28. fejezet

A vámpír prédája

Emberi világ, Innaru város
A toll gyors ütemben serceget a papíron. Majd papírzörej hallatszott még mielőtt megint sercegés töltötte be a szoba csendjét. Végül az is elhallgatott. Edward fásultan dőlt hátra a székében. A DÉFSZ papírmunkáit intézte már órák óta és végre végzet velük. Előtte az asztalon méteres papírhalom állt. A férfi túlfáradt volt, hogy neki álljon elpakolni az iratokat. A fejét a szék háttámlájának támasztotta és lehunyta a szemét, hogy egy kicsit pihenjen.
Valaki halkan kopogott. Hangtalanul nyílt az ajtó és csendes léptekkel Bearmon jött be rajta. A kezében tálcát tartott, így a lábával hajtotta be az ajtót. Nem vette észre, hogy Kávé besurrant mellette.
Edward nem nyitotta ki a szemét a halk neszekre, csak mikor Kávé felugrott az ölébe és hangosan dorombolni kezdett. A férfi jobbjával elkezdte simogatni a bársonypuha bundát, mire a dorombolás még intenzívebb és hangosabb lett. Közben Bearmon letette a tálcát az asztalra.
- Melinda megkért, hogy hozzak neked egy kis kávét és süteményt.
- Köszönöm, egy kis kávé igazán jól esne most. Melinda mindig tudja, mire van szüksége az embernek. – vette fel fáradt mosollyal a csészét és ivott a fekete folyadékból.
- Ed. Nagyon ramatyul nézel ki, meg kell, mondjam. Lassan be fogsz golyózni, ha nem alszol eleget. – jegyezte meg, kedves, együtt érző hangon Bearmon.
- Tudom. De nem tudok mit tenni. Ilyen az élet. – sóhajtott fáradt lemondással Edward és bal kezével kihúzta az íróasztal egy fiókját és kivette belőle a fiatalok által hagyott levelet. Újra átfutotta a ráírt sorokat és az alján az aláírásokat.
Be kellett vinnie a tárgyalásra, ahol szinte mindenki neki eset, hogy, hogyan merészelte elküldeni őket, mikor csak egy emberre volt engedélye. Mikor elolvasták a gyerekek által hagyott üzenetet viszont nyögni-nyelni nem tudtak. Talán még így is rajta csattant volna az ostor, - hisz még is csak az ő felelőssége a dolog – de Mr. Szeppáry a védelmére kelt és elsimította az ügyet. Szepy az egyetlen szövetségese az ülésezők között.
Mint kiderült Terra nem értesítette a szüleit a kis kirándulásáról, és jelentették az eltűnését a rendőrégen. Éjféltől hivatalosan is eltűntnek minősítik. A többi gyerek szüleinek is leesett, hogy a gyerekük még sincs a táborba ahova elviekben elengedték őket, és nagyon aggódtak.
Edward először dühös volt a hat fiatal felelőtlen viselkedésére, de mikor egy nyugodtabb órájában végig gondolta a dolgot, be kellett látni, ő is így cselekedett volna a helyükben. Mi több, velük tartott volna, ha szabad ember és nem neki kell tartania hiénafalka előtt a hátát. De még is zokszó nélkül tette ezt, mert tisztában volt vele, a többiek azért cselekednek szabadon, mert ő lehetővé teszi számukra. De aggódni azért aggódott. Különösen, hogy semmit se tudott róluk.
Brendon szuper biztonsági rendszere ellenére egy vírus mégis bejutott a rendszerükbe és tönkre tette az össze gépet, így nem tudtak kapcsolatba lépni a Digivilágban lévőkkel. Azóta a DÉFSZ itt maradt tagjai gőzerővel próbálták rendbe hozni a gépeket, bár eddig ne jártak sikerrel. Így a férfi csak reménykedhetett benne, hogy barátainak nem esik baja.

Innaru, délután
A nap melegen sütött, lenge szellő fújt, megzizegtetve a fák lombjait.  Az utcán emberek siettek a dolgukra, bár nem volt nagy tömeg. A járdán két 7-8 év közötti kisfiú haladt hangosan nevetve és beszélgetve.
