32. fejezet

Fordulópontok

Digivilág, Jégmező szint

Hatalmas hóvihar volt. A látótávolság szinte egyenlő a nullával, földön és égen csak fehérséget lehetett látni, hiába volt sötét éjszaka. Az örök hó birodalmában sose emelkedik a hőmérséklet -15° C fölé. Ha lenne a jeges pusztaságban egy hőmérő, a -50° C körül táncolna a mutatója. De ennél sokkal hidegebb volt. A jeges szelek még legalább 10 fokkal hidegebbnek éreztették a levegőt. Egy csorda Mammothmon vágott át a havas lankákon. A nagy testű, sűrű, barna bundás elefánt digimonok olyan szorosan egymáshoz simultak, hogy egyetlen élőlénynek látszottak. Nagy füleiket a testükhöz szorították, ormányukkal az előttük haladó farkát fogták, hogy ne szakadjanak el egymástól. A magány ezen a kietlen, és kegyetlen vidéken egyenlő a fagyhalállal. Agyaraikon jégcsapok egész sora díszelgett. A mély hó még ezeknek a hatalmas lényeknek is a hasukig ért. Az élen haladók törték maguk előtt a jégtől megkérgesedett tetejű havat. Ez szörnyen kimerítő feladat volt, így a csorda tagjai folyamatosan helyett cseréltek, hogy az addig elől haladó, kimerült társaik a csapat közepének viszonylagos melegében pihenhessenek. Elkeseredetten haladtak nyugat felé. A viharban nem látszott, de alig 40 kilométerre innen nyugatra, egy alacsony sziklahegység húzódott, melynek lábánál forró vizű források buggyantak a felszínre. Csak ott lehet túlélni ezt a szörnyű vihart.
A jelenleg elől haladó Mammothmon ormányát előrenyújtva tapogatott a hóban, hogy észrevegye az esetleges akadályokat. Egyszer csak a hosszú orr egy testbe ütközött.
-Állj! – szólt hátra társainak. Az élen lévő Mammothmon mellé feljöttek a társai és kíváncsian kezdtek ormányukkal keresgélni az előttük lévő hóban. A vezér a felszínre húzta azt, amit megérintett. Egy furcsa lény volt az. Apró volt, és átfagyott. Térdig érő vékony, piros esőkabátot viselt, mely gyakorlatilag keményre fagyott a hidegben. Sártól piszkos szandált viselt a lábain, az ujjai egészen elkékültek. Kerek arcát rövid, kék haj keretezte, melyben kristállyá fagyott jégdarabok csillantak. Orcáit kicsípte a hideg, bőrén is vékony jégréteg kezdett kialakulni.
A kutató Mammothmonok mást is találtak. Egy másik furcsa teremtményt, mely hasonlított az előzőre, de sokban különbözött is. Ennek hosszú, szőke haja volt, barna nadrágot viselt, ami a lábszáráig ért. Vastag, ám jeges szürke pulóvert viselt. Hátán egy nagy táskát hordott, karjaiban pedig egy Impmont tartott. Még egy kis kutatás után találtak egy Palmont és egy másik táskát.
Rejtély, hogy kerültek ide, ráadásul láthatóan abszolút felkészületlenül a szint viszontagságaival szemben. Ha egy kicsivel később találnak rájuk biztos halálra fagynak. A két digimon teste már kezdett instabillá válni, a testüket alkotó adataik olykor el-eltávolodtak egymástól. A két furcsa szerzet teste nem csinált ilyet, de úgy tűnt, hasonlóan rossz állapotban vannak.
A Mammothmonok ormányukkal meleg testükhöz szorították a szerencsétlen kis csapat tagjait, abban a reményben, hogy testük melege életben tartja őket, míg elérnek a forrásokig.

Digivilág, Sötétvár (másnap reggel)

A Gróf irodájában összegyűltek a hadvezérek. Ornismon, hatalmas termete miatt a vártoronyra kapaszkodott és az ablakon át dugta be jókora, pikkelyes fejét. Ornismon egy ősi madár digimon, felépítése egy apró dinoszauruszéra emlékeztetett, a mikroraptoréra. A szárnyain lévő karmokkal remekül tud mászni és a repülés is egész jól megy neki, noha jobb szeret siklani és a meleg légáramlatokat meglovagolva repülni az égen. Tollai a lila, a kék és a ciklámen színek keverékében játszik. Arca a madár digimonok többségével ellentétben nem csőrben végződik, hanem egy álcsőrrel ellátott pikkelyes gyíkfejben. Szájában pedig apró, hegyes fogak tucatjai sorakoznak. Ő Biyomon mega formája.
Bent a toronyban Gaiomon állt a nagy íróasztal előtt és a kiterített térképekből és jelentésekből álló papírhalmot tanulmányozta. Gaiomon egy nagyon különleges és ritka digimon. Azon kevés digimon egyike, akinek kétféle neve is van. Nem csak Gaiomonnak, de Samudramonnak is gyakran nevezik. Külsejét tekintve úgy nézett ki, mint BlackWarGreymon szamuráj kiadása. Testét a szamurájokéhoz hasonló fekete-vörös-arany páncélzat fedte, ezüstszínű haja majd’ a derekáig ért. Fegyvere két ferdepengéjű kard. Gaiomon tipikus „Combat Species” digimon. „Combat Species” –nek azokat a digimonokat nevezik, amelyeknek az átlagnál sokkal nagyobb a harci ösztönük és agresszívebben viselkednek a csatában. Ez úgy nyilvánul meg, hogy csatában gyakorlatilag se nem látnak, se nem hallanak, csak az ellenségre koncentrálnak. Ez miatt szinte soha se veszítenek. Gaiomon például világrekordot állított fel, a megnyert párbajainak számával.
Gaiomon mellett Darkdramon foglalt helyett. A mega kiborg digimon testét kék páncélzat borítja, arca előtt egy átlátszó, zöld szemfedő van, amely arra szolgál, hogy a szemeit védje a nagy erejű széltől. Noha most nincs rájuk szükség, ezért nem használja, de Darkdramon hajtóművei segítségével képes négy légszárnyat létrehozni, amivel rövidtávon nagy sebességgel képes repülni.
Murmuxmon az asztal túloldalán állt, és épp az előbb fejezte be a kémek jelentésének felolvasását.
- Szóval a Fény előhúzta az ingujjából a jó öreg ászát. Valkyrimon még gondot fog okozni. – jegyezte meg, az állát vakarva Darkdramon.
- Igazából várható volt ez a lépésük. Nem véletlenül számítanak az öregre. Talán ő az elmúlt korok egyik legnagyobb katonai alakja. A tapasztalat az ő oldalán áll. És persze a taktikai képességeiről se feledkezhetünk meg. Nem hiába nevezik „Ravasz vén rókának”. – jegyezte meg Gaiomon.
- Úgy látom, téged nem aggaszt ez annyira, Murmuxmon.
