segítségével alakulunk át, sokkal erősebbek vagyunk, mintha a saját erőnkből tennénk! – vágott vissza dacosan az ördög digimonnak a hatalmas dinó. Mysterymon leintette őket, melynek hatására mindkét digimon rögtön elhallgatott.
- Elhiszem, hogy nem ártó szándékkal jöttetek. Reggel mehettek utatokram ha válaszoltok még valamire. Áruld el, hányan vagytok, akik szövetséget kötöttetek digimonokkal, milyen digimonok ezek és hányan jöttetek át a világotokból?
- Honnan veszed, hogy ilyen információkat kiadunk neked? – reccsent fel Agumon mérgesen. A digimon nem tudta megbízhatóak-e annyira, hogy ilyen benső információt eláruljanak nekik. Valamint azt sem garantálta semmi, hogy később nem lesznek az ellenségeik.
- Hogy mersz így beszélni vele, pondró?! – Boogeymon támadásra készen felemelte szigonyát és indulatosan csapkodott nyíl alakú farkával.
- Elég! – a női hang határozott, parancsoló kiáltására megtorpantotta a vörös bajnokot, de még mindig nem engedte le fegyverét – Nem azért hoztalak magammal, hogy még inkább felhúzd magad. És azt, hogy mit tartok szemtelenségnek én döntöm el nem más. Türtőztesd indulataid, nem rajtuk kell levezetned a felgyűld frusztrációdat. – tette hozzá sokkal halkabban, egyértelműen testőrének címezve szavait. Ha Gerzsonnak nem lenne ilyen jó füle, vagy távolabb ülne tőlük nem is hallotta volna az utolsó megjegyzéseket. Minden esetre Boogeymon elernyesztette izmait és visszaállt a tisztelgésszerű pózba, melyben eddig volt.
Gerzson tisztában volt vele, hogy milyen kockázatos számára válaszolni a nő kérdésére, és azzal is mivel járhat az, ha nem felel. Úgy vélte, jelenleg többet veszítene, ha nem adna feleletet, az pedig, hogy ez később visszaüt-e csak a jövő tudja.
- Jelenleg nyolcan vagyunk. Eredetileg csak engem küldtek, de hat másik barátom és partnereik utánunk szöktek. A társ digimonjaink pedig Bearmon, Palmon, Coronamon, Gabumon, Impmon, Leormon, Hawkmon és Agumon itt mellettem.
- Jól hallottam Impmont mondtál? Mit tudtok róla? – szólt érdeklődve ismét Boogeymon, aki izgatottnak tűnt. Gerzson szerint túlságosan is érdeklődő volt.. Lehet, hogy nem kellett volna elárulnom nekik, hogy Impmon is köztünk van. Én marha! Több eszem is lehetett volna, elvégre sejtettem, hogy annak a kis koboldnak van egy pár balhés ügye amilyen állapotba átkerült a valódi világba! Remélem nem követtem el javíthatatlanul súlyos hibát!
Mivel választ nem kapott, Boogeymon kezdet feldühödni. Láthatóan fontos volt neki, hogy választ kaphasson. De se a fiú, se az újonc nem akarta még nagyobb bajba keverni barátjukat, mint amilyenbe akaratlanul is keverték. Mielőtt a feszültség még tovább nőhetett volna a fekete köpenyes alak sarkon fordult és elindult az ajtó felé.
- Indulunk. –szólt oda testőrének, majd búcsúzóul még hátraszólt – Holnap mehettek amerre akartok, csak ne csináljatok bajt, és igyekezzetek megtalálni az utánatok szökötteket. Az itteni hatalmi harcok túl bonyolultak, hogy kívülállóként átláthassák, és megértsék.
Az ajtó hangosan becsapódott mögöttük. Hallották a Bakemonok zavart búcsú szavait, majd kulcsok csördültek és ismét rájuk záródott az ajtó.

