5. fejezet

Zongoráz még nekem

A Digivilágban:

Minden ereje elfogyott. A védekezés gyenge imitálására is alig volt már ereje. A Lovagok tudták, nincs menekvése, kiélvezték diadalmukat. Újabb támadás. A fekete digimon térdre esett. Már felkelni sem bírt. A vörös köpenyes lovag a nyakának szegezte lándzsáját.
- Véged. Nem fogsz többé ártatlanokkal végezni. Én Gallantmon most megszabadítom tőled a világot.
A térdelő mega mostanra már csak félig volt eszméleténél. Vörös szemei résnyire voltak kinyitva és még a homlokán lévő szemében is csak hihetetlen fáradság tükröződött. Szörnyű állapotban volt. Még is, mintha csak hű akart volna maradni önmagához válaszolt a Lovagnak.
- Hogy ki végzet több ártatlannal arról vitatkozhatnánk konzerv-harcos. Hiszen ti öten tegnap 8 várost és falut pusztítottatok el a benne élőkkel együtt, csak hogy előcsalogassatok. Milyen jogon hívsz hát engem gonosznak? – szarkazmus, belenyugvás és gyűlölet hallatszott a hangjából. De éles látását nem lehetett vitatni.
Gallantmon kezében a lándzsa kissé megremeget. Kételye támadt a legyőzött szavaitól. Biztos, hogy a világ békéje érdekében öltek tegnap? Megrázta a fejét, hogy kiverje belőle ellenfele szavait.
- A vesztesek mindig mocskot hajítanak a győztesekre. Álnok szavak helyett inkább meg kellene bánnod bűneid. Bár a hozzád hasonló szörnyeknek fogalmuk sincs mekkora szenvedést hoznak a világra.
- Ezt én is mondhatnám neked Konzerv. Elvégre az egyensúlyt ti tettétek tönkre.
- Az egyensúly helyre áll amint végzünk a hozzád hasonlókkal. Akkor soha többé nem tehetitek tönkre a békét. És most. Pusztulj!
A dolgok rendkívül gyorsan történtek. Miközben beszéltek az égbolton egy halvány fénysugár jelent meg. A hajnal első sugara. A térdelő, fekete bőrruhás alakot egy belenyugvó érzés szállta meg. A vég elkerülhetetlenségébe nyugodott bele. Egyszerre hálát érzet a vékony fénysugarat látva.
Köszönöm. Köszönöm, hogy még egyszer láthattam a hajnalt. Bocsássatok meg, testvéreim. Mégsem találkozunk Ott.  A testvérei gondolata új erőt, élni akarást és küzdőszellemet adott neki. Nem. Nem halhatok meg. Nélkülem végük. Nem engedem. Többé nem engedem, hogy ártsanak nekik!  
Mikor Gallantmon döfött, abban a másodperc töredéknyi időben a fekete bőrruhás talpra ugrott. Így a támadás nem a nyakát választotta le a testétől, hanem valahol a bordái alatt bal oldalt hatolt át rajta. A kín hihetetlen erősséggel cikázott végig rajta. Ha valaki más lenne, a helyében adatokra esne ebben a pillanatban. Ő viszont túl konok és makacs, hogy csak úgy hagyja magát szétesni. Hátra ugrott, hogy megszabaduljon a testében lévő lándzsától.  Gallantmon és a többi lovag, aki körül vette őt teljesen ledermedt. Erre nem számítottak. Mielőtt magukhoz térhettek volna a döbbenettől a fekete mega már eltűnt a hatalmas sziklák között ahol eddig harcoltak.
Jobb kezét az oldalára szorította. Gyenge próbálkozás, hogy egybe tartsa a lassan adatokra hulló testét. De nem érdekelte. Csupán a cél lebegett előtte. Minél messzebb kerülni a Lovagoktól. Nem engedte meg magának, hogy végig gondolja, mit tesz az után. Ha megteszi, biztos feladja. A lelke mélyén viszont tudta mi lesz akkor, ha sikerül elmenekülnie. Semmi. Adatokra bomlik és meghal. A vég elkerülhetetlen. Vagy így, vagy úgy, de eljön érte.
Összeesett. A lábait alkotó adatok már annyira kezdtek széthullni, hogy egyszerűen képtelenek voltak megtartani a súlyát. Kezdte elveszíteni az öntudatát. Mielőtt végleg beszívta volna a sötétség haloványan érezte, hogy a teste kezd zsugorodni. Aztán semmi.
A mega helyén egy alig emberi ökölnyi kis lila digimon maradt. Tele sebekkel és ájultan feküdt a szikla tövében. Annyira kicsi volt, hogy a Lovagok nem vették észre mikor elmentek mellette. Ha még is észrevették nem törődtek vele. Elvégre ők egy haldokló megát keresnek, nem egy babyt. Egy kis fénysugár rásütött. Majd egy portál nyílt, ami beszívta magába. A Lovagok biztosak voltak benne, hogy adatokra hullott és többé nem okoz nekik gondot.