- Aggódni? Az nem szükséges, Ornismon. Annyi történt csupán, hogy sokkal érdekesebbé vált a helyzet.
- Jól beszélsz barátom! Ha nem engedjük, hogy Valkyrimon megjelenésének híre elbizonytalanítson minket, már félig markunkban van a győzelem.
- Te már csak tudod, nem de, Gaiomon? Elég sok nagy hírű ellenféllel megküzdöttél már, hogy tapasztalatból mond ezt. – fejtette ki meglátását Darkdramon.
- Nem tagadom.
- Akárhogy is, most jó lehetőség áll előttünk. Miközben mi itt beszélgetünk, Valkyrimon és a serege egy buborékdimenzióba vonul át, hogy kiképezze a katonákat. Ebből az következik, hogy csak a Királyi Lovagok és egy maroknyi, már kiképzett harcos marad a védelemre. Bizonyára az angyalok egy elit egysége. A vezetőjük pedig vagy Valkyrimon egy veteránja, vagy egy tapasztalatlan és túlbuzgó tiszt a Fény seregéből. Ha csak ennyien maradnak, a taktikájuk minden bizonnyal a zaklató portyákra fog korlátozódni. Ha valahogy ki tudunk provokálni egy nyílt összecsapást, akkor vereséget mérhetünk a helyőrségre. Ezzel összetiporva a kiképzésről visszatérő katonák harci morálját
- Ez elméletben mind szép és jó, Grófom, de az egészet arra a feltevésre alapozod, hogy csak a Lovagok és egy kis létszámú egység marad hátra. Honnan vagy olyan biztos benne, hogy az elméleted helyes? – intézte kérdését vezéréhez Darkdramon.
- Mert ez az egyetlen lehetőség. – felelt a kérdésre Murmuxmon.
- Jó, tegyük fel, hogy igazad van és úgy lesz, ahogy mondod. Még így is belebukhatunk, ha egy veterán marad hátra a csapatokat vezetni. Valkyrimon minden bizonnyal megtiltja a nyílt összecsapást. Ha egy hozzá hű ember irányítja a védelmet, bármennyire is provokáljuk, nem bírjuk majd előcsalni, hogy nyíltan összecsapjunk velük.
- Hmm. Még ezt is megoldhatjuk, Darkdramon. Ha nem konkrétan a vezért próbáljuk felhergelni, hanem a Fényt, az Angyalok dühükben parancsot adhatnak a támadásra. Akkor pedig veterán hűség ide, veterán engedelmesség oda, kénytelenek lesznek összecsapni velünk. – mutatott rá a lehetőségre Gaiomon.
A Gaiomon és Darkdramon még mérlegelt és győzködte egymást egy darabig. Ornismon csendben hallgatta őket és figyelt. Nem szólt közbe. Az ősi madár digimon a hosszas taktikai tervezgetésnél jobban értett az improvizációhoz, az ellátmány és a tábori élet szervezéséhez, valamint, hogy a csata forgatagában képes volt maga köré gyűjteni a katonákat, akiket pár buzdító szóval feltüzelt és újult erejű rohamra vezetett. Murmuxmon becsülte egyetlen női tábornokát gyakorlatiasságáért és találékonyságáért. Tisztában volt Ornismon erősségeivel és hiányosságaival, nem várta el, hogy olyan óvatos pesszimizmussal mérlegelje a lehetőségeket, mint Darkdramon vagy, hogy olyan optimistán és magabiztosan álljon a dolgokhoz, mint Gaiomon.
Ornismon kutakodva tanulmányozta Murmuxmon arcát, narancssárga szemeivel. A Gróf szemeiben nem volt se bizonytalanság, se ideges feszengés. Helyette mohó izgalom csillogott bennük. Egyáltalán nem félemlítette meg, hogy az ellenfele ezentúl a történelem egyik leghíresebb és legnagyobb hadvezére lesz, aki nem csak sikereivel, de katonai reformjaival és taktikai zsenijével is hírnevet szerzett magának. Ornismon értette ennek az okát. Még annak idején, a Hadiiskola tanulójaként, a Gróf szinte minden szabadidejét a könyvtárban töltötte és hihetetlen lelkesedéssel tanulmányozta Valkyrimon munkásságát és taktikáit. A fehér, harcos digimon a legnagyobb példaképe. A Gróf – akkor még mindenkinek csak az „Öcsi” – gyakorlatilag egy történelmi zsebkézikönyv volt. Bármit megkérdeztek tőle – különösen, ha Valkyrimon egyik csatáról volt szó- ő megmondta a pontos időt, a helyszínt, a jelentős központi alakokat, a lezajlott eseményt, a taktikát, a használt katonai egységeket, azok elhelyezkedését, a hadmozdulatokat, sőt még azt is, hogy a távolsági támadásokkal rendelkező digimonok milyen távolságból és milyen szögből indították a támadásokat (noha mielőtt a végére ért a kiselőadásnak, szerencsés esetben sikerült leállítani)
Összességében elmondható, hogy a fent álló hátrányok, - mint például a tapasztalat hiánya és az elrettentő hírnév – semmit se jelent a két hadvezér összecsapásában. A Gróf majdnem olyan jól ismerte mostanra Valkyrimon gondolkodás módját, mint maga Valkyrimon. Az idős hadvezér ezzel szemben semmit se tudott Murmuxmonról. Az előny szinte minden tekintetben a Sötétségnél van.
De nem csak ez a kihívásra váró izgalom volt a Grófban. Ma valahogy más volt. Az elmúlt időben körülötte lévő dühből, keserűségből és bizonytalanságból álló aura megszűnt. Helyét ismét a higgadtság, a magabiztosság és a komolyság légköre vette át. Olyan lett, mint régen, mint a háború kitörése előtt. Ornismon nem tudta mi okozta a változást, de szívből örült neki. Ha vezérük ismét a régi önmaga, a vereség szóba sem jöhet.
- Mi ez a zsivaj? – kérdezte Gaiomon. Valóban, kintről egyre nagyobb lárma szűrődött be. Ornismon kihúzta a fejét az épületből, hogy körül nézzen. Lent az udvaron hatalmas volt a nyüzsgés. Várszolgák, a vendégek kísérete, katonák, sőt még néhány Lord is lent tolongott.
- Nem tudom. De elég sokan összegyűltek az udvaron. Lehet, utána kellene nézni. – válaszolt Ornismon.
- Őrület, hogy nem lehet nyugodtan végig ülni egy haditanácsot! Pattognak mind, hogy vívjuk ki a győzelmet, de azt, hogy nyugodtan kidolgozzuk a stratégiákat, nem, azt véletlenül se hagyják! Mindig van valami ribillió! Amondó vagyok, amilyen hamar csak lehet, induljunk el a sereggel. Inkább a sátrak kemény, és zord nyugalmát vágyom, mint ezt a lőporos hordóvá változott várat! – fakadt ki dühösen Darkdramon.