A magasabb fiúcskának rövidnek mondható, fülig érő szőke haja és kék szemei vannak. Egy sötétkék fehér kapucnis pólót viselt, hozzá pedig farmer halásznadrágot és egy pár sportcipőt. A kezében egy fekete-fehér plüsskutyát szorongatott.
Az alacsonyabbiknak kócos, égbemeredő barna haja és szeme van. Egy világos kékeszöld hosszú ujjú inget és barna rövidnadrágot hordott. Hátán egy zöld sárkányplüss volt, mely tulajdonképpen egy hátizsák. A táska pontosan olyan volt, mint a sima játéksárkányok. Annyi különbség akadt, hogy a táskasárkány nyaka hátulsó részén helyezkedett el a cipzár.
- Na hogy tetszett? – kérdezte vidám hangon Roli, akinek minden lépésénél billeget a táskasárkány feje, mintha mindig bólogatna.
- Nagyon tetszett! Majd megkérem Anyát, hogy engem is írasson be judora! És akkor majd ketten fogunk járni oda is, meg lovagolni is! – felelt Peti lelkesen, széles kézmozdulatokkal gesztikulálva.
A két fiú mást-mást sportolt, így megegyeztek, hogy megnézik a másikat egy edzésen, és ha tetszik nekik, ők is beiratkoznak, hogy együtt járhassanak rá. Peti lovagolt, Roli judozott. Roli kicsit bizonytalan volt a lovaglással kezdetben, túl hatalmasnak vélte a lovakat, de mikor megismerkedett a Misi nevű pónival, - amin Peti tanul lovagolni – és a kissé kövér, barátságos fehérszőrű jószág elvette a kezéből a felé nyújtott csemegét és hálából belefújt a fiú nyakába rögtön belopta magát a szívébe.
Petivel most jöttek a judo edzésről, ami a szöszke fiúcskának nagyon tetszett. Szinte egész úton idáig azt taglalták, hogy ha mindketten meg tanulnak jól judozni akkor majd a nagyobb fiúk nem mernek beléjük kötni, ha pedig mégis hát jól elverik őket.
- Tényleg Peti, beszéltél már telefonon a bátyáddal, meg a digimon barátjával? Már biztosan megérkeztek abba a táborba.
- Coronamonnak hívják a digimon barátját, és nem még nem. Anya megpróbálta felhívni, de a telefonja otthon maradt, és amikor felhívta a tábort azt mondták, hogy Finbu nem is ment oda, vagy valami ilyesmit. Úgyhogy Anya most nagyon ijedten viselkedik, meg Apa is. De nem értem őket, hiszen Coronamon biztos vigyáz Finbura, de nem figyelnek rám, mikor próbálom ezt megmondani nekik. Ugye, Fekete? Vaú! – bólintott a játék fejével, hogy Feketével igazolja állítását.
- A felnőttek folyton ijedeznek minden apróságon. Hé, gyere erre, menjünk hátul, ott lehet hangosan beszélgetni és nem szolnak ránk az öreg nénik. – vetette fel az ötletet Roli és már el is indult a rövid sikátorba, amely egy mellékutcára nyílt, ahol szinte sose jár senki se.
- Oké, menjünk arra. Anya biztos meglepődik, mikor elől vár minket, mi pedig a kert hátsó kapuján megyünk be! – egyezet bele Peti és barátja után iramodott.
A mellékutca olyan keskeny, hogy csak egy autó fér el rajta és jószerével kerítés határolja. A fiúk jól sejtették, az utcán rajtuk kívül senki se volt.
- Mesélj a digimonokról! – kérlelte Roli barátját, aki örömmel tartott kiselőadást, szerény és töredékes ismereteit úgy adva elő, mintha legalább egyetemi doktorátusa lenne digimon ismeretből.
- … és van olyan digimon is, ami akkora, mint egy labda, nincsenek kezei meg lábai, csak nagy fülei, szemei és szája és ugrálva megy. Az nagyon vicces és olyan aranyos, mint Lizáék kiskutyái. És olyan is van, ami olyan, mint egy nagy mozgó virág, egy másik pedig egy igazi oroszlán!
- Húú ez nagyon klassz! Én is akarok egy digimont!
- Én is akarok, de az a bácsi akivel Finbu és a barátai találkoztak…
- Milyen bácsi? – kotyogott közbe Roli.