Eközben a valódi világban:

Innaru városban már szürkült az ég alja. Az utcák teljesen kihaltak. Még senki sem ébredt fel. Pontosabban egy valaki még is. A villanegyed egyik palotának is beillő hazában, egy 16 éves lány már felkelt. A kora béliek még javában aludtak és minimum délig fel sem szándékoztak kelni. A nyári szünet második napja jött el. Természetes, hogy aludtak, elvégre egy egész tanév alvás hiányát kellett pótolniuk. Ő még is fent volt.
A szobája hatalmas, más házakban nappalinak is nagy lenne. A falak levendula színűek, a bútorok többsége (mint a szekrények, ágy, íróasztal, polcok stb.) pedig fehér. Bár szinte mindenben meg lehetett találni a lila valamelyik árnyalatát. Lila színű csúcs modern laptop, rózsaszínnel határos szőnyeg a fapadlón, lila árnyalatú párnahegyek az ágyon. A polcokra lila levendula virágok voltak festve. A sarokban egy gyönyörű, fehér zongora állt. Nagyon hangulatos szoba. Sok lány álmodozik hasonlóról. Hatalmas üveg ablakok, amiken át a napfény egész nap megvilágítja a szobát. A szoba bal oldalán lévő ajtó egy gyönyörű fürdőszobába nyílik. Az egyik ablak valójában ajtó, amin át a teraszra lehet jutni, ahonnan tökéletes rálátás nyílik a gondosan ápolt kertre. Egyszóval a második emeleti szoba a ház legjobb szobája. Még is üresen árválkodott. Az ágyat bevetették, lakójának pedig hűlt helye. Még a teraszon se volt egy árva lélek sem. Ellenben a tetővel. A terasz fölött pár centivel egy mászókötél lógott, mely a kéményhez volt rögzítve. A tetőn egy 16 éves, törékeny testalkatú, sápadt arcú, hosszú szőke hajú és sötétkék szemű lány ült, aki kelet felé nézet. Ő Terra, a sikeres ügyvéd-házaspár kisebbik gyermeke.
Terra még pizsamában volt, de egyáltalán nem fázott. Tudta jól, hogy a szülei mennyire elszörnyednének, ha meglátnák. Először is, mert a tetőn van, másodszor pedig, hogy pizsamában teszi mindezt. Nagyon óvták és Terra nem is hibáztatta őket. Már kis kora óta aszmás. Ráadásul az immunrendszere is gyengébb az átlagemberekéhez képest ezért a legkisebb szellőtől is képes megfázni. Nem is beszélve a telenkénti tüdő-gyulladásokról. Mivel gyakran betegeskedett mindig is magán tanuló volt. 7 éves korában az édesapja be akarta íratni az általánosba, de az anyukája azonnal vitatkozni kezdet vele. Felhozta az iskolában könnyen elkapható betegségeket és a durva gyerekeket, akik folyton a törékeny kislányt bántanák. Így végül maradt magán tanuló. Terrának nem igazán voltak barátai, de nem is bánta. Azt azért sajnálta, hogy a szülei nem engedték meg neki, hogy állatott tartson. „Súlyosbodhat az aszmád, inkább vegyünk egy szép könyvet, az sokkal jobban fog tetszeni” vagy „Túl nagy felelősség egy állat. És egy kutyát rendszeresen kéne sétálni, vinni még télen is. Menjünk inkább a boltba, veszünk neked egy szép játékot”- mondták. Így hát Terra polcai roskadoznak a legkülönb félébb könyvektől, plüss állatoktól, kirakósoktól és társas játékoktól.
A bátyával együtt mindig is szófogadó gyerekek voltak. Elvégre a szüleik mindig olyan későn érnek haza és olyankor már annyira kimerültek. Miért fárasztották volna őket még rosszalkodással és veszekedéssel? Noha hét közben a szüleik keményen dolgoztak hétvégén szigorúan mindig együtt töltötték az időt. Moziba mentek, színházba, piknikezni, vagy csak egyszerűen jól érezték magukat otthon egymás társaságában. Bár a bátya már külön lakásban él, a vasárnapokat még mindig a családdal tölti.