- Nyugalom barátom, nyugalom. Ígérem, csak pár nap és végre elmegyünk. De most induljunk. Nézzük meg, ezúttal mi bolydította fel a nyugalmat. – szólt higgadt méltósággal a Gróf. Mind elindultak. Az ajtó halkan csukódott vissza a tokjába. Üres maradt a szoba. A végzet, mégis láthatatlanul kavargott benne. Ennek oka az íróasztalban volt. A nagy íróasztal egyik fiókjának rejtekében, egy borítékban összehajtva pihent egy kis darab lapocska, rajta két, 1-1 szóból álló mondat, melyek megfordították a háború menetét.

Digivilág, Erdő szint (6 órával később)

Csodálatos volt! Annyira csodálatos volt! A fák olyan hatalmasak, hogy teljesen eltakarták az eget! A táj szinte elrepült mellettük, olyan gyorsan haladtak!
Roli csodálattal bámulta a szeme előtt lévő világot. Teljesen más volt, mint otthon. Még se félt egy kicsit se. Ahogy a mellette lévő barátja, Peti sem. Az ülésen térdeltek, arcukat neki nyomták a vagon ablakának, hogy minél több mindent láthassanak.
- Hé, hé! Kisasszony! A digimon aki a vonatot húzza milyen digimon? Mikor felszálltunk láttam, hogy van szeme, meg szája és még beszélt is! Mond meg, lécci!!! – fordult hátra Peti kísérőjükhöz.
Hárman voltak az egész vagonban. A két ember gyerek és egy fekete csuklyát viselő digimon, akinek arcát maszk takarta, szemei pedig gyönyörű kéken csillogtak.
- Nem kell kisasszonynak hívnod. A nevem Mysterymon. A vagont pedig egy Trailmon húzza. Ő egy vakond vonat digimon.
- Azért néz ki úgy, mint egy nagy rózsaszín vakond? – ezúttal Roli kérdezett.
- Igen, ezért.
- Én már láttam igazi vakondot, de az fekete volt és kicsi. Nem tudná húzni ezt a nehéz vagont. Bár ő nem digimon, szóval biztos ezért.
- A digimonok nagyon különlegesek, ugye?
- Bizony! A digimonok a legklasszabbak!
A két gyerek lelkes csacsogása megtöltötte az egész kocsit. Pár perc múlva azonban lehiggadtak és ismét az ablakra tapadtak.
- A világ legjobb ötlete volt, hogy reggel kijöttünk a szobából. – súgta oda halkan barátjának Peti.
- Igen! Ha nem tesszük meg, nem láttunk volna olyan rengeteg digimont, ráadásul ennyire közelről. – válaszolt halkan vissza Roli, egy széles mosoly kíséretében.
Roli nem csak szóban, de magában is mélységesen helyeselte az ötletüket. A szobába bezárva szörnyen unatkoztak, ráadásul azok a piros szemű denevérek nagyon ijesztőek voltak. Már nem bírtak magukkal. Myotismon azt ígérte, hogy rengeteg digimont mutat nekik, de hazudott. Csak az ablakból, messziről nézhették az udvaron sürgő-forgó digimonokat. Persze, egy ideig ezt is nagyon élvezték, ám egy idő után többre vágytak. Ma reggel már nem voltak képesek uralkodni kíváncsiságukon. Vágyuk, hogy találkozzanak a digimonokkal erősebbnek bizonyult, mint a gonosz szemű denevérektől való félelmük. Roli a sárkányformájú táskájával, Peti pedig a plüsskutya, Fekete és egy nagy párna hathatós közreműködésével, leütötték a denevéreket. Ezt a csetepatét szörnyen élvezték. Olyan volt, mintha ők lennének a hősök egy mesében. Miután a denevérek ártalmatlanul elnyúltak a földön a következő akadályt a bezárt ajtó jelentette. Bármit is próbáltak, a masszív fa nem engedte őket útjukra. Végül Rolinak az, az ötlete támadt, hogy másszanak ki az ablakon. Az ablak alatt, nagyjából másfél méterrel egy keskeny párkány húzódott. Peti azzal a javaslattal egészítette ki a tervet, hogy a lepedőket csomózzák össze egy kötéllé, kössék az ágy lábához az egyik végét, a másikat dobják ki az ablakon, majd azon másszanak le. Peti ezt egy filmben látta, szóval mindenképp működnie kellett az ő esetükben is. A terv szerint cselekedtek és sikeresen lejutottak a párkányra. Igaz, mikor másodiknak Roli mászott és már csak pár centire volt a párkánytól, a kötél elszakadt. Roli majdnem hanyatt esett mikor a lába talajt ért, de visszanyerte az egyensúlyát, szóval nem volt semmi gond. A falhoz lapulva végig egyensúlyoztak a párkányon, amíg az nem futott bele a fekete cserepekbe. A cserepeken akartak tovább menni, de megcsúsztak és elkezdtek lefelé csúszni. Szerencsére egy kifeszített ponyvára érkeztek, amin párszor fel-le pattogtak, majd tovább estek az udvar kövei felé. Nem lett semmi bajuk, mert ráestek valakire. Mikor feltápászkodtak a furcsa külsejű digimon rémülten felkiáltott mikor meglátta őket. A fiúk még sose láttak hozzá hasonló lényt. Úgy nézet ki, mint egy robot. Négy géplába és két kinyújtható gépkeze volt. A feje tetején egy üvegbúra helyezkedett el. Szegény Datamon halálra rémült az égből lepottyanó két különös lénytől. Kiáltozásaira többen is oda szaladtak megnézni mi történt. Mielőtt valamit tenni lehetett volna, már egész nagy tömeg gyűlt össze. Általános kíváncsiság, csodálkozás és bizonytalanság uralkodott a tömegen. Sötétvár szolgái, a katonák, a Lordok kíséretének tagjai, sőt még néhány Lord is volt az összegyűltek között. És mindennek a közepén Peti és Roli állt, akik rajongó szemekkel bámulta a megannyi digimont maga körül. A két gyerek és a digimonok tanácstalanul figyelték egymást, amíg meg nem jelent Murmuxmon és a három tábornoka. Murmuxmon egyetlen parancsára feloszlott a tömeg. Határozott, ellent mondást nem tűrő hangja és higgadt fellépése kényszer nélkül is engedelmességre sarkalta a digimonokat. Csak a Lordok maradtak. Lilithmon rögtön lecsapott volna az „aranyos kis játékszerekre”, mivel megtetszettek neki a gyerekek. De nem csak az úrnőnek akadt meg a szeme a furcsa szerzeteken. Barbamonban is feléledt a birtoklási vágy. Úgy összevesztek, mint két akaratos gyerek az utolsó szelet tortán egy szülinapi bulin. Murmuxmonnak nem sikerült leállítani őket, de feltűnés nélkül úgy helyezkedett, hogy az égből pottyant apróságok és a többi Lord közé kerüljön. Datamon, - akit megnyugtatott, hogy ura megjelent és a kezébe vette az irányítást – pedig finoman arrébb terelte Rolit és Petit, így a Gróf és a három tábornok, élő védőgyűrűt vont az emberkék köré.
