2. fejezet
Édes kis oroszlán

Ria unottan kapcsolgatott a tévéadások között. Semmi érdekes nem ment és szörnyen unatkozott. Az anyukája elvitte a testvéreit egy szülinapi bulira, ő pedig egymaga volt otthon, bár az apja lent dolgozott a boltjukban, ő is elszaladt egy órára elintézni valamit.
- Miért nem történik soha semmi érdekes? Túl nagy kérés egy életre szóló nyári kaland? Elvégre ez az utolsó szabad nyaram, jövőre már nyári munkát vállalok, pár év múlva pedig jön a felnőtt kor szürke hétköznapjaiba zárt unalom. - mondta fennhangon, miközben rádőlt a kanapára, egy párnába temetve az arcát.
Tény, ami tény, ez volt az utolsó gyerekként töltött nyara, hisz augusztusban betölti a 17-et és jövőre már nem ártana valami nyári munka, hogy elkezdjen gyűjteni tovább tanulásra. A legtöbb gyerekkel ellentétben Ria ugyanúgy nem szerette a nyarat, mint az iskolát.  A suliban legalább néha történik valami, és a tanulás némi kép le is foglalja, de nyáron még ennyi sincs. Minden nap ugyanúgy telik.
Lehet meg kéne adnom magam a sorsnak és elkezdeni idén dolgozni az állatkertben. Ha idén kezdek talán lesz annyi gyakorlatom, hogy jövőre az oroszlánokat gondozhassam. Ki tudja, talán besegíthetek néhány kölyök cumisüvegből való etetésében. – gondolta.
Rápillantott a faliórára. Pontosan 13 óra van.
- Remek. Már csak 11 óra van hátra egy újabb unalmas napból, mielőtt jönne a következő. – lemondóan sóhajtót és épp felkelt volna, mikor hirtelen gépzúgás hallatszott a szobában. A faliórán a mutatók hihetetlen sebességgel pörögtek, a tévé és a számítógép képernyőjén számsorok jelentek meg.
Ria azonnal felpattant és az ablakhoz rohant. A házukkal szemközt volt egy bolt, ahol műszaki cikkeket árultak. A kirakatban rengeteg TV készülék sorakozott. Mindegyik képernyőjén ugyanaz a számsor volt, mint az övéken. Az üvegben látta, hogy a háta mögött valami fényesen világítani kezdet. Megpördült. A levegőben egy fénylő gömb lebeget és felé közeledett. A gömb olyan fénylett, hogy vakította a szemét, így az arca elé kapta a karjait és behunyta a szemét. Aztán csönd lett. Nem a gyanúsan nagy csönd, hanem a minden teljesen rendben van féle csönd. Minden teljesen normális. A tévé és a számítógép is olyan, volt mintha semmi se történt volna.
- Vajon hova tűnt az a fénylő gömb? – kérdezte elgondolkodva, de a szobában semmi különöset nem látott.
- Miért nem nézed meg, hogy mit szorongatsz olyan erősen? – szólalt meg egy barátságos gyerekhang.
- Hööö? Szorongatok?- Ria lenézet és látta, hogy a kezében egy telefon szerűség van. Képernyőből és 5 gombból állt, a többi része pedig narancssárga színű anyagból volt. – Mi a fene lehet ez a mobilszerű… izé?
- Digivicenak hívják és a tiéd. – mondta az előbbi hang.
- Digivice? És ez mire való? Másokat felhívni a telommal is tudok. – Riát jeges rémület fogta el. Eddig annyira lefoglalta a digivice tanulmányozása, hogy nem is találta furcsának, hogy az üres házban beszélget egy testetlen hanggal. De most….
- E-e-egyébként, kibeszél? Ne bujkálj, csere elő, néz szembe velem, ha mersz!
- Hahahaha. Meg kell hagyni bátor szavaid, vannak ahhoz képest, hogy reszket a lábad. Azt hiszem, kedvellek.
- Tudod, kinek reszket a lába! Csak a dühtől remegek, hogy egy bújkálló kis senki gyávának mer nevezni!- kiabálta Ria és már vörösödött is az arca, annyira elkapta a pulykaméreg.
-Előjöhetek, de akkor ígérd meg, hogy nem ájulsz el, rendben?- mondta a titokzatos hang és a dívány mögül előlépet.
Ria az első pillanatban annyira ledöbbent, hogy szinte hallani lehetett, ahogy az álla koppan a padlón. A nappali közepén egy oroszlánkölyök állt. Bár kissé furcsán néz ki. A mancsai akkorák, mint egy felnőtt hímoroszláné, a karmai pedig, mint Ria hüvelykujja és mintha fémből lennének. A szőre kissé vörösbe hajló sárga, a farka végé bojt helyett egy krémszínű foltban végződik. A feje búbján egy már-már pirosnak tetsző narancssárga szőrpamacs díszeleg, a nyakában pedig arany nyakörv, amiről egy zöldköves medál lóg. Riát inkább a kinézete döbbentette meg, mintsem a tény, hogy egy oroszlán van a nappaliban.
Remek. Halálra rémisztettem. Most mit csináljak?- gondolta keserűen a digimon. Hirtelen azt vette észre, hogy valami nagy sebességgel közeledik felé. Pislogni se volt ideje.
- Jaj, de cuki vagy!- kiáltotta boldogan Ria, miközben felkapta a meglepet digimont és átölelte. – Neved is van, te beszélő gyönyörűség?
- Öhhh. Hékás! Neked nem el kellet volna ájulnod ijedtedben, hogy egy oroszlán szörny áll előtted?
- Hmmm. – gondolkozott el Ria. – Nem, nem hiszem, hogy ezt kellett volna tennem. Egyébként is, miért ijednék meg egy olyan aranyos lénytől, mint te?
- Öhhh. Oké, azt hiszem. Bár őszintén meg vallva, most nem igazán nézlek teljesen normálisnak, hogy aranyosnak tartasz, de el kell ismernem, jól esik, hogy annak látsz. Előtted még senki se kapott így fel és ölelt meg.
- Furcsa emberekkel találkozhattál, ha nem olvadtak el tőled rögtön. De ha már ennyire jól kijövünk, nem árulnád el mi ez a digivice és te milyen oroszlán vagy?
- A digivice egy olyan szerkezet, amellyel az ember segíthet a társ digimonjának digiváltozni. Ez a fő feladata, de van benne még radar és szkenner is. Legalábbis ennyiről tudok. Én pedig egy Digimon vagyok és a Digivilágból jöttem. Lenne még valami.
- Mi csoda?- nézet Ria a digimon ragyogó kék szemébe.
- Letennél? Nem kapok rendesen levegőt, ha ennyire szorítasz.
- Oh, bocsi, bocsi, bocsi.
- Köszönöm. Ha a nevemre vagy kíváncsi tartsd felém a digiviceod. Analizálni fog.
- Tényleg mutat valamit a kicsike. De ez a kütyü olyan apró, hogy a méretéhez viszonyítva nagy képernyőből alig látok valamit. – Ria közelebb emelte a digiviceot az arcához és véletlenül megnyomta a középső gombot. Nagyot sikított és eldobta a szerkezetet. Az oroszlán dühödten morgott a gépre és védelmezően Ria elé állt. Minden szőrszála az égnek meredt.
Ria gyorsan összeszedte magát és megközelítette a veszedelmes gépet. A digivice ugyanúgy nézett ki, mint eddig, de a képernyő gyengén fénylett és egy átlátszó, laptop képernyő méretű hologramos ablak keletkezett a fényből. Felvette a digivice. Alaposan megnézte a hologramon megjelent képet. Ugyanolyan volt, mint a digimon mellette. Pár soros szöveg ismertette az adatokat.