- Olyan fiatal bácsi, tudod, amilyenek iskolatáskával mászkálnak, de már felnőttek. Na, igen, és ez a fiatal bácsi azt mondta csak akkor lehet valakinek digimonja, ha van egy furcsa gépe.
- Milyen gépe?
- Tudod olyan, amit láttál Finbunál, az a piros, ami akkora, mint egy telefon, mégse az.
- Ja, igen tudom. Azt nem mondta hol lehet ilyet szerezni?
- Sajnos nem. – mondta kissé elszontyolodva Peti.
- És ha lenne digimonod, te milyet szeretnél? Olyan Coronamont, mint ami a testvérednek van?
- Nem én olyat akarok, mint amilyen annak a fiatal bácsinak volt, egy Agumont! Az övé nagyobb nálunk, még Coronamonnál is, sárga, és úgy néz ki, mint egy dinó! Az orra lapos és nagy, sőt még tűzet is tud fújni! És a legklasszabb az benne, hogy át tud változni hatalmas T-rexé, ami ekkora nagy tűzgolyókat, tud köpni! – magyarázat közbe Peti kitárt karokkal leírt a levegőben egy kört, hogy hangsúlyozza a tűzgolyók nagyságát. – Te milyet szeretnél?
- Háát még nem igazán tudom. Könnyebb lenne, ha tudnám, milyenek vannak, mert mondtad ugye, hogy sokkal több van, mint amennyit te láttál.
- Coronamont egyszer megkérdeztem, hogy milyen digimonok vannak, és azt mondta, hogy szinte mindenféle, amit el tudsz képzelni. Szóval képzelj el valamit nyugodtan, mert biztosan van olyan digimon.
- Akkor én egy sárkányt akarok! Aminek van hatalmas szárnya, amivel felrepül és repülve elvisz az iskolába! Sőt még tűzet is tud fújni, és egy farok csapással be tudja lőni a focilabdát a kapuba!
- Ez jól hangzik! És ha mindkettőnknek lesz digimonja akkor majd tudunk versenyezni, te a sárkányodon repülsz, én pedig a T-rexé átváltozott Agumonom fején fogok ülni, aki pedig szaladni fog.
- Igen, igen és a nyertes kap a vesztestől egy chipset!
- Jó, ez remekül hangzik!
A fiúk belelovalták maguk az ábrándba és közben észre se vették, hogy váratlanul nagyon leesett a hőmérséklet körülöttük. Ahogy azt se, hogy csendes, de azért jól kivehető léptek koppannak mögöttük a betonon. Váratlanul egy hang szólalt meg a fiúk felett, mire összerezzenve fordultak hátra.
- Szóval digimonokat szeretnétek látni fiúk? – a férfi egyébként is magas, de a gyerekeknek valóságos óriásnak tűnt, az arcát nem is látták rendesen, bár mást se tudtak kivenni a különös férfi testalkatából, mivel hosszú fekete köpenyt viselt, magas gallérral és egy jókora aranyszín denevérrel kapcsolta össze a köpenyt. A szemei körül egy piros maszkot viselt és mintha kék bőre lenne, bár ebben nem voltak biztosak a gyerekek. Viszont a nagy bakancsára szegecselt koponyát jól meg tudták nézni.
- Igen bácsi. Talán megzavartuk a hangos beszélgetésünkkel? Vaú! – kérdezte Peti, közben a kezében úgy mozgatta a játékkutyát, mintha szimatolva vizslatná az idegent és kicsit meg is ugatná.
- Ha ez történt nagyon sajnáljuk és elnézést. Legközelebb jobban fogunk figyelni. Nincs melege a bácsinak? Anyukám mondta, hogy a fekete ruha nyáron nagyon meleg. Bár igaz, hogy most elég hideg lett hirtelen. – mondta Roli.
- Nem, egyáltalán nem zavartatok, sőt én tartozok köszönettel, hogy ilyen hangosak voltatok és meghallottalak titeket.
- Igen? – pislogott összezavarodottan Roli. Nem igazán értette mi lehet a férfi szándéka, de az, az érzése támadt, hogy a hideg belőle árad. Most, hogy belegondolt még a madarak is elhallgattak, pedig az itteni kertekben folyton csiripelnek, de most még a bogarak se zümmögtek a közelben. Mintha minden félne valamitől.
- Grrrr.