A kibontakozó ribillióra az összes Lord megjelent. Myotismon szinte őrjöngött, mikor meglátta, hogy a valódi világból szerzet zsákmányai a többi Lord kezére került. A probléma tovább súlyosbodott, mivel valamennyi Lord meg akarta szerezni a két ritkaságot. A Digivilágban rengeteg legenda kering az emberekről, és képességükről, hogy a digimonok erejét meg tudják növelni. Ennek fényében nem csoda, hogy mindenki magának akarta Rolit és Petit. A két gyerek mindebből csak annyit értett meg, hogy körülöttük rengeteg nagy, és érdekes kinézetű digimon veszekszik valamiért. Eszükbe se jutott, hogy ők képezik a vita tárgyát. A parázs vita több mint két óráig tartott. Az egész helyzet végkimenetele végül az lett, hogy Lucemon, vezető helyzetét kihasználva majdnem megkaparintotta az embereket. Murmuxmon és a tábornokok miatt persze megfogni nem tudta őket, de már csak egy kis löket kellett volna ahhoz, hogy győztesen kerüljön ki a vitából és megszerezze azt, amit akar. A Gróf kijátszotta az utolsó kártyáját:
- Kié ez a vár?  
- A tiéd. – válaszolta kelletlenül Lucemon. Megfogták. A Lordok között íratlan szabály, hogy ha egy szolga, vagy bármi más – ami természetesen még senkinek a tulajdonát nem képezi - birtoklásáért kettő vagy több Lord összeveszik, az azé lesz, akinek a várában kirobbant a vita. Ezek után a Gróf felvette a két gyereket és felrepült a toronyba, ezzel végérvényesen lezárva a vitát.
Hogy mihez kezdjen a két aprósággal arról azonban a Grófnak fogalma sem volt. Persze, egyértelmű, hogy Sötétvárban nem maradhatnak. Ez több szempontból is veszélyes és problémás lett volna. Végül arra jutott, hogy a legjobb megoldás, ha az Erdő szintre küldi a gyerekeket Jijimonhoz és Babamonhoz. A két idős mega oltalmában biztonságban lesznek és senki figyelmét nem fogják felkelteni. Mysterymont bízta meg, hogy elvigye őket egy Trailmonnal. A háromfős kis csapat így került az Erdő szintre.
- Mysterymon kisasszony! Mikor érünk már oda? – kérdezte Peti aki elunta a táj figyelését.
- Még nagyjából félóra van hátra.
- Olyan sok?!
- Az rettentően sokáig fog tartani!
- Én unatkozok és szomjas vagyok!
- Igen, én is! Meg éhes is vagyok!
Nyafogta a két kisgyerek. Mysterymon sóhajtott egy kicsit, de már tudta, hogyan foglalja le őket az út hátralévő részében.
- Gyertek, üljetek le ide körém. Mesélek nektek, rendben?
- Rendben!
- Miről mesélsz?
Roli a digimon egyik oldalára, Peti pedig a másik oldalára ült és csillogó szemmel figyeltek.
- Elmesélem, hogy hová megyünk. Az egy nagyon szép hely. Egy aprócska falu közelében van. Egy bűvös köd veszi körül, ami megakadályozza, hogy olyanok jussanak oda, akik bajt okoznak. Ha valaki rossz szándékkal a szívében akar oda menni, a bűvös köd miatt nem találja meg, mert a ködben eltéved, és mindig visszajut arra a helyre ahonnan indult.
- És ha egy nem rossz szándékú valaki megy oda, akkor mit lát? – kérdezte kíváncsian Peti.
- Nos, aki oda jut, az lát egy meseszép tisztás, rengeteg virággal és bársonypuha fűvel. A tisztás közepén egy viszonylag kicsi, de takaros és kényelmes palota van.
- Olyan, mint ahonnan jövünk? A fekete kőből készült? – kotyogott közbe Roli.
- Nem ez nem olyan, mint Sötétvár. Ennek nincsenek magas tornyai, vagy várfala. Hasonló, mint egy rendes épület, ami a ti világotokban van. Ez a kis palota négy emelet magas és egy apró tornya van, amiből remek kilátás nyílik a környező tájra. A palota mögött egy nagy gyümölcsöskert és néhány zöldséges ágyás van. A palota előtti tisztáson a gyerekek szoktak játszani és néha, hatalmas tábortüzet raknak, ahol húsalmát sütnek, Jijimon apó zenél, Babamon anyó pedig régi regéket mesél.
- Hány gyerek van ott?
- És mi van bent a palotában?
- Ó, sok gyerek van ott. Nem olyanok, mint ti, ők digimon gyerekek. Valaha voltak vagy negyvenen, de ők azóta felnőttek, mostanában szerencsére csak nagyjából húszan vannak.
- Miért szerencsére?
- Azért, mert az a palota egy árvaház. Az elárvult digimonok otthona. Ha kevés árva van, az azért jó, mert azt jelenti nincs sok harc itt a Digivilágban, ami miatt a gyerekek elárvulnának. Bent a palotában rengeteg nagy szoba van. A földszinten van az étkező, ami akkora, hogy akár Ornismon – az a nagy lila tollú digimon – is kényelmesen elférne benne. Mellette van a konyha, ahol Babamon anyó a finomabbnál finomabb ételeket készíti. A földszint többi részét egy hatalmas nappali foglalja el, ahol rengeteg játék van. Innen egy nagy lépcsőn lehet feljutni az emeletre, ahol a hálószobák, a fürdők és Jijimon zeneszobája van. De ezeken kívül még található ott egy osztályterem, ahol a gyerekek tanulnak.
- Sok digimon van ott?
- Hát persze! Jijimonon, Babamonon és a gyerekeken kívül még ott él a három ogre digimon, Ogremon - az ő bőre zöld színű-, Fugamon – az övé vörös-, és Hyogamon, akinek kék színű bőre van. Őket könnyen meg tudjátok majd különböztetni. És ott él még Youkomon, egy nagy, kilencfarkú kék róka. Nagyon kedves, szeretni fogjátok.
- Már nagyon várom, hogy oda érjünk. – mondta nagyot ásítva Roli, ahogy Mysterymon ölébe hajtotta a fejét.
- Igen, én is várom. Talán még a saját digimon társunkat is megtaláljuk, ahogy Finbu, Gerzson és a többiek. – motyogta Peti is, ahogy odafészkelte magát a csuklyás digimon oldalához. A gyerekek kezdtek elpilledni. Mysterymon elmosolyodva nézte őket. Melegség öntötte el a lelkét.