Terra csupán egyetlen dologban engedetlen. Bár az igazsághoz hozzá tartozik, hogy nincs megtiltva, mert nem is feltételezik róla, hogy ilyet csinálna. Amint jobbra fordul az idő, egészen a fagyokig Terra a háztetőről néz végig majdnem minden napkeltét és napnyugtát. El sem tud képzelni szebb dolgok a világon, mint az alkony és békésebbet, mint a hajnal. Egyszerűen képtelen betelni velük. Újra és újra végig kell néznie.
Ennél csupán egy dolgot szeret jobban. Zongorázni, de ezt valósággal imád. A bátya szerint van hozzá tehetsége, főleg ha azt is nézzük, hogy teljesen egyedül tanult meg otthon játszani.  
Még 3 perc van napfelkeltéig. Terra elgondolkodva nézte a kezében lévő mobilra hasonlító gépet. A kis szerkezet lila és ezüstszínű gombok voltak rajta. Tegnap délután egykor jelent meg előtte mikor zongorázott. Meghallgatta a rajta lévő üzenetet, de nem igazán értette. Hozzá semmilyen digimon nem jött, hogy a partnere legyen. Először arra gondolt, hogy valami rossz tréfa, de mikor elkezdte a gépen lévő dolgokat tüzetesen átnézni rájött, hogy azok a környéken lakó elkényeztetett libák, akikkel ki nem állhatták egymást túl fantáziátlanok egy ilyen rossz vicc elkészítéséhez. Akár mennyi pénzük is legyen, agyat nem tudnak venni maguknak.
De miután ezt a lehetőséget elvetette maradt a probléma. Az is megfordult a fejében, hogy talán semmilyen digimon nem akart az ő társa lenni. Akármik is legyenek ezek a digimonok. A gondolat pedig elszomorította. De mintha csak az ég szerette volna jobb kedvre deríteni megjelent az első fénysugár. Nem tehetett róla, de mosolyt csalt az arcára. Olyan gyönyörű látvány, ahogy a városba elérkezik a hajnal. Valahogy, megszépül, megtelik élettel. A madarak felkelnek és csodálatos trillákkal teleszőtt dalokkal üdvözlik az új napot. Hirtelen éles fájdalmat érzet baloldalt a bordái alatt az oldalában. Szapora légzéssel igyekezett csökkenteni a fájdalmat.
Fenébe. Biztos rosszul vettem levegőt és az beszorult. Még szerencse, hogy nem aszma roham.
Pár pillanattal később elmúlt a szúró fájdalom. Megkönnyebbülten sóhajtott és folytatta a madarak figyelését, amelyek a kertjükben fészkeltek. Pontosan tudta hol vannak a fészkek és milyen madaraké. Voltak a kertben feketerigó, cinkék, verebek, és varjak. Noha a nap alig jelent meg a horizonton a szorgos madárkák már el kis kezdtek táplálékot keresni örökké éhes fiókáiknak.
Hirtelen a kis gép a kezében, - vagy, ahogy az üzenetben nevezték digivice – elkezdet fényleni. Terra előtt megjelent egy portál, amin át esett valami. Terrának épp, hogy sikerült elkapnia a lila valamit mielőtt 2 emeletet zuhant volna lefelé.
A furcsa lény nagyjából akkora volt, mint az ökle és eszméletlennek tűnt. Két apró, hegyes füle, apró szája-, amiből egy pici agyar kilógott- és lehunyt szemei voltak. Semmi kéz, láb, vagy bármi más. Leginkább egy apró plüssre hasonlított. A vékony, selymes lila bundája túl rövid ahhoz, hogy ne látszódjon, a kis lényen a rengeted sérülés. Valaki nagyon csúnyán elbánt vele. Hirtelen csapott belé a felismerés.
- Lehet, hogy ez egy digimon? Talán…talán az én társam? – kérdezte, bár sejtette, hogy senki se fog válaszolni. A kis lényt magához ölelte és lemászott a tetőről.
Még szerencse, hogy van gyakorlatom a félkezes kötélmászásban. Különben most bajban lennék. – gondolta. Miután biztonságban leért a teraszra bement a szobájába és az ágyára ült. A digivice-t a lila apróság felé tartotta, abban bízva, hogy többet megtud róla. Ha mást nem is, a gép azt biztos meg tudja mondani, hogy egy digimonnal van-e dolga, avagy sem.