- Ejnye, Fekete! Nem szabad megmorogni másokat! Ha még egyszer ilyet csinálsz legközelebb büntetésből otthon hagylak! – dorgálta a játékot Peti. Belátta, hogy nincs sok értelme annak, amit csinál, de a furcsa bácsitól rossz érzése támadt, és ha Feketére fogva ki tudja mutatni ezt a kis ellenszenvet, megéri a gyerekes viselkedés.
- Ha jól értettem digimonokkal akartok találkozni. – tért ismét a tárgyra a férfi. A fiúk némán bólogattak. – Remek. Nos, én tudok nektek segíteni, ez ügyben. Gyertek velem a Digivilágba!
- Őő, de anyu azt mondta nem szabad idegenekkel elmenni. – motyogta halkan és bizonytalanul Peti, ami egyébként ritkán jellemző rá.
- De hát én nem vagyok idegen. Én a barátotok vagyok. És azt ugye nem tiltják a szüleitek, hogy a barátaitokkal menjetek el valahova igaz?- szőtte tovább a kicsik előtt láthatatlan aljas szándékkal a gyöngyös, mézédes szavakat a férfi.
- Háát azt tényleg nem tiltják.. – suttogta az orra alatt Roli is, aki szintén teljesen elbizonytalanodott. Hisz ezt az embert nem ismerik, tehát idegen. De semmi olyat nem tett, ami miatt ne mondhatnák rá, hogy barát, sőt nagyon kedvesen viselkedett velük. Ráadásul még azt is felajánlotta, hogy mutat nekik digimonokat. Ő pedig semmi másra nem vágyott, minthogy rengeteg digimont láthasson és ezzel Peti se volt másként.
Fiatal korukból, tapasztalatlanságukból és mindenki felé áradó gyermeki bizalmukból eredően meg se fordult a fejükben, hogy a férfi rossz szándékkal akarhatja őket elvinni valahova, és azon se gondolkodtak el, hogy ez a kirándulás esetleg nem érne véget vacsoraidő előtt. Valamint emlékeztek olyan alkalmakra mikor egy számukra idegen felnőttről kiderült, hogy a szüleik barátként kezelték és nekik is így kellett viselkedniük az illető felé. Talán most is ez a helyzet, ők nem ismerik, de a szüleik igen ezt a bácsit. És akkor semmi kifogás nincs, ami tiltaná, hogy vele menjenek.
- Nos? Döntöttetek? Jöttök? – kérdezte sürgetően a bácsi, és a vállukra tette furcsán nagy, kesztyűs kezeit. A két fiú egymásra pillantott és alig észrevehetően bólintottak egymás felé. Olyan aprók voltak ezek a biccentések, hogy ők se voltak tisztába a mozdulat megtételével.
- Helyes. – mondta kaján vigyorral Myotismon, ahogy felkapta a két gyereket és megnyitotta az átjárót a Digivilágba. Ahogy belépet prédáival a kapuba a környező bokrokból és sötét zugokból temérdek denevér keveredet elé és mesterük után indultak.
Mikor a portál bezáródott, a nyomasztó sötétség és a furcsa hideg szertefoszlott. A madarak ismét csivitelni kezdtek.

Digivilág, Fény szintje
Egy kényelmesen, fényűzően berendezett szalonszobában üldögéltek, meleg teát iszogatva. A falak fehérek, arany díszítéssel, a padlót bézs szőnyeg borította. A falon tájképek lógtak, a nagy ablakokat pedig szép aranyzsinórral oldalra kötött vörös függönyök keretezték. Az ablaküvegeken át besütött a délutáni napfény. Egy kávézóasztal körül kényelmes kanapék és fotelek voltak körülállítva. Az asztalon finom porcelán csészék sorakoztak egy tálcán, a kancsó tetején gőz áramlott ki, a benne lévő meleg folyadék miatt. A tálca mellett sütemények, cukrok és csokik voltak felszolgálva.
 Emma egy vörös huzatos fekvőfotelben helyezte kényelembe magát és épp egy étvágygerjesztő bonbont kapott be, majd ráérősen lenyalta az ujjaira olvadt csokit. Tökéletesen tisztába volt vele, hogy ezzel bármelyik férfi vérét fel tudja forralni. Tény, hogy most nem volt a közelben egy hímnemű lény se, de gyakorolni sose árt ugyebár.