Mindig is nagyon szerette a gyerekeket, de ezek ketten… valahogy mások voltak. Alig pár órát töltött velük, mégis közelebb érezte őket a szívéhez, mint egyik-másik digimont akiket már évek óta ismer. Talán azért, mert emberek. Az, az idősebb ember, mi is volt a neve…. Hát persze! Az a Gerzson…. Őt is szokatlanul szimpatikusnak találta. Valamiért otthonosan érezte magát az emberek társaságában. Talán a nála lévő sötétlila szerkezet az oka. Gerzson úgy nevezte a sajátját, hogy Digivice. Mióta beszélt azzal az emberrel, rengeteg kérdés kavargott Mysterymon fejében. Még a szokásosnál is több. A lila digivice azóta volt a birtokában, hogy bajnok szintre digiváltozott. A különös gép segítségével mindig meg tudta találni azt a digimont akit épp kereset. De egyáltalán, hogyan került hozzá? És miért? Ha igaz, amit az, a Gerzson mondott, hogy a digivice egy ember és egy digimon „szövetségének” a megpecsételője, akkor miért nála van? Mostanáig még sose találkozott igazi emberekkel, akikkel szövetségre léphetett volna. Különben is, egy digivicenak az embernél kellene lennie, nem a digimonnál.
Talán valamiért nem tudott eljutni a digivice az emberi partneréhez, ezért kapta meg ő. Ebben az esetben továbbra is magánál kellene tartania és várni, hogy egyszer csak megjelenjen a Digivilágban a partnere. De az sem kizárt, hogy a digivice nem is hozzá tartozik. A jövőbe látás és az ősi próféciák öntudatlan kotyogása miatt kijelenthető, hogy nem igazán tartozik bele az „átlag digimon” fogalmába, szóval nem zárható ki, hogy ő csak a közvetítő, akinek át kell majd adnia a szerkentyűt az igazi tulajdonosának. Elvégre azt senki se mondta, hogyan kerül a digivice az ember-digimon pároshoz. Ha viszont ez az utóbbi feltevés a helyes, talán oda kellene adnia ennek a két gyereknek, akiknek még nincs partnerük.
Ezzel majd később foglalkozom. Most biztonságba kell helyeznem a kicsiket, majd visszatérni a helyemre. Elvégre háborúban állunk. Nem kószálhatok csak úgy kedvem szerint. Most már csak azzal kell törődnünk, hogy megnyerjük a háborút. Végre nyugodtan koncentrálhatunk a céljainkra és feladatainkra. Hiszen életben van. Törékeny és csalfa reményünk eddig is volt, de most már biztos. A bátyánk él és vissza fog térni hozzánk, amint eljön az ideje.
- Hmm…- nyögött fel félálomban az egyik fiúcska. Mysterymon a maszkja alatt gyengéden elmosolyodott. Karjával átölelte a hozzábújt Petit. Másik kezével pedig az ölében fekvő Roli haját kezdte simogatni.
- Milyen aranyosak, mikor szundítanak. És csendesebbek is. – jegyezte meg halkan kuncogva.
Az út hátralévő része nyugalomban telt. Hamarosan megérkeztek Bogáncshéjra, a faluba, ahol le kellett szállniuk. Roli és Peti felébredtek és frissen, felpörögve, be nem álló szájjal csodálkoztak rá környezetükre. Szerencsére a Trailmon-állomás a település szélén volt, így nagyobb feltűnés nélkül sikerült elindulniuk az erdőben, az árvaház felé.
- Ha követjük ezt az utat, akkor oda érünk? – kérdezte kíváncsian a szőke hajú gyerek.
- Igen.
- És mikor érünk oda?
- Ez után.
- Szóval már ott vagyunk?
- Még nem.
- De sokáig fog tartani?
- Alig negyedóráig.
- Ilyen lassan fogunk menni?
- Ha bírjátok, mehetünk gyorsabban.
- De biztos, hogy nem fogsz eltévedni a ködben?
- Biztos.
- A következő fa után látni fogjuk már?
- Még nem.
- És soká…
- Neked sosem fogynak el a kérdéseid?
- Nem. Nem igazán. Én mindenre kíváncsi vagyok.
- Nem tudnál egy kicsit csöndben jönni? Úgy, ahogy Roli.
- Tudnék, de akkor nekem is el kell mennem.
- Mi?!
- Roli nincs itt.
- Akkor hol van?!
- Ott. – mutatott arra, amerről jöttek. Roli az egyik hatalmas fa törzsén mászott felfelé.
- Gyere le onnan! Le fogsz esni! – rohant a fához Mysterymon. (A biztonság kedvéért Petit felkapta, nehogy ő is eltűnjön.)
- Jó, mindjárt. De valami felszaladt ide. – szólt le a magasból a barna hajú gyerek. Már elérte a fa legalsó ágát, szóval durván négy méterrel volt a föld fölött. Mikor felkapaszkodott az ágra, ami olyan vastag és széles volt, mint egy MetalGreymon feje, felállt és az ág vége felé kezdett szaladni. Megtorpanás nélkül kerülte ki az útjában lévő kisebb ágakat, olykor veszélyesen közel haladva az ág mohával borított széléhez. A lent állók szeme elől a sűrű levelek miatt gyakran el-el tünedezett.
Mysterymon rémülten kapta a kezeit a szája elő, nehogy felsikoltson, mikor a futó gyerek lába megcsúszott és majdnem leesett az ágról. Az ág vége elkeskenyedett, Roli már egy alig tíz centi széles részen haladt. Karjait oldalra kinyújtva őrizte meg egyensúlyát, lábait pedig szorgalmasan pakolta egymás elé. Az elkeskenyedő ág már egészen kilengett, szinte elszédült az ember ahogy Roli merész mutatványát figyelte.
Ahogy várható volt, végül megtörtént a baj. Az apró Monmon aki után Roli felmászott a fára, sarokba szorult és megrémült az őt követő furcsa szerzettől. Egy kétségbeesett kirohanással próbált elmenekülni. Átszaladt a kisfiú lábai között, ám ettől Roli elvesztette az egyensúlyát. Fejjel a föld felé kezdett zuhanni, miközben rémülten felsikított. Peti tehetetlenül figyelte, ahogy barátja vészes gyorsasággal közeledik a földhöz. Aztán hírtelen minden elsötétült. Peti lehúzta a fejéről Mysterymon köpenyét, ami ráesett mikor a digimon ledobta magáról. Roli eközben földet ért. Mysterymonnak az utolsó pillanatban sikerült elkapnia egy becsúszó ugrással. A digimon fájdalomtól sziszegve felült. Rolit szorosan magához ölelte. A fiú hangosan sírt, arcát a bajnok fekete ruhájába temette. Mindketten reszkettek. Roli az átélt élmény miatti sokktól, Mysterymon pedig egy részről a vállában lüktető fájdalom, másrészt pedig eddigi rémületének maradéka miatt.