Kiimon
Szint: Baby
Tulajdonság: Adat
Típus: Iszap digimon
Támadások: Blow Bubble
Nincs Adat

- Szóval Kiimon vagy. Legalább az már biztos, hogy egy digimonnal van dolgom. Azt hiszem legjobb lesz, ha ellátom a sebeid. Remélem a digimonoknál is használ az elsősegély doboz tartalma.

Pár órával később, a parkban:

- Sziasztok!- kiáltott Ria Laurának és Hawkmonnak. Ahogy tegnap este megbeszélték a cukrászdánál találkoztak. – Simi és Gabumon még nincs itt? 10-re beszéltük meg a találkozót nem? – nézet a karórájára, hogy ellenőrizze az időt.
- De igen. Én viszont jobb szeretek nem az utolsó pillanatban érkezni, ezért háromnegyed óta itt vagyunk.
- Értem. Hát Simiéknek még van 2 percük ideérni. Szóval…mesélj mi történt tegnap este? – ült Laurával szembe a kinti asztalhoz Ria.
- Hogy érted ezt?
- Szerintem arra gondol, hogy hogyan rejtettél el otthon. – segített megfejteni Ria kérdését Hawkmon.
- Ja, hogy azt. Bementem a szobámba, kinyitottam az ablakot, Hawkmon beszállt, a konyhában megvacsiztam Anyával, aztán becsempésztem a szobámba némi kaját. Kb. ennyi történt tegnap. És neked, hogy sikerült az estéd?