Linea a szeme sarkából figyelte a gyönyörű nőt és megpróbálta leutánozni az előbbi mozdulatát az egyik kanapén terpeszkedve. Az ő próbálkozása viszont inkább volt nevetséges, mint igéző.
Halkan nyílt a teremvégében a masszív fa ajtó. Egy 40-es éveiben járó, vállig érő, kontyba kötött barna hajú nő lépet be. Átlagos arcát gesztenyebarna szemei tették kissé karakteresebbé. Bokáig érő, egyszerű szabású sötétzöld szoknyát viselt hozzá illő felső résszel. Leginkább egy 19. századi jobbágyasszonyéhoz hasonlított az öltözéke.
A másik belépő, egy fülig érő, ősz hajú, meghatározhatatlan korú férfi. Nagytermetű és széles vállú, a szeme felemás. Az egyik kékesszürke a másik fekete. Az arcát rendezett fehér szakáll borította. Egyenruhát viselt, ami kísértetiesen hasonlított a hajdani porosz hadsereg híres kék egyenruhájára. A férfi kínosan ügyelt megjelenésére, az utolsó rézgomb is csillogót ruházatán, melyen egy gyűrődést se lehetett látni. A ruha felett modern katonai zöldfoltos hosszú köpenyt hordott.
Emma szerint a köpeny borzalmasan állt az öregedő úrnak, de gyakorlati haszna volt a förtelmes ruhadarabnak, ami túl értékes, mintsem a divat nevében kidobják. Elvégre elég nehéz lenne egy divatos köpenyt szerezni, ami valójában egy tökéletes pajzs, s mely képes ugyanúgy láthatatlanná válni, mint Rajmund.
- Na, látom végre Fatime banya is idetolta a képét ocsmány gönceiben. Élvezd ki, hogy itt lehetsz, elvégre a patkánylyukadban nincs ilyen arisztokratikus légkör, mint itt. – kezdet bele káráló hangján Linea amint az érkezők mögött becsukódott az ajtó.
A banyának említett Fatime – aki az egyszerű ruhás nő volt – mosolyt erőltetett arcára, de szeme veszedelmes villanása elárulta valódi gondolatait. Indulata ellenére könnyed léptekkel ment az asztal mellett ülő nők mellé. Kecsesen helyet foglalt az egyik fotelben.
- Örvendek Emma nagyságos asszony. Öröm bájosságát látni. – üdvözölte fejet hajtva Emmát, majd Lineához fordult – Még mindig élsz, te rücskös varangy? Ha megpróbálnálak, békává változtatni nem sikerülne, mert már rég az vagy. Rajtad még egy királyfi csókja se segíteni, legfeljebb szegény herceg dobná fel a talpát anélkül, hogy bármit kevernék az italába.
Erre Linea feje vörös lett a haragtól és lázasan gondolkozott megfelelő visszavágáson, de szokása szerint túl sokáig tartott neki sötét agya zugaiból összeszedni a gondolatokat. Ezt a menetet Fatime nyerte.
Emma magában kedélyesen elmosolyodott. Ez a ronda, ostoba liba, akit kénytelen egész nap felügyelni esélytelen a méregkeverő Fatime éles eszével szemben. A férfi Emma elé lépett és letérdelve fejet hajtott előtte. A nő kedélyesen felé nyújtotta kezét, mire az ősz férfi kézcsókot lehelt rá.
Hát igen. Legalább a kém Rajmund és a méregkeverő Fatime tudja és meg is adja a nekem járó tiszteletet. Ennek az ostoba talpnyaló Lineának se ártana végre megtanulnia, hogy ne képzelje magát többnek nálam, a mester elsőszámú szolgájánál és bizalmasánál.
A kézcsók után Rajmund felállt és szokásos nesztelen járásával leült a közelben lévő faragot székre.
- Szóval? Várunk még valakire, vagy kezdhetjük? – kérdezte Emma, tekintetét végigjártatva a jelenlévőkön.
- Kezdhetjük. Mind itt vagyunk, akik számítunk. – jelentette ki Linea peckesen, miközben hátradobta a haját.
- És Manóka? – tette fel az utolsó kérdést Emma, mielőtt rátért a lényegre.
- A mester azt az utasítást adta, hogy maradjon a helyén. Rá amúgy is csak a későbbiekben lesz szükség a tervben. – közölte tárgyilagosan Fatime.