- Ilyet…ilyet többet ne csinálj! – korholta a gyereket a digimon. Rémületből származó dühe azonban rögtön szertefoszlott, mikor tekintete találkozott Roli rémült, könnyes, barna szemeivel. Mysterymon mérges testőrből átváltozott vigasztaló anyafigurává.
- Csittcsittcsittcsitt. Semmi baj, kicsim. Minden rendben. Biztonságban vagy. Ne félj, nem rád haragszom, csak ugyan úgy megijedtem, mint te. Csitt, csöppség. Minden rendben van. – nyugtatta szelíd, kedves hangon, miközben magához ölelte, lassan ringatta és a hátát simogatta a kisgyereknek. Roli kezdett megnyugodni. Időközben Peti is odaszaladt hozzájuk.
- Roli…jól vagy? – kérdezte megszeppenve a szőke gyerkőc, a barátjától.
- Ühüm. – mondta könnyes szemeit dörzsölve a kis légi kaszkadőr.
- Fáj valamid?
- Nem. Jól vagyok. Köszönöm, hogy elkapott kisasszony.
- Jól van. A lényeg, hogy a rémületen kívül nagyobb bajod nem történt. De a biztonság kedvéért az út hátralevő részében a kezemet fogva jöttök mellettem. Rendben?
- Igen.
- Igen.
Ismét elindultak, és sikerült további gondok nélkül megtenni az út utolsó szakaszát. A fák között fehér köd kezdett gomolyogni, mely egyre sűrűbbé és sűrűbbé vált, ahogy közelebb értek. Már szinte az orrukig se láttak. A gyerekek közelebb húzódtak Mysterymonhoz és aggódva pislogtak az egyre baljósabbá váló környezetre. Előttük pár méterre a levegőben félkörívet alkotva narancsszín lángok gyúltak a semmiből. A fiúk a digimon védelmezőjük mögé húzódtak és tétován várták mi fog történni.
- Jó újra látni, Youkomon. – köszöntötte Mysterymon a közeledő lángokat. Peti és Roli értetlenül néztek össze. Ők senkit se láttak. Erőltették a szemüket, hogy lássanak valamit a tejfehér ködben.
- Szintén, Mysterymon. Kik a kis barátaid? – az emberkék riadtan hátra léptek. Váratlanul érte őket az új hang és az orruk előtt felbukkant digimon látványa. Előttük egy hatalmas kékes-lila bundájú róka digimon állt. Hasa és nyaka körüli dús szőre fehér. Kilenc farka végén narancsszínű lángok világítottak, ahogy a négy lábán is. Homlokán egy jing-jang jel van, nyakában pedig egy különös zöld-fehér sávos, csengettyűs végű „masnit” visel. A gyerekek alig értek a megtermett róka hasáig.
- Ők itt ember gyerekek. Myotismon hozta át őket az Emberek világából. Az ég tudja mit tervezett velük. Haza hoztam őket, hogy biztonságban legyenek, amíg ki nem találjuk, hogyan juttassuk őket vissza a saját világukba.
Youkomon közelebb lépet és nedves, fekete orrával megszimatolta a jövevényeket. Roli a digimon felé nyújtotta a kezét, hogy megsimogassa, de félúton megtorpant.
- Szabad? – kérdezte imádnivalóan ártatlan hangon. Youkomon beleegyezően bólintott. A kisfiú megsimogatta a digimon fejét, majd Peti is csatlakozott hozzá.
- Jaj, de puha! – áradoztak a kicsik, akiket már egyáltalán nem feszélyezett Youkomon jelenléte. A róka digimon társaságában folytatták az útjukat.
- Youkomon! Youkomon! Miért van itt ekkora köd? – kíváncsiskodott szokása szerint Peti.
- Ezt én csináltam.
- Te? Te tudsz ködöt csinálni? Hát ez nagyon király!
- Youkomon! Felszabad ülni a hátadra? – kérdezte Roli.
- Ha szeretnél, felülhetsz.
- Én is! Én is szeretnék!
Mysterymon felültette a fiúkat Youkomon hátára, így gyorsabban haladtak. Pár perc múlva a köd ritkulni kezdett, egyre több fény tört át a fák lombjain. Csakhamar kiértek arra a bizonyos tisztásra, amelyről Mysterymon mesélt.
Peti és Roli leesett állal bámulta az eléjük táruló látványt. A tisztás olyan volt, amilyenhez hasonlót csak a tündérmesékben hallani.  Zöld fű, számtalan színes virág, játszadozó gyerekek. Mögöttük pedig ott magasodott a palota. Az épület bármily apró és jelentéktelen is a Digivilág többi palotájához képest, a két fiú számára egy igazi kacsalábon forgó kastélynak tűnt. A játszadozó gyerekek közül az egyik abba hagyta a játékot és feléjük szaladt. Az apróság egész testét sárga szőr borította, csak a farka végén volt egy kis fehér folt. Kicsi lába, nagy kék szemei és hegyes fülei voltak. Kurta lábaihoz képest meglepően gyorsan tudott szaladni.
- Mama! Mama! – kiabálta boldogan, miközben Youkomon lábai között rohangált fel-alá.
- Nyugi kicsim, nyugi. Miért vagy ilyen izgatott Viximon drágám? – kérdezte szelíden hiperaktív fiacskáját Youkomon.
- Csak úgy! Kiket hoztál kiket? Szia Mysterymon egyedül jöttél? Egyedül? Ki az a két furcsa digimon a hátadon mama? Kik? Hé! Akartok játszani? Ha? Akartok?
- Igen! Mit játszunk? – kapott az alkalmon Roli, aki már le is szállt Youkomon hátáról.
- Megkérdezzük a többieket és eldöntjük! Te nem jössz?
- Gyere Peti! Digimonokkal fogunk játszani! Gyere! – hívta barátját izgatottan Roli is.
- Oké! Megyek! De én érek előbb a többiekhez! – kiáltotta vidáman Peti és már neki is iramodott. Roli és Viximon rögtön utána eredtek. Kacagva szaladtak a tisztás közepén várakozó többi gyerekhez, majd rögtön játszani kezdtek.
- Úgy látom nem lesz velük gond.
- Igen, az hiszem, igazad van, Youkomon. És bocsáss meg.
- Ugyan miért?
- Ha jobban tudnám használni a képességeimet, akkor Fangmon nem….
- Egyáltalán nem a te hibád. Tudod jól, milyen volt Fangmon, ha a fejébe vett valamit. Ne emészd magad. Tudod, nem minden szörnyűség, ami a világon van a te hibát Mysterymon. Még ha meg is tudod jósolni a jövőt, az nem azt jelenti, hogy hatalmadban áll megváltoztatni azt. Értek minket nagy veszteségek a múltban és a jövőben is fognak. Csak annyit tehetünk, hogy emlékezünk az elveszettekre és haladunk tovább. Ezt jelenti az élet.
- Mindig is az egyik legbölcsebb barátom voltál.