Némán ballagtak fel a meredek lépcsőn. Boogeymon várakozóan nővérére pillantott, de ő nem adta jelét, hogy beszélgetni akar. Látszott a testvérén, hogy mélyen elgondolkozott, és minden bizonnyal mérges lenne, ha kirángatná gondolataiból. Mióta délben sikerült újra bajnok szintre digiváltoznia nagyon szófukar lett. De a vörös ördögnek nehezére esett türtőztetnie magát.
Ha ez az ember igazat mondott és az is igaz, amit a nővérem hallott Anubismontól akkor lehetséges, hogy a bátyus még él!
Ez a gondolat jobban felpezsdítette, mint mikor látta Lunamont. Az elmúlt majdnem két hétben folyamatosan a saját lelki fájdalma és dühe, a háború apróságaira való odafigyelés (a nagy stratégiáktól egészen a tábori élet apró hiányosságaiig), és a lordok jelenlétéből fakadó frusztráció felmorzsolták híres higgadtságát. Mostanra már egyáltalán nem maradt türelme a mindennapok apró bosszúságaira. Ezért kapta fel többször is a cellában a vizet. Ez pedig nagyon zavarta, mert messze állt természetéről a folytonos dühöngés és a komor, már-már fásult hangulat.
Összeszorult a torka milyen drasztikusan változott meg viselkedése és gondolkodásmódja szinte napok alatt. Háromhete még maga volt az önfegyelem, a higgadtság és a megfontoltság mintaképe. Akkor még viccelődött, nevetet és szívesen kártyázott egy kupa bor mellett katonái társaságában. Azok a békés nyugodt esték most oly távolinak tűntek, melyeket testvéreivel hármasban töltöttek. Semmi rendkívüli nem történt ezeken az alkalmakon, félretették a mindennapok gondjait és csupán élvezték egymás társaságát. Gyakran megesett, hogy elővette dorombját vagy egyik okarináját és játszott rajta. Ha Mysterymon olyan hangulatban volt néha énekelt is a dallamokra. A bátyus mindig is szerette a zenét, így szívesen hallgatta őket.
 Nővérük és közeli barátaik gyakorta tréfálkoztak a tényen, hogy mennyire hasonlítanak és különböznek egymástól. Ez különösen az előtt volt igaz, hogy ő adatvesztett lett és ez által megváltozott a színe. Régen gyakorlatilag lehetetlen volt őt és fivérét megkülönböztetni egymástól újonc alakjukban. Csupán két alig érzékelhető dologban tértek el egymástól kinézetre, és azok is csak akkor tűntek fel, ha egymás mellett állva nézte meg őket valaki alaposan. Az ő szőre egy árnyalatnyival sötétebb volt bátyjáénál és a szeme pedig nem olyan mély smaragdzöld, inkább olyan, mint a tavasszal elsőként kibúvó élénkszínű fűcsomók.
De az óta már könnyen meg lehet őket különböztetni messziről is. Igazából most már bárki fel tudja ismerni bordóvörös színe, zöld kesztyűi és sála, valamint égkék szemeiről. Nem sok adatvesztett digimon mászkál a Digivilágban. Amiben már régen is eltértek az a jellemük és a képességeik voltak. Míg ő egész ügyes volt a zenében fivére a játszásban elég botfülűnek bizonyult, viszont remekül faragot és festet, többek között a sztrak figurái is az ő alkotásai.
Miközben Boogeymon merengett a régóta zaklatott lelke kezdet megnyugodni. Hinni akarta, hogy a testvére még él. És ez a hit megnyugtatta, lecsendesítette a lelkét emésztő vihart, kitisztította fejét. Közben felértek a lépcsőn. Mysterymon kurtán mondott valamit az ott ácsorgó két digimonnak, majd kiléptek az utca csendjébe.
Boogeymon felemelte Mysterymont, majd kitárta szárnyait és elkezdtek a levegőbe emelkedni.