- Rendben. Mint tudjátok a zavaró tényezők, akiket Rajmund megfigyelt, átjöttek a Digivilágba.
- Még az a nebántsvirág csitri komornyik is itt van?! – csattant fel Linea döbbenten. Láthatóan nagyon meggyűlölte a szőke lányt miután legyőzte szempárbajban. Emma szúrós tekintetére duzzogva csendbe maradt, így a feketehajú nő fojtathatta.
- A mester azt akarja, hogy állítsuk a saját oldalunkra őket, mert így sokkal gyorsabban tudunk majd haladni a terveinkkel. És mert fent áll egy 50%-os kockázat, hogy nagy bajokat okozhatnak nekünk, ha nem a mi fennhatóságunk alá kerülnek.
- Gondolod, hogy képes leszel irányítani őket? – kérdezte elgondolkodó hangon Fatime.
- Csak nem kételkedsz bennem?! – botránkozott meg a feltevésen Emma.
- Ugyan, távol álljon tőlem. De a te képességeidnek is vannak korlátai. Csak azokat tudod irányítani, akiknek negatív és keserű érzelmek vannak a szívükben. És a nőket nehezebb megbűvölnöd.
- Emiatt ne főjön a fejed. Ezért jó az a nyamvadt taknyos kölyök, akit már megbűvöltem. Őt felhasználva egyszerűbben tudom majd kezelni őket. És ha minden kötél szakad, pár embert túszul ejtünk. Az utóbbi napokban ámulatba ejtett milyen könnyen kézben lehet tartani egy olyan digimont, akinek van emberi társa.
- Ja, a kis vakarcs odáig van Emmácskáért. Ha az úrnőcske nincs mellette, hogy utasításokat adjon neki, olyan üres szemekkel bambul maga elé, aminél még egy zombinak is több értelem van a rohadt agyvelejébe. – osztotta az észt Linea, és rajta kívül az összes jelenlévő fejében végig suhant a gondolat, hogy ez a nő valószínűleg még sose nézett tükörbe. Bár ki hibáztathatná? Szegény tükör rögtön billió darabra törik ha Linea elé lép.
- Hát el kell ismerni, hogy hasznosabb, mint te vagy Linea! Az a kölyök eddig nem vétett akkora hibát, mint te. – szögezte le Fatime.
- Még hogy hibát? Én!?
- Fatimenek igaza van. Még mindig nem javítottad ki a hibádat, ami most is veszélytényező a mester terveire nézve. Hibáztál alig két hete, mikor ráuszítottuk azt az öt Lovagot azokra a városokra. – szólt közbe csendes, mély hangján Rajmund is a beszélgetésbe. A három hölgy pár másodpercig meglepetten pislogott a férfira. Rajmund szinte sose beszél, kivéve mikor jelentést tesz a mesternek.
- Nem is hibáztam! Egyébként is, inkább örülhetnétek, mert olyan frankón átalakítottam a Lovagok emlékeit arról, hogy miként is ölték meg azt a Lordot. – húzta fel sértetten az orrát a vörös szemű.
- Hát éppen ez az! Csak félmunkát végeztél! Arról volt szó, hogy mind az öt Lovag emlékeit meghamísítod, de csak hárommal tetted ezt. Ha nem jelentett volna hamisan Emma lebuktunk volna! Szerencse, hogy az a kettő, még nem köpött az ügyről! – fortyant fel Fatime.
- Ja, szóval arról tépitek itt a pofátok. Erről nem én tehetek. Arról egyikőtök se pofázott, hogy a Lovagok között van két vírus típusú is. Az én elmébe hatoló képességemre a vírus digimonok immunisak. Egyébként meg nem kell félnetek. Azok a páncélnyulak nem mernének gondot okozni túl nagy bennük a … hogy is mondják…ja meg van, a becsület, az engedelmesség, meg az egyéb lovagias hülyeség. De nem értem a szeretet mestert, ha a cél, hogy eljussunk a Sötét Zónába, akkor miért itt unjuk szét a buránkat, ezen a „szeretet”és „jóság” lepratelepen?