- Nem vagyok én bölcs. Csak próbálok boldogan élni. Bejössz? A többiek örülnének neked.
- Sietnem kellene vissza, de… úgy is rég voltam már itthon. Faragatlanság lenne, ha még csak be sem köszönnék.

Digivilág, Jégmező szint

Meleg és száraz helyen volt. Sötétség vette körül, de a marasztaló árnyak szorítása engedett, ahogy az öntudatlanságból kezdett visszatérni. Résnyire nyitotta a szemeit. Kellemes félhomály vette körül. Egy aprócska, ablak nélküli szobában lévő ágyban feküdt, vastag paplanok alatt. A körülötte lévő meleg ellenére a teste hideg volt. A kezeiben és a lábaiban szinte semmi meleget sem érzet. Balra egy vastag szőnyegszerű függöny szolgált ajtó gyanánt. A falak durván kifaragott kőből voltak. Pontosabban inkább úgy néztek ki, mintha a szobát vájták volna a sziklába. Az ajtóval szemközti falon egy nagy kandalló állt. Furcsamód sehol se látszott a nyílás, amin keresztül táplálni lehet a tűzet. Ennek ellenére a kandalló mégis meleget sugárzott. A kandalló fölött egy madzagra ruhák voltak felakasztva száradni. Várjunk csak! Hiszen ezek az ő ruhái! De ha a ruhái ott vannak, akkor rajta mi van?
Lilly teljesen elvörösödött miután belesett a paplan alá. Nem volt rajta semmi sem. Azon tanakodott milyen módon osonhatna el a kandallóig, hogy megszerezze a ruhákat. A madzagon a fehér szoknyája és a fehérneműk mellett egy ismerős piros póló és egy barna rövidnadrág száradt. Lilly –az orráig magára húzva a paplanokat- újra szétnézett a szobában, ezúttal nagyobb alapossággal. Tőle jobbra egy másik ágy volt. A feltornyozott paplanoktól nem látta ki fekszik ott, de észrevett egy árulkodó szőke tincset. Terra még nem ébredt fel.
Lillyt annyira összezavarta a jelenlegi helyzet, hogy gondolatai között csak most sejlett fel, mi is történt az éjjel. A vihar. Titamon és RizeGreymon harca. A menekülés. Az elesett Terra. Az Adatfolyam.
- Palmon! – kiáltott fel rémülten Lilly. Most eszmélt rá, hogy sehol se látja a barátnőjét.
- Ühhmm…- nyöszörgött Terra félálomban.
- Hol vagyunk? Elragadott minket az Adatfolyam. Mégis, hogy kerültünk ide? És hol van ez az itt? Mi történhetett a többiekkel? Kérlek! Add, hogy ne legyen semmi bajuk! – rimánkodott minden istenséghez, akiről valaha is hallott összekulcsolt kezekkel Lilly. Szegény lány teljesen össze volt zavarodva.
- Impmon….- nyöszörögte Terra, aki mocorogni kezdett a paplanok alatt.
- Terra! Ébredj fel!
- L..Lilly? Hol vagyunk? Mi van a többiekkel? – kérdezte ásítva a szőke lány.
- Nem tudom. Fogalmam sincs! Csak ketten vagyunk itt.
Csend telepedett közéjük. Mindketten válaszokat próbált találni a kérdéseikre, de semmire se jutottak. A csendet csak Terra köhögése zavarta meg olykor.
- Jaj de örülök, hogy felébredtek a kisasszonykák! – szólalt meg egy kedves hang. Az ajtóként funkcionáló függönyt félretolva egy digmon lépett be, kezében egy tálcával. A tálcán két gőzölgő levessel telt tányért egyensúlyozott. A digimon egy medve formájú hóemberre hasonlított. Fekete gombszerű szemei és az apró orrocskája tették barátságossá az arcát. Mellkasán pedig két piros gombszerűség látszott.
- Tessék. Egyétek meg a finom levest, amíg meleg. Ez majd belülről is átmelenget titeket.
- Köszönöm.
- Köszönjük szépen.
- Ugyan kedveseim, igazán semmiség.
- Elnézést, meg tudná mondani, hogy hol vagyunk, és hogy mi van a barátainkkal? – kérdezte Lilly a digimont miközben a meleg, ám ízetlen ételt ette.
- A Jégmező szinten vagytok. Egy Mammothmon csorda talált rátok a hóviharban tegnap éjjel. Ők hoztak ide titeket Gejzír városba. Szinte teljesen át voltatok fagyva. Kész csoda, hogy sikerült túlélnetek. Hatalmas hóvihar volt a tegnapi. Ritka, az évnek ebben a szakában. A barátaitok is jól vannak, ne aggódjatok.
- Találkozhatnánk velük?
- Persze. Bár Impmon még nem tért magához, de Palmon már igen. Ide hívom nektek, ha szeretnétek. Jaj! Kedves, te nagyon csúnyán köhögsz! – szólt aggódva a digimon hallva Terra köhögését. – Mi lenne, ha kipróbálnátok a városunk különleges hőforrásait? A forró víz kiűzi belőletek a hideget és a gyógyhatású gőzei megakadályozzák, hogy megbetegedjetek.
- Egy forró fürdő igazán jó lenne. Ugye, Terra?
- Igen.
- Akkor mindjárt hozok nektek néhány köntöst és törölközőt. Aztán megmutatom nektek, hol van az egyik gyógymedencénk. Ott nyugodtan megfürödhettek. Mire végeztek a ruháitok is biztos teljesen megszáradnak, sőt talán a barátotok is felébred akkorra.
- Nagyon köszönjük, …őő…
- Frigimon vagyok. Örülök a találkozásnak. Rögtön jövök. – ezzel Frigimon kiment a szobából. Lilly és Terra ismét magukra maradtak.
- Hol lehetnek a Digivice-aink? – kérdezte Lilly. Szerette volna analizálni Frigimont.
- Az enyém itt van a párnám mellett. A tiéd nincs ott?
- De igen! Egek, de vak vagyok. Na, lássuk csak….Frigimon…..meg is van!

Frigimon
Szint: Bajnok
Tulajdonság: Szérum
Típus: Jeges digimon
Támadások: Absolute Zero Punch, Snow Ball, Icy Breath
Egy kedves és melegszívű digimon aki ha teheti elkerüli a harcot és békében él. A hideg, havas területeken él. Hószerű teste a melegben sem olvad el.

Frigimon alig öt perccel később vissza is érkezett. Hozta az ígért köntösöket és törölközőket. Nyomában Palmon jött, ugyan olyan fehér köntösben, mint amit ők is kaptak. Palmon boldogan megölelte legjobb barátnőjét. Örült, hogy az embereknek sem lett komoly bajuk.