- Nagyjából Ria is azt csinálta, amit te, de én nem berepültem, hanem bemásztam a szobájába. Egyszer Ria testvére bejött a szobába, de plüssnek álcáztam magam így nem buktunk le. Aztán kaptam egy nagy pulykacombot és tejet. Nagyon fincsi volt. – nyalta a szája szélét Leormon.
- Hát, igen így alakult a tegnapi nap. Még szerencse, hogy évek óta gyűjtök oroszlános plüssöket. Így Leormon el tud bújni. Meg az is mázli, hogy a húgaimmal nem egy szobában vagyok. – egészítette ki a történetet Ria.
Ekkor érkezett meg Simi és Gabumon. Miután mindenki köszönt egymásnak Leormon azonnal megkérdezte Gabumontól:
- Heathert miért nem hoztátok?
- Ma otthon hagytam. Nem fért volna be a kocsiba. – válaszolt a kérdésre Simi.
 - Na, álljon csak meg a menet! Kocsival jöttetek? És a családod? Hahó, egy digimon elhelyezését kellett volna megoldanod tegnap. A dolog lényege tömören az lett volna, hogy a családunk ne vegye észre őt! - esett neki Siminek Laura.
- Egyszerűen hazamentünk, elmondtam, hogy mi történt, aztán meg megvacsoráztunk. Abszolút nem akadtak ki. A szüleim ugyanúgy kezelik Gabumont, mint engem vagy a tesóim. Ő is családtag. És egyébként se tudtam volna az udvaron elrejteni.
- Így van. Simi családja nagyon kedves. Az anyukája pedig nagyon finomat tud főzni. A húgának segítettem megetetni a kiskutyákat, az öccsével-, aki mellesleg majdnem 2 méter magas- pedig elkezdtünk videojátékozni. Aztán a nappaliban kihúzták nekem a fotelágyat és azon aludtam. Nagyon kényelmes. Ma reggel pedig Simi anyukája behozott minket.
A többiek alaposan megdöbbentek.
- Mázlista vagy Gabumon. Egy remek hely egy olyan remek fickónak, mint te. – mondta Hawkmon
- Bizony. – értett egyet Leormon, majd hátba veregették Gabumont.
- Jaj, ne csináljátok már. A végén még elpirulok. – szabadkozott Gabumon.
- Szóval. Mindenki kész a keresésre? – kérdezte Ria.
- Igen. Akkor, ahogy megbeszéltük. Ria és Leormon megy a kertvárosba, Laura és Hawkmon a központba, én és Gabumon pedig a környéket fésüljük át. Ha valaki talál, valamit csörögjön. Rendben?
- Igen.
- Persze.
- Naná.
- Igen.
- Kezdjük.
Mondta mindenki, miközben Simi kinyújtotta a karját és mindenki rátette a kezét a kézfejére. Az egész leginkább a sportcsapatok verseny előtti rituáléjára hasonlított. Majd a 3 ember-digimon páros a városkülönböző részein kezdete elkeresni a másik három kiválasztottat.

A város másik felében, valamivel később:

Finbu a fejhallgatóval a fején mászkált a központban. Leginkább a nem törődöm laza srác benyomást kelltette, aki nem tud mit kezdeni magával, most hogy vége a sulinak. Pedig valójában éberen figyelt. Mindent aprólékosan elemzett a környezetében és digimon jelenlétére utaló jeleket keresett. Tudta jól, hogy Coronamon az épületek tetején ugrálva halad vele és ugyanolyan eltökélten keres, mint ő. Mindennek ellenére még semmit sem talált. Már dél is elmúlt vagy fél órája, és az éhség egyre inkább elvette a kedvét a kereséstől. Végül úgy döntött, hogy vesz egy-egy hotdogot magának és Coronamonnak is. Előtte egy sötétbarna hajú, rózsaszín szoknyás lány állt. Nem igazán tudta megmondani, de önmagával egy korúnak saccolta. Persze az is lehet, hogy még nem töltötte be a 17-et.
A lány 2 hotdogot kért, ami fel kelltette a figyelmét. Talán ő lehet az egyik, akit keres? Jobb lesz utána járni. Miután megvették a hotdogot elkezdte követni, persze nem túl feltűnően.