- Ne vond kétségbe a mestert és a terveit. Jó oka van erre a feleslegesnek tűnő kerülőre. Akkoriban még csak engem, Emmát és Manókát hozott létre a mester, ezért nem tudtok a dologról. – szólalt meg immár másodszorra Rajmund. Aki ismerte tudta, hogy nála ez már extrémhosszú társalgásnak számít. Fatime és Linea kíváncsian pillantott Emmára magyarázatért. Emma sóhajtva itta ki a csészéjéből az utolsó kortyokat, majd belekezdett a magyarázatba.
- 15 évvel ezelőtt a Mester elhatározta, hogy meghódítja a Digivilágot. De mint hallhattátok már a Digivilágot a Szent Bestiák őrzik a behatolókkal szemben. Ezért hát a Mester megölte a tűzmadár Zhuqiaomont, a déli határ őrzőjét, hogy bejuthasson. A 3 Deva szolgáját Pajiramont, Indramont és Sandiramont azóta is fogva tartja. Mikor betört rögtön megpróbálta uralma alá hajtani a Sötétséget. De a Sötétség elég nehéz eset. Nem egy egységes rendszer van benne, hanem több apróbb, összesen 11. Ezeknek az egységeknek a Lordok a vezéreik és olyanok, mint egy-egy kis állam. Minden Lord saját külpolitikával, gazdasággal, nézetekkel és hatalommal bír. Hasonló, mint a középkori szétszabdalt Németország volt a megannyi fejedelemségével. A Lordok viszont nem egyenrangúak. Azok akiket „A 7 Nagy Démonlord” jelzővel illetnek  emberi rangban mérve hercegeknek vagy hercegnőnek tekinthetők. A másik négy rangja viszont jóval alacsonyabb hozzájuk mérve, ők csupán bárók. A Mester arra számított, hogy könnyedén az uralma alá hajtja őket, mert a Lordok folyton marakodnak mindenen, mint valami farkas falka. De mikor megjelent váratlan dolog történt. Az addig széthúzó, önmagukban legyőzhető ellenségeink egységbe tömörültek, ami akkor még túl nagy falat lett volna a Mesternek. Így hát taktikát váltottunk. A Fény rendkívül központosított, így csupán szépen a hatalmi piramis élére kellett ülnie, mint Digimon Isten és már is az uralma alá vonta ezeket a hülye angyalokat. A terv egyszerű és briliáns. Folyamatosan háborút provokálunk ki a Sötétségből, hogy a végén egy hatalmas háborúval, a Fénnyel elpusztítassuk a Sötétséget. Aztán ha a Mester megszerezte, ami kell neki, elpusztítja azt a három piperkőc angyalt. Majd az Olümposziakat és a maradék Bestiát is. Végül a miénk lesz az Emberek világa is, onnét pedig nincs megállás, míg valamennyi dimenzió a Mester uralmába nem kerül! – a végére Emma már állt és félig kiabált. Láthatóan nagyon magával ragadta a jövő képzete.
- Áh, most már értem mi értelme volt azoknak a koszos falvaknak a leégetése. De ha jól sejtem az egyik Lord megölése nem a terv része volt, igaz? – kérdezte Fatime, aki most sokkal világosabban látta a dolgokat, mint eddig. Lineának gyakorlatilag kínai volt a fele annak, amit Emma mondott, de azért úgy tett, mintha ő mindezt már eddig is tudta volna.
- Igaz. Hogy kinyírták az egyik Lordot az bónusz volt. Ezzel legalább 5 évvel megrövidítették a tervünket. A falvakkal eredetileg csak meg akartuk pöckölni a Sötétség orrát, így viszont mintha tört döftünk volna az oldalába. – válaszolt kajánul mosolyogva Emma, ahogy egy újabb bonbont fogott az ujjai közé.
- Szóval valószínűleg most jön az a várva várt háború, ami elhozza a győzelmünket. Úgy hallottam most a Sötétségnek független hadserege van, aminek az egyik címer nélküli lord a vezére. Hmm. Tudnék is ajánlani egy remek kis mérget, amivel, könnyel el lehetne tenni láb alól ezt a vezérkét. – jegyezte meg Fatime, a gyilkosságot olyan egykedvűen kimondva, mintha csak az időjárást közölte volna.
- Ajánlhatod, de nem használjuk. A terveinket jobban támogatja, ha egyelőre nem vágjuk le a fekete sereg fejét. Majd később. Később igen, mikor még érvágóbb lesz, mint most lenne. – jelentette ki Emma mire mindannyian gonoszul elmosolyodtak.