Frigimon vezetésével elhagyták a szobát. Egy kissé szűk folyósón mentek végig, közben több függönyajtó mellett is elhaladtak. A folyosó elkanyarodott balra. Az út itt több további járatra tagolódott. Frigimon bevezette őket az egyikbe. Ez a folyosó egy kerek faajtóban végződött. Az ajtó mögött egy durván három méter átmérőjű, alig egy méteres mélységű medence volt. A falak aljára lámpaszerű, világító gömböket szereltek, melyeknek kék fénye halványan megvilágította a helyiség levegőjét betöltő gőzfelhőt. Mérföldekkel lekörözött minden szaunát és gyógyfürdőt, ami a Valódi világban található.
- Hát ez aztán…
- Wow!
- A számból vetted ki a szót.
- Remélem, megfelel majd nektek. A medence túlsó felén találtok szappanokat és szivacsokat. A törölközőket pedig ide teszem az ajtó melletti polcra. A polctól jobbra van egy zsinór. Csak húzzátok meg, ha végeztek és kiengedlek titeket. Kellemes fürdőzést!
- Köszönjük Frigimon!
- Köszönjük!
- Hálásak vagyunk!
Frigimon elment és a lányok magukra maradtak. Lilly nem tétovázott, beleereszkedett a medence vízébe.
- Ááh! – nyújtózott elégedetten. – Ez a legjobb dolog, ami eddig történt velünk ebben a világban! Lehet, hogy ki se szállok többé a medencéből. Túl kellemes a víz!
Palmon és Terra is csatlakozott hozzá.
- Igazad van, Lilly! Ez a hőforrás csodálatos! Otthon sokat hallottam már erről a helyről, de sose hittem, hogy valaha kipróbálhatom. Nem hiába zengnek ódákat a jégmezei hőforrásokról. – jegyezte meg Palmon. A növény digimon a hátán lebegett és élvezte, ahogy a meleg a testébe áramlik.
- Te mit gondolsz, Terra?
- Hm? Hogy én? Igen, valóban nagyon kellemes a víz. – válaszolt Lilly kérdésére zavartan Terra, aki már el is kezdte kimosni a hajából a megpróbáltatásaik során beleragadt sarat és gallyakat. Feszengő csend települt a medence légkörére. Lilly kitartóan nézte Terrát, remélve, hogy rábírja a zárkózott lány, hogy folytassa a beszélgetést. Lilly kék tekintete elől Terra elfordult, háttal állt a többieknek. Palmon nem tudta, mit is kellene tennie.
Végül Lilly lemondóan felsóhajtott.
- Elképesztő vagy tudod? Mármint, én vagyok az egész csapatban a legfiatalabb, de mikor veled vagyok, egyszerűen úgy érzem, hogy én vagyok az idősebb kettőnk közül és pátyolgatnom kell téged. Nekem….mielőtt ez az egész elkezdődött, nekem sose voltak igazi barátaim. Persze, évközben odacsapódtam pár lányhoz, de mindig azt éreztem, hogy én vagyok a harmadik kerék. A fölösleges, a láthatatlan. De aztán találkoztam Palmonnal és veletek. És azóta, valahogy minden más lett. Úgy érzem, tartozom valahova. Hogy nem vagyok egyedül, mert bármi örömöm, vagy bánatom van, azt megoszthatom veletek. És amennyire meg tudom ítélni, a többiek is így vannak ezzel. Mindenki megnyílik a többiek felé. Mesélünk magunkról és meghallgatjuk egymást. Megismerjük egymást, barátokká válunk. De te, Terra…Te egy hatalmas kérdőjel vagy. Szinte minden szót harapófogóval kell kihúzni belőled. Gyakorlatilag semmit sem tudunk rólad, mert semmit sem árulsz el magadról. Azt is csak a véletlen folytán tudtuk meg Finbunak hála, hogy hol laksz. De az ilyen apróságokról, - mint: mik a hobbijaid; mit csinálsz, mikor a jól érzed magad; milyen könyveket és filmeket szeretsz; melyik szín a kedvenced; mi volt a kedvenc játékod gyerekkorodban; mi szeretnél lenni, ha felnősz; mik azok, amiket szeretsz és mik, amit nem – amik miatt te, TE vagy, fogalmunk sincs. Nagyon különös lány vagy, Terra. Próbálunk közel kerülni hozzád, de falat emelsz magad köré, amit mi nem tudunk se lerombolni, se megmászni. Én szeretnék a barátod lenni, Terra. Ha adnál egy kis esélyt, talán a legjobb barátok is lehetnénk.
- Sajnálom! – sírt fel Terra és borult Lilly vállára. – Sajnálom! Ti, ti mind nagyon kedvesek vagytok velem és jól érzem magam, ha veletek vagyok! De, de nem tudom, hogy kell! Hogy hogyan kell barátkozni! Nekem még sose voltak korombeli barátaim! A felnőttekkel ki tudok jönni, de a többi gyerekkel nem. Az asztmám és a gyenge testem miatt sose jártam rendes iskolába, így fogalmam sincs, hogyan kellene barátkoznom. A környékünkön lakó többi gyerek felszínes és csak az érdekli, hogyan bántson meg másokat. Velük sose akartam összebarátkozni. Nem szeretem az olyan embereket, mint amilyenek ők. Sokszor, már nagyon sokszor próbáltam, hogy beszélgetni kezdjek veletek. Minden reggel úgy mentem a Mackóba, hogy aznap végre rendesen beszélek veletek. Mikor oda értem, és mindenki vidáman rám köszönt, mindig melegség öntötte el a lelkem. Egyszerűen boldoggá tett egy köszönésetek. De mikor megszólaltam, sose sikerült beszédbe elegyednem veletek. Nem tudom, a korombeliek mit szeretnek, ezért sose tudtam, hogyan is szólítsalak meg titeket. Mit mondjak, hogy beszélgetni kezdjetek velem. Féltem, hogy ostobaságokat hordok össze, hogy felsülők és megszégyenítem magam mindenki előtt. Ezért végül mindig inkább csöndben maradtam.
- Csitt. Csitt. Semmi baj. Nem kell bocsánatot kérned, Terra. Inkább nekem kellene, amiért nem vettem észre a belső harcaidat. – ölelte át a síró lányt Lilly. – Örülök, hogy mindezt elmondtad nekem. Tudod, azt hiszem, mi ketten nagyon hasonlítunk.
- Hasonlítunk?
- Igen. Mindkettőnknek sokat kell még tanulnia a barátságról. Mit szólnál hozzá, ha ezentúl együtt tanulnánk? – kérdezte baráti jobbot nyújtva, kedves mosollyal az arcán.
- Az..hüpp…az nagyon jó lenne. – szorítottam meg szelíden a felé nyújtott kezet Terra.
- Zártkörű a tanulói klub, vagy én is csatlakozhatok? – kérdezte Palmon megkönnyebbült hangon. A digimon örült, hogy végül mégis jó véget ért a dolog. A két lány egymásra nézett, majd egyszerre válaszoltak.
- Hát persze!