Terra otthonában:

Lassan kezdet vissza térni a tudata. Eleinte csak a sötétséget érzékelte, ami már önmagában több volt, mint amit eddig fel tudott fogni a környezetéből. Lassan visszatértek az emlékei. A harc, a menekülés, hogy összeesik. Meghalt vajon? Aztán a hallása is elkezdett működni. Mi ez? Valamilyen zene szól. De nem ismeri fel, hogy milyen hangszerből jöhet. Bár meg kell hagyni nagyon kellemes. Ellazul tőle. Lassan megpróbálta felnyitni a szemhéját, amit súlyosabbnak érzett, mint 8 Mammothmon-t. Végül sikerült. Amit látott az teljesen összezavarta. 2 eshetőségre volt felkészülve. A nagy semmire, ami azt jelentette volna, hogy meghalt, vagy a magas sziklákra, amelyek tövében elájult. A valóság viszont egyikkel sem passzolt.
Egy nagy levendula színű szobában volt, egy nagy ágyon, betakarva. A sebeit is bekötözték. Aztán arra is rájött, hogy a baby formájában van.
Egek, tényleg nagyon kikészített ez a harc. De vajon hol vagyok? És legfőképp, barát vagy ellenség hozott ide?
A zene még mindig szólt. Egy vidám, lassú ütemű dalt játszottak. Kiimon körülnézet. A sarokban egy furcsa, nagy hangszer állt. Várjunk csak. Igen hallott már ilyesmiről. Mi is a neve….orgona….nem…zong..hmm…meg van…zongora! Aki pedig játszik rajta, egy ember. Ez nem stimmel. A Digivilágba hogy kerülne ember? Vagy lehet, hogy ő nincs már a Digivilágban?
Megpróbált kikászálódni a takaró alól, ami nem is olyan könnyű mutatvány, főleg ha valaki kezet és lábak nélkül csinálja, lényegében egy fejjel. Az se nagyon segítette, hogy a teste minden egyes porcikája hevesen tiltakozott a mozgás ellen. Még is sikerült neki. Leugrott az ágyról és pattogva elindult a zongorázó alak felé. A lány annyira elmélyült a játékban, hogy észre se vette apró közönségét. Gyönyörűen játszott. Kiimon mindig is szerette a zenét és a lány olyan különleges dallamokat csalt ki a furcsa hangszerből, amelyeket még sose hallott.
 A zongoradarab, amelyet Terra játszott egy Liszt darab volt. Liszt volt az egyik kedvenc zongoristája. Elvégre a zenéje annyira egyedi, különleges és karakteres. Meg tudta érteni, hogy régen miért imádta az egész világ. A darab végéhez ért. Lenyomta az utolsó hangokat. Vége. Terra elgondolkozva kezdte elemezni saját játékát.
A közepén 6 hangnál kiestem a ritmusból, az elején pedig majdnem félrenyomtam egy billentyűt, mikor megcsúszott az ujjam. Vége viszont jól sikerült.
- Ez nagyon szép volt! Folytasd, kérlek! Zongoráz még, a kedvemért! Szeretném, még hallgatni milyen szépen játszol!- egy kisgyerek hang kezdet mellette boldogan és lelkesen kiabálni vékonyka hangján. A kis lila digimon, Kiimon ott volt mellette a földön. A rajta lévő fásliktól úgy nézet ki, mint egy aprócska múmia, de a fekete szemei boldogan csillogtak. Terra rá mosolygott. Annyira aranyos, ahogy kérleli, hogy játszón neki. Noha egyébként is zongorázott volna még, jól esett neki, hogy másoknak is tetszik a játéka.
Az ölébe vette Kiimont és belekezdet a kedvenc darabjába. A végeredmény nem tökéletes játék lett, hanem 2 nagyon boldog zongorista. A közepénél Kiimon felugrott a zongora billentyűire és elkezdet rajtuk ugrálni, ezzel teljesen tönkre téve a kotta szerint a művet, de annyira boldogan ugrált, hogy Terrának nem volt szíve rászólni. Mire a darab végére értek mindketten hangosan nevettek.