Leormon
Szint: Újonc
Tulajdonság: Szérum
Típus: Szent Szörnyeteg
Támadások: Leo Claw, Critical Bite
Leormon egy terület centrikus digimon. Nem tűri, hogy más digimon a területére lépjen, még akkor, sem ha erősebb nála. Mikor a betolakodókat kergeti el a haja elektomosan szikrázik, ettől fenyegetőbb lesz a hangja.

- Szóval a neved Leormon. Azt hiszem illik hozzád. Én Viktória vagyok, de mindenki csak Riának hív. Egyébként miért jöttél át ebbe a világba abból a másikból?
- A Digivice hozott át. Társak vagyunk.
- Ez a társ dolog azt jelenti, hogy barátok vagyunk?
- Valami olyasmi. Annyit tudok, hogy meg kell találnunk a többi embert akinek digimon társa van. A többi majd úgy alakul, ahogy a sors akarja.
- Azt mondtad, hogy ebben a szerkentyűben van radar is. Talán megmutatja, hol vannak a többiek.
- Jó ötlet. Menjünk és keressük meg őket.

Leormon figyelte a partnerét, ahogy üzenetet hagy a konyhaasztalon, hogy elmegy otthonról. Noha alig egy órája találkoztak azonnal összecsiszolódtak. Leormon alig várta, hogy a többi embert is láthassa és összehasonlíthassa őket Riával.
Vajon minden ember egyforma, vagy ugyanúgy különböznek egymástól, mint a digimonok?
Elképzelte, hogy kilép a házból és minden ember ugyanolyan kedves zöld szemekkel néz rá a szemüvege mögül. Mindenki jobb oldalra fonva a vállán átvezetve viseli a vörösesbarna haját. Kék rövidnadrágot és sárga-vörös csíkos pántos felsőt viselnek.
- Min mélázol Leormon?
- Azon, hogy minden ember ugyanúgy néz-e ki, mint te.
- Haha. Nem hiszem. Viszont az más kérdés, hogy hogyan jössz velem. Tudod errefelé nem szoktak oroszlánok mászkálni az utcán. Meg van! Rád csatolok egy pórázt, és ha az emberek kérdezik, azt mondom, hogy egy ritka macskafajta vagy. De könyörgök, mikor mások is vannak, a környéken ne szólalj meg.
- Rendben csak induljunk már!
Ria és Leormon kimentek Innaru város utcáira megkeresni a többi ember-digimon partnereket.