Váratlanul kinyílt a nagy ajtó. A nap már egészen lement, így a szoba sötét volt. A folyóson viszont éget egy lámpa, mely hátulról megvilágította a belépőt. Az arca sötétbe borult, nem lehetet látni.
Emma, Fatime, Rajmund, sőt még Linea is azonnal térdre borultak. Néma csend volt pár másodpercig, majd négy hangon hangzott el ugyan az a szó.
- Mester.

Az árnyékok lassan táncoltak a helyiségben. Az itt lévő állólámpa előtt egy fel-alá járkáló digimon haladt el folyamatosan, ezzel okozva a folyton megjelenő árnyakat. Egy átlagos méretű szobában volt, ahol egy egyszerű ágy, mosdótál, két szék és egy kis asztal alkotta a berendezést. Az ágyon egy fiú feküdt, plafonra meredő, üres tekintettel. A fiú tizenhárom, tizennégy éves formának tűnt, szőke haja az arcába lógott. Fehér, lila sávos pólót viselt, egyszerű farmert és fekete tornacipőt, bár utóbb most az ágy mellett volt a földön. Kezében egy indigókék digivice-ot szorongatott.
Az ágy mellett mászkáló ideges digimon akkora volt, mint Gerzson társa, Agumon, de itt vége is volt a két digimon közti hasonlóságnak. Ez a digimon egy madár, tollai szürkésbarnák, szárnya végén a karmai lilák. A lábain három-három lábujj látszott, kettő előre állt a harmadik hátrafelé. Egy lila mellényszerűséget viselt, melyen 2 apró, sárga shuriken minta látszott. A digimon szemei körül a tollak pirosak voltak.
Miközben járkált aggódó pillantásokat vetett a fiúra. Nem tudta mennyi ideje lehetnek itt. A szobában nem volt ablak, így nem tudta a nap állásából megmondani az időt.  A szeme sarkából moccanást vett észre. Rögtön az ágy felé fordult. Firi nyöszörögve megmozdult, majd felült és a tenyerével dörzsölte a tarkóját. Meleg barna szemeibe visszatért az élet természetes csillogása. Csodálkozva nézet körül.
- Firi! – kiáltotta megkönnyebbülten a madárdigimon és majd’ Firi nyakába ugrott örömében.
- Elég Falcomon, kérlek. Nem kapok levegőt, ha így szorítod a nyakam. – kérlelte Firi társát, mire Falcomon el is eresztette.
- Hol vagyunk Falcomon? Nem itt voltunk a legutóbb. – mondta a fiú, miközben az új környezetét tanulmányozta.
- Egy szobába hoztak minket. Azért nem emlékszel rá, mert az a boszorkány már megint megbűvölt. Ha tudnád milyen soknak éreztem az időt, amíg ismét magadhoz tértél! Egy csigalassú örökké valóságnak! Nagyon aggódtam miattad. Ez az álnok nőszemély és az, az ocsmány társa kiakaszt.
- Engem is. Nem is tudom, mi lenne velem, ha te nem lennél Falcomon. Míg ide hoztak minket nem láttál valahol útvonalat, amin át elszökhetnénk?
- De, többet is. A baj, hogy felesleges figyelni őket. Mikor a folyósón vagyunk, téged mindig megbűvölnek. A múltkor már próbáltam veled megszökni, de meg se moccantál csak üres szemekkel motyogtad, hogy Emma úrnő nem engedélyezte. 
- Hát miért nem szöktél meg és hagytál itt? Akkor legalább te szabad lennél!
- Tegnapelőtt még minden bizonnyal ezt tettem volna. De az óta mi már partnerek vagyunk! Ez különleges kötelék. Nem tudnák elmenni tudva, hogy te itt maradtál. És te is tudott, hogy te se tudnál itt hagyni engem. Majd együtt szépen kimászunk a slamasztikából. – mondta biztatóan, hamis magabiztossággal Falcomon. Firi halványan elmosolyodott, jól esett neki a digimon utolsó mondata, még ha csak hazugság is. A szívük mélyén mindketten tudták, hogy nem tudnak megszökni. Egymaguk biztos nem. De ugyan kire számíthatnának, ellenségekkel körülvéve?