Terra felvette Kiimont és lement a konyhába, mivel a kis digimon korgó gyomra elárulta mennyire éhes. A házban nem futottak össze senkivel, mivel a szülei csak este jönnek haza, Terra pedig már félórája ebédelt. Ilyenkor az alkalmazottaiknak 2 óra szabadidejűk van. Sikeresen leértek a modern, tágas konyhába. Letette a pultra a digimont és elkezdet a hűtőben kotorászni.
- Hmm. Mit szolnál egy szendvicshez? De ha jól látom, van még délről makaróni is.
- Szerintem inkább adj neki a frissen elkészült cipókból és a rizsgombócokból, amiket uzsonnára csináltam.
- Jól hangzik. Melyiket kéred Kiimon? Sze….- a mondat vége a torkán akadt. Kiimon már nem volt a pulton, hanem Marie, a szakácsnőjük tenyerében és láthatóan nagyon élvezte, hogy Marie a fülét vakargatja. Terra érezte, hogy lebuktak.
Ó én hülye! Gondolhattam volna rá, hogy Marie még ilyenkor is a konyhában szorgoskodik. Most hogy magyarázom meg a dolgokat?
- Amíg megpróbálod megfogalmazni a magyarázatott, megetettetnénk ezt a kis aranyost. – mosolygott Terrára. A jó öreg Marie. Mindig is közel állt Terrához. Az ötven év körüli szakácsnő mindig boldogan vigyázott rá kiskorában és mindig kiönthette neki a szívét, ha bánatos volt. Tudta, hogy Marie nem fog senkinek se szólni Kiimonról, ha ő nem szeretné, hogy tudják.
- Nem vagyok aranyos! – kotyogott közbe Kiimon felháborodottan. Marie csak mosolygott.
Kiimonból nem nézték volna ki, hogy 3 akkora rizsgombócot eltüntet, mint ő maga. Még is sikerült neki, aztán még két friss cipót és egy almát is elpusztított mire jól lakott.
Marie szeme csak úgy ragyogott a boldogságtól. Örömét lelte abba mikor az embereknek- vagy digimonoknak- ízlett a főztje és jó étvággyal ették. Terra látta, hogy a szakácsnő már is oda van az apró digimonért aki szinte minden falat után kommentálta mennyire ízlik neki az étel. Miközben Kiimon evett Terra mindent elmesélt, hogy hogyan került hozzá a digivice, milyen üzenet volt rajta és, hogy az apró digimon hogyan jelent meg. Marie türelmesen hallgatta, nem szólt közbe. Mikor befejezte a beszédet Marie már elő is állt a megoldással.
- Nem hiszem, hogy szólnod kellene a szüleidnek. Tudod, hogy mennyire óvnak még a szellőtől is. Ráadásul a munkájuk miatt ők szigorúan 2 lábbal állnak a földön. Nehéz lenne megemészteniük a dolgokat. De szerintem a többieknek nyugodtan megmondhatod. Ők is annyira szeretnek, mint én. És ha ez a kis apróság nagyobb lenne, így is, úgy is észrevennék. Szegény Molly nagyon megijedne tőle, ha takarítás közben összetalálkozna vele. És a sikoltozása valószínűleg az egész házat összecsődítené. Ami nem lenne túl szerencsés, különösen mikor a szüleid is itthon vannak.
- Igazad lehet Marie. Azt hiszem, szólok nekik. Biztos segíteni fognak majd Anyáék elől elrejteni, főleg vasárnaponként lesz erre szükség. Mit szólsz Kiimon? Szeretnél találkozni Joe-val, Mollyval, Annával, Oliverel, és Sammel?
- Persze, de lenne előtte egy kérdésem.
- Mond csak.
- Ők is olyan finom ennivalót csinálnak, mint